Les poètes Français traduit en Hongrois. Linda et Tebinfea-Francia költök magyarra fordított
mercredi 29 février 2012
Dal.
Dal
…Hagynám, csak mondja, mondja a magáét,
aztán lassanként tőle elhúzódnék
s forrás vizébe, mely tisztán zubog még,
vetném magam ruhátlan-meztelen;
de mégis úgy, hogy felemelt kezem
verhesse ott is apró lantomat.
És róla nyitnám dalra ajkamat,
hogy lássam, attól mire indul ő.
És hogyha felém lenne lépdelő,
hagynám, merészen jöjjön, jöjjön egyre,
ám nyúlni hozzám ujjal is ha merne,
odacsapnám, hogy vakulna belé,
odacsapnám a két szeme közé
a tiszta forrás tündöklő vizét…
Pernette Guillet .
…Hagynám, csak mondja, mondja a magáét,
aztán lassanként tőle elhúzódnék
s forrás vizébe, mely tisztán zubog még,
vetném magam ruhátlan-meztelen;
de mégis úgy, hogy felemelt kezem
verhesse ott is apró lantomat.
És róla nyitnám dalra ajkamat,
hogy lássam, attól mire indul ő.
És hogyha felém lenne lépdelő,
hagynám, merészen jöjjön, jöjjön egyre,
ám nyúlni hozzám ujjal is ha merne,
odacsapnám, hogy vakulna belé,
odacsapnám a két szeme közé
a tiszta forrás tündöklő vizét…
Pernette Guillet .
O, Clermont városa
Ó, Clermont városa
Ó, Clermont városa, kedves szülőhazám,
oly rég elhagytalak: első ifjúkoromban
Párizsban, a tudás forrásánál bolyongtam –
legszebb foglalkozás ez mind közül talán.
Ott egy kollégium ajtaja volt reám
zárva öt éven át, s aztán, kilépve onnan,
hitemben is, akár testemben, izmosodtam,
felvértezvén vele magamat jó korán.
És mim van mindezért? Fejfájás kínoz engem,
s a sok üres beszéd dühöt gerjeszt szívemben,
és a múlt a jövőt jósolja meg nekem.
Boldog kézműves, kit ily gond nem gyötör meg,
s percekre vesz csupán, olykor, kezébe könyvet,
és nem izgatja, csak a látható jelen.
Jacques Grévin.
Ó, Clermont városa, kedves szülőhazám,
oly rég elhagytalak: első ifjúkoromban
Párizsban, a tudás forrásánál bolyongtam –
legszebb foglalkozás ez mind közül talán.
Ott egy kollégium ajtaja volt reám
zárva öt éven át, s aztán, kilépve onnan,
hitemben is, akár testemben, izmosodtam,
felvértezvén vele magamat jó korán.
És mim van mindezért? Fejfájás kínoz engem,
s a sok üres beszéd dühöt gerjeszt szívemben,
és a múlt a jövőt jósolja meg nekem.
Boldog kézműves, kit ily gond nem gyötör meg,
s percekre vesz csupán, olykor, kezébe könyvet,
és nem izgatja, csak a látható jelen.
Jacques Grévin.
mardi 28 février 2012
Chanson de l' automne.
Chanson de l' automne.
Viens, mon amie, viens, c'est l'automne.
L'automne humide et monotone,
Mais les feuilles des cerisiers
Et les fruits murs des églantiers
Sont rouges comme des baisers,
Viens, mon amie, viens, c'est l'automne.
Viens, mon amie, le rude automne
Serre son manteau et frissonne
Mais le soleil a des douceurs ;
Dans l'air léger comme ton cœur,
La brume berce sa langueur,
Viens, mon amie, viens, c'est l'automne.
Viens, mon amie, le vent d'automne
Sanglote comme une personne.
Et dans les buissons entr'ouverts
La ronce tord ses bras pervers,
Mais les chênes sont toujours verts,
Viens, mon amie, viens, c'est l'automne.
Viens, mon amie, le vent d'automne
Durement gronde et nous sermonne,
Des mots sifflent par les sentiers,
Mais on entend dans les halliers
Le doux bruit d'ailes des ramiers,
Viens, mon amie, viens, c'est l'automne.
Viens, mon amie, le triste automne
Aux bras de l'hiver s'abandonne,
Mais l'herbe de l'été repousse,
La dernière bruyère est douce,
Et l'on croit voir fleurir la mousse,
Viens, mon amie, viens, c'est l'automne.
Viens, mon amie, viens, c'est l'automne,
Tout nus les peupliers frissonnent,
Mais leur feuillage n'est pas mort ;
Gonflant sa robe couleur d'or,
Il danse, il danse, il danse encor,
Viens, mon amie, viens, c'est l'automne.
Rémy de Gourmont
Viens, mon amie, viens, c'est l'automne.
L'automne humide et monotone,
Mais les feuilles des cerisiers
Et les fruits murs des églantiers
Sont rouges comme des baisers,
Viens, mon amie, viens, c'est l'automne.
Viens, mon amie, le rude automne
Serre son manteau et frissonne
Mais le soleil a des douceurs ;
Dans l'air léger comme ton cœur,
La brume berce sa langueur,
Viens, mon amie, viens, c'est l'automne.
Viens, mon amie, le vent d'automne
Sanglote comme une personne.
Et dans les buissons entr'ouverts
La ronce tord ses bras pervers,
Mais les chênes sont toujours verts,
Viens, mon amie, viens, c'est l'automne.
Viens, mon amie, le vent d'automne
Durement gronde et nous sermonne,
Des mots sifflent par les sentiers,
Mais on entend dans les halliers
Le doux bruit d'ailes des ramiers,
Viens, mon amie, viens, c'est l'automne.
Viens, mon amie, le triste automne
Aux bras de l'hiver s'abandonne,
Mais l'herbe de l'été repousse,
La dernière bruyère est douce,
Et l'on croit voir fleurir la mousse,
Viens, mon amie, viens, c'est l'automne.
Viens, mon amie, viens, c'est l'automne,
Tout nus les peupliers frissonnent,
Mais leur feuillage n'est pas mort ;
Gonflant sa robe couleur d'or,
Il danse, il danse, il danse encor,
Viens, mon amie, viens, c'est l'automne.
Rémy de Gourmont
Que nous en faisons.
Que nous en faisons.
Que nous en faisons
De telles manières,
Et doulces et fières
Selon les saisons!
En champs ou maisons
Par bois et rivières,
Que nous en faisons
De telles manières!
Ung temps nous taisons,
Tenans assez chières
Noz joyeuses chières,
Puis nous rapaisons:
Que nous en faisons!
Charles D'Orléans.
Que nous en faisons
De telles manières,
Et doulces et fières
Selon les saisons!
En champs ou maisons
Par bois et rivières,
Que nous en faisons
De telles manières!
Ung temps nous taisons,
Tenans assez chières
Noz joyeuses chières,
Puis nous rapaisons:
Que nous en faisons!
Charles D'Orléans.
Les fourriers d'Esté sont venus.
Les fourriers d'Esté sont venus.
Les fourriers d'Esté sont venus
Pour appareillier son logis,
Et ont fait tendre ses tappis,
De fleurs et verdure tissus:
En estendant tappis velus
De vert herbe par le pais.
Les fourriers d'Esté sont venus
Pour appareillier son logis.
Cueurs d'ennuy pieca morfondus,
Dieu mercy, sont sains et jolis;
Alez vous en, prenez pais,
Yver, vous ne demourerez plus.
Les fourriers d'Esté sont venus.
Charles D'Orléans .
lundi 27 février 2012
Őszi dal.
Őszi dal.
Jöjj barátom, jöjj, ősz jár a dombokon,
A nyirkos ősz, a monoton,
De a cseresznyefalevél
S a vadrózsabogyó vér-
Vörös lángja egy csókkal felér,
Jöjj barátom, jöjj, ősz jár a dombokon.
Jöjj barátom, az ősz csípősre vált,
Borzongat, elkél a kabát.
De a napsugár még meleg;
Könnyű a lég, ahogy szíved,
És ring a köd, lustán lebeg,
Jöjj barátom, az ősz csípősre vált.
Jöjj barátom, zokog az őszi szél,
Sír, mint egy ember, aki él.
Cserjésbe, szedresbe ront
Ágat tördel, mint egy bolond,
De zöldell még a tölgyfalomb,
Jöjj barátom, zokog az őszi szél
Jöjj barátom, dühöng az őszi szél,
Morog, szid minket mindenér,'
Dúl-fúl, fütyül, ösvényen át,
De a bokrokban hallani tovább
A vadgalambszárnyak szelíd zaját,
Jöjj barátom, dühöng az őszi szél.
Jöjj barátom, az ősz szomorú,
Tél készül, kopárság, ború,
De még a rét nyarat idéz,
Egy szál avarfű megigéz;
Tán ad még virágzó mohát az ég,
Jöjj barátom, az ősz szomorú.
Jöjj barátom, jöjj, ősz jár a dombokon,
Remeg a nyárfa kopaszon;
De lombja életre gyúlva
Aranyszín ruhába bújva
Táncol, táncol, s táncol még újra,
Jöjj barátom, jöjj, ősz jár a dombokon.
Rémy de Gourmont.
Jöjj barátom, jöjj, ősz jár a dombokon,
A nyirkos ősz, a monoton,
De a cseresznyefalevél
S a vadrózsabogyó vér-
Vörös lángja egy csókkal felér,
Jöjj barátom, jöjj, ősz jár a dombokon.
Jöjj barátom, az ősz csípősre vált,
Borzongat, elkél a kabát.
De a napsugár még meleg;
Könnyű a lég, ahogy szíved,
És ring a köd, lustán lebeg,
Jöjj barátom, az ősz csípősre vált.
Jöjj barátom, zokog az őszi szél,
Sír, mint egy ember, aki él.
Cserjésbe, szedresbe ront
Ágat tördel, mint egy bolond,
De zöldell még a tölgyfalomb,
Jöjj barátom, zokog az őszi szél
Jöjj barátom, dühöng az őszi szél,
Morog, szid minket mindenér,'
Dúl-fúl, fütyül, ösvényen át,
De a bokrokban hallani tovább
A vadgalambszárnyak szelíd zaját,
Jöjj barátom, dühöng az őszi szél.
Jöjj barátom, az ősz szomorú,
Tél készül, kopárság, ború,
De még a rét nyarat idéz,
Egy szál avarfű megigéz;
Tán ad még virágzó mohát az ég,
Jöjj barátom, az ősz szomorú.
Jöjj barátom, jöjj, ősz jár a dombokon,
Remeg a nyárfa kopaszon;
De lombja életre gyúlva
Aranyszín ruhába bújva
Táncol, táncol, s táncol még újra,
Jöjj barátom, jöjj, ősz jár a dombokon.
Rémy de Gourmont.
Amit csinálunk.
Amit csinálunk.
Oly remek dolog,
amit mi csinálunk:
hőt, havat virágzunk,
mint az évszakok.
Erdőt, pázsitot,
vízmosást bejárunk -
oly remek dolog,
amit mi csinálunk!
Hallgatsz, hallgatok,
elcsitul a vágyunk,
jó álomra várnunk
megvan minden ok...
Oly remek dolog!
Charles D'Orléans.
Oly remek dolog,
amit mi csinálunk:
hőt, havat virágzunk,
mint az évszakok.
Erdőt, pázsitot,
vízmosást bejárunk -
oly remek dolog,
amit mi csinálunk!
Hallgatsz, hallgatok,
elcsitul a vágyunk,
jó álomra várnunk
megvan minden ok...
Oly remek dolog!
Charles D'Orléans.
A Nyár szállásmestereit
A Nyár szállásmestereit
A Nyár szállásmestereit
szétküldte: készítik lakát;
már ki is göngyölték virág-
szőttel szép zöld szőnyegeit.
Terítik fű-szőnyegeit,
A béke zöld füvét,
mert szétküldte a tájon át
a Nyár szállásmestereit.
Hála az égnek, feledik
kínjuk, újulnak a szívek.
Föl is út, le is út, hideg,
zord Tél, mert már szétküldte itt
a Nyár szállásmestereit.
Charles D'Orléans.
A Nyár szállásmestereit
szétküldte: készítik lakát;
már ki is göngyölték virág-
szőttel szép zöld szőnyegeit.
Terítik fű-szőnyegeit,
A béke zöld füvét,
mert szétküldte a tájon át
a Nyár szállásmestereit.
Hála az égnek, feledik
kínjuk, újulnak a szívek.
Föl is út, le is út, hideg,
zord Tél, mert már szétküldte itt
a Nyár szállásmestereit.
Charles D'Orléans.
samedi 25 février 2012
Le miroir du ciel natal I
Le Miroir du ciel natal
I.
Quelque chose de moi dans les villes du Nord,
Quelque chose survit de plus fort que la mort.
En leurs quartiers lépreux qu’affligent des casernes,
Quelque chose de moi pleure dans les tambours.
Et par les soirs de pluie, en leurs mornes faubourgs,
Quelque chose de moi brûle dans les lanternes.
Et, tandis que le vent s’exténue en reproches,
Quelque chose de moi meurt déjà dans les cloches.
Georges Rodenbach.
I.
Quelque chose de moi dans les villes du Nord,
Quelque chose survit de plus fort que la mort.
En leurs quartiers lépreux qu’affligent des casernes,
Quelque chose de moi pleure dans les tambours.
Et par les soirs de pluie, en leurs mornes faubourgs,
Quelque chose de moi brûle dans les lanternes.
Et, tandis que le vent s’exténue en reproches,
Quelque chose de moi meurt déjà dans les cloches.
Georges Rodenbach.
Le miroir du ciel natal II
Le miroir du ciel natal
II.
Une surtout, la plus triste des villes grises,
Murmure dans l’absence : « Ah ! mon âme se brise ! »
Murmure avec sa voix d’agonie : « Aimez-moi ! »
Et je réponds : « J’ai peur de l’ombre du beffroi,
J’ai peur de l’ombre encor de la tour sur ma vie
Où le cadran est un soleil qu’on crucifie. »
La voix reprend avec tendresse, avec émoi :
« Revenez-moi ! Aimez mes cloches ! Aimez-moi ! »
Et je réplique : « Non ! les cloches que j’écoute
Sont les gouttes d’un goupillon pour une absoute ! »
La voix s’obstine, encor plus tendre : « Aime mes eaux !
Remets ta bouche à la flûte de mes roseaux ! »
Mais je réponds : « Non ! les roseaux dont l’eau s’encombre
Sont des flûtes de mort où ne chante que l’ombre ! »
Georges Rodenbach.
II.
Une surtout, la plus triste des villes grises,
Murmure dans l’absence : « Ah ! mon âme se brise ! »
Murmure avec sa voix d’agonie : « Aimez-moi ! »
Et je réponds : « J’ai peur de l’ombre du beffroi,
J’ai peur de l’ombre encor de la tour sur ma vie
Où le cadran est un soleil qu’on crucifie. »
La voix reprend avec tendresse, avec émoi :
« Revenez-moi ! Aimez mes cloches ! Aimez-moi ! »
Et je réplique : « Non ! les cloches que j’écoute
Sont les gouttes d’un goupillon pour une absoute ! »
La voix s’obstine, encor plus tendre : « Aime mes eaux !
Remets ta bouche à la flûte de mes roseaux ! »
Mais je réponds : « Non ! les roseaux dont l’eau s’encombre
Sont des flûtes de mort où ne chante que l’ombre ! »
Georges Rodenbach.
Naissance d'un palmier.
Naissance d'un palmier.
L'âme invisible et tout de même lourde,
On se veut palme en son intimité,
Et l'on est un désir aux belles courbes,
Fourmillement de pressantes fiertés,
On ne peut plus dissimuler sa face
On va bondir dans sa réalité
Et tout d'un coup emplissant son espace
Fuse un palmier ivre de vérité,
Le tronc bien pris de taille et le bouquet
Illuminé d'un luxe perspicace,
Bien accroché de racines voraces
Il vibre encore de sa témérité
Quand un oiseau vérifiant la place
Y fait son nid et sa félicité.
Jules Supervielle.
L'âme invisible et tout de même lourde,
On se veut palme en son intimité,
Et l'on est un désir aux belles courbes,
Fourmillement de pressantes fiertés,
On ne peut plus dissimuler sa face
On va bondir dans sa réalité
Et tout d'un coup emplissant son espace
Fuse un palmier ivre de vérité,
Le tronc bien pris de taille et le bouquet
Illuminé d'un luxe perspicace,
Bien accroché de racines voraces
Il vibre encore de sa témérité
Quand un oiseau vérifiant la place
Y fait son nid et sa félicité.
Jules Supervielle.
Des cloches
Des cloches
Des cloches, j'en ai su qui cheminaient sans bruit,
Des cloches pauvres, qui vivaient dans des tourelles
Sordides, et semblaient se lamenter entre elles
De n'avoir de repos ni le jour ni la nuit.
Des cloches de faubourg toussotantes, brisées ;
Des vieilles, eût-on dit, qui dans la fin du jour
Allaient se visiter de l'une à l'autre tour,
Chancelantes, dans leurs robes de bronze usées.
Georges Rodenbach.
Des cloches, j'en ai su qui cheminaient sans bruit,
Des cloches pauvres, qui vivaient dans des tourelles
Sordides, et semblaient se lamenter entre elles
De n'avoir de repos ni le jour ni la nuit.
Des cloches de faubourg toussotantes, brisées ;
Des vieilles, eût-on dit, qui dans la fin du jour
Allaient se visiter de l'une à l'autre tour,
Chancelantes, dans leurs robes de bronze usées.
Georges Rodenbach.
Sur le piédouche du petit faune de mon jardin.
Sur le piédouche du petit faune de mon jardin.
Souffle! Il fait si bleu, mon cher hôte,
sur ces brouillards de ton esprit!
Rouge au seuil de ta maison haute,
ne vois-tu pas comme je ris?
Le bonheur est-il si fragile
et si fugace en vérité
qu'il ne se puisse acclimater
qu'au coeur d'un petit dieu d'argile?
Paul Géraldy.
Souffle! Il fait si bleu, mon cher hôte,
sur ces brouillards de ton esprit!
Rouge au seuil de ta maison haute,
ne vois-tu pas comme je ris?
Le bonheur est-il si fragile
et si fugace en vérité
qu'il ne se puisse acclimater
qu'au coeur d'un petit dieu d'argile?
Paul Géraldy.
vendredi 24 février 2012
Egy pálmafa születése.
Egy pálmafa születése.
A lélek súlyos, nem látható mindig,
titkon mindenki pálma akar lenni,
s szép óhajtól bókolni - le a földig,
ha büszkeség bizsergeti, de mennyi!
Nem titkolható többé már az arca,
lendül, és valóságába szökken át,
betölti ott helyét, így múlik harca,
s zúgja a pálma a való mámorát;
törzse arányos termet, és a csokrát
körberajongja fent a kényes pompa,
de a falánk gyökér lent megakasztja,
remeg kicsit, érzi vakmerő voltát,
de egy helyét lelő madár itt óvja
féltőn fészkét és zengi boldogságát.
Jules Supervielle.
A lélek súlyos, nem látható mindig,
titkon mindenki pálma akar lenni,
s szép óhajtól bókolni - le a földig,
ha büszkeség bizsergeti, de mennyi!
Nem titkolható többé már az arca,
lendül, és valóságába szökken át,
betölti ott helyét, így múlik harca,
s zúgja a pálma a való mámorát;
törzse arányos termet, és a csokrát
körberajongja fent a kényes pompa,
de a falánk gyökér lent megakasztja,
remeg kicsit, érzi vakmerő voltát,
de egy helyét lelő madár itt óvja
féltőn fészkét és zengi boldogságát.
Jules Supervielle.
Harangok.
Harangok.
Harangok, ismerőseim, kik hangtalan zúgnak,
szegény harangok! Roggyant tornyokban élnek,
s ha egymáshoz kondulnak, panaszuk temérdek,
nincs pihenő, éj s nap tűnik fáradt-hosszúnak.
Köhécselő, külvárosi harangok, mind repedt;
mindegyiket vénnek mondanak, kik a nap végén
ellátogatnak egymáshoz az éjjel kékségén,
s szavuk ott inog bronzszín, kopott testük felett.
Georges Rodenbach.
Harangok, ismerőseim, kik hangtalan zúgnak,
szegény harangok! Roggyant tornyokban élnek,
s ha egymáshoz kondulnak, panaszuk temérdek,
nincs pihenő, éj s nap tűnik fáradt-hosszúnak.
Köhécselő, külvárosi harangok, mind repedt;
mindegyiket vénnek mondanak, kik a nap végén
ellátogatnak egymáshoz az éjjel kékségén,
s szavuk ott inog bronzszín, kopott testük felett.
Georges Rodenbach.
Az otthoni égbolt tükre.
Az otthoni égbolt tükre.
I.
Valami maradt az északi városokban belőlem,
valami maradandó, a halált is túlélő, időtlen.
A mocskos negyedekben laktanyák bánkódnak,
valami ott maradt belőlem a zokogó dobszóban.
És olykor a sivár, külvárosi, esős estéken szótlan,
valami belőlem felgyúl, s mind a fénybe mosódnak.
És amíg a szél elveszíti erejét nagy szégyenében,
valami belőlem már meghal a harang zenéjében.
Georges Rodenbach.
I.
Valami maradt az északi városokban belőlem,
valami maradandó, a halált is túlélő, időtlen.
A mocskos negyedekben laktanyák bánkódnak,
valami ott maradt belőlem a zokogó dobszóban.
És olykor a sivár, külvárosi, esős estéken szótlan,
valami belőlem felgyúl, s mind a fénybe mosódnak.
És amíg a szél elveszíti erejét nagy szégyenében,
valami belőlem már meghal a harang zenéjében.
Georges Rodenbach.
Az otthoni égbolt tükre.
Az otthoni égbolt tükre.
II.
Főleg egy szürke város, búsak között is elgyötört,
belebúg a távollétbe : « Jaj, a lelkem összetört! »
Susog elhaló hangon : « Kérlek, szeress engem! »
« De én félek a harangláb árnyékától! » - zengem,
« és rettegek, hogy életem árnya rám félelmet terít,
hisz ott a számlapon a nap, amely keresztre feszít! »
De a hang gyengéden ismét édes izgalomra serken :
« Gyere vissza! Szeresd a harangot! Szeress engem! »
Visszavágtam: « Nem! Mit e harang fülembe hoz ma,
csupán szenteltvíz, mely apró cseppjeivel feloldozna! »
A hang konok, s még lágyabb : « Hát szeresd e vizet!
S emeld bátran ajkaidhoz az én nádsípomat! Tied! »
De azt feleltem : « Nem! A nád, mit a víz ide hozott,
mind a halál fuvolái, árnyaké, és daluk elátkozott! »
Georges Rodenbach.
II.
Főleg egy szürke város, búsak között is elgyötört,
belebúg a távollétbe : « Jaj, a lelkem összetört! »
Susog elhaló hangon : « Kérlek, szeress engem! »
« De én félek a harangláb árnyékától! » - zengem,
« és rettegek, hogy életem árnya rám félelmet terít,
hisz ott a számlapon a nap, amely keresztre feszít! »
De a hang gyengéden ismét édes izgalomra serken :
« Gyere vissza! Szeresd a harangot! Szeress engem! »
Visszavágtam: « Nem! Mit e harang fülembe hoz ma,
csupán szenteltvíz, mely apró cseppjeivel feloldozna! »
A hang konok, s még lágyabb : « Hát szeresd e vizet!
S emeld bátran ajkaidhoz az én nádsípomat! Tied! »
De azt feleltem : « Nem! A nád, mit a víz ide hozott,
mind a halál fuvolái, árnyaké, és daluk elátkozott! »
Georges Rodenbach.
Le temps a laissié son manteau.
Le temps a laissié son manteau.
Le temps a laissié son manteau
De vent, de froidure et de pluye,
Et s'est vestu de brouderie
De souleil luisant, cler et beau.
Il n'y a beste, ne oyseau,
Qu'en son jargon ne chante, ou crie:
Le temps a laissié son manteau
De vent, de froidure et de pluye.
Riviere, fontaine et ruisseau,
Portent, en livrée jolie,
Goutes d'argent d'orfaverie,
Chascun s'abille de nouveau.
Le temps a laissié son manteau
De vent, de froidure et de pluye.
Charles D'Orléans.
Le temps a laissié son manteau
De vent, de froidure et de pluye,
Et s'est vestu de brouderie
De souleil luisant, cler et beau.
Il n'y a beste, ne oyseau,
Qu'en son jargon ne chante, ou crie:
Le temps a laissié son manteau
De vent, de froidure et de pluye.
Riviere, fontaine et ruisseau,
Portent, en livrée jolie,
Goutes d'argent d'orfaverie,
Chascun s'abille de nouveau.
Le temps a laissié son manteau
De vent, de froidure et de pluye.
Charles D'Orléans.
jeudi 23 février 2012
Kertem faun...
Kertem faun-szobrocskájának talapzatán
Fújd, kedves vendégem! A kék menny
ragyog köd-szellemed felett.
Magas házadnak küszöbén fenn
vöröslesz - én meg nevetek.
A boldogság ilyen törékeny
s ilyen gyorsan illan tovább?
Apró agyagisten szívében
találja meg csak otthonát?
Géraldy Paul
Fújd, kedves vendégem! A kék menny
ragyog köd-szellemed felett.
Magas házadnak küszöbén fenn
vöröslesz - én meg nevetek.
A boldogság ilyen törékeny
s ilyen gyorsan illan tovább?
Apró agyagisten szívében
találja meg csak otthonát?
Géraldy Paul
Az idő, ím, kivetkezett.
Az idő, ím, kivetkezett.
Az idő, ím, kivetkezett
szél-, fagy- és esőköpenyéből,
és drága csipkéit vevé föl,
a napsugárból verteket.
Állat rikong, madár cseveg,
és mind a hang az ég felé tör:
az idő, ím, kivetkezett
szél-, fagy- és esőköpenyéből.
Folyók, források, csermelyek
szép köntösén ezernyi égő
ezüstcsepp a művészi ékkő;
mind új ruhában díszeleg:
az idő, ím, kivetkezett
szél-, fagy- és esőköpenyéből.
Charles D'Orléans.
Az idő, ím, kivetkezett
szél-, fagy- és esőköpenyéből,
és drága csipkéit vevé föl,
a napsugárból verteket.
Állat rikong, madár cseveg,
és mind a hang az ég felé tör:
az idő, ím, kivetkezett
szél-, fagy- és esőköpenyéből.
Folyók, források, csermelyek
szép köntösén ezernyi égő
ezüstcsepp a művészi ékkő;
mind új ruhában díszeleg:
az idő, ím, kivetkezett
szél-, fagy- és esőköpenyéből.
Charles D'Orléans.
mercredi 22 février 2012
Rondeau sur le Printemps.
Rondeau sur le Printemps.
Le temps a laissié son manteau
De vent, de froidure et de pluye,
Et s'est vestu de brouderie
De souleil luisant, cler et beau.
Il n'y a beste, ne oyseau,
Qu'en son jargon ne chante, ou crie:
Le temps a laissié son manteau
De vent, de froidure et de pluye.
Riviere, fontaine et ruisseau,
Portent, en livrée jolie,
Goutes d'argent d'orfaverie,
Chascun s'abille de nouveau.
Le temps a laissié son manteau.
Charles D'Orléans .
Le temps a laissié son manteau
De vent, de froidure et de pluye,
Et s'est vestu de brouderie
De souleil luisant, cler et beau.
Il n'y a beste, ne oyseau,
Qu'en son jargon ne chante, ou crie:
Le temps a laissié son manteau
De vent, de froidure et de pluye.
Riviere, fontaine et ruisseau,
Portent, en livrée jolie,
Goutes d'argent d'orfaverie,
Chascun s'abille de nouveau.
Le temps a laissié son manteau.
Charles D'Orléans .
Quand cesseron
Quand cesseron.
Quand cesseront vos traits de la prendre pour cible,
ce coeur que vous fites sensible
et dont vous n'avez pas pitié,
Seigneur? Ah! sauvez-nous de l'amour impossible
et de la déserte amitié!
Paul Géraldy.
Quand cesseront vos traits de la prendre pour cible,
ce coeur que vous fites sensible
et dont vous n'avez pas pitié,
Seigneur? Ah! sauvez-nous de l'amour impossible
et de la déserte amitié!
Paul Géraldy.
mardi 21 février 2012
Rondó a tavaszról.
Rondó a tavaszról
Göncét ledobta az idő,
mit szél, eső, fagy adott rája,
s most új palástra vár a válla,
mit fényből Isten napja sző.
Apróvadaknak s röppenő
madárkáknak zeng víg danája:
göncét ledobta az idő,
mit szél, eső, fagy adott rája.
Folyó, patak, csörgedező
csermely önpompáját csodálja
s az új ruhába bújt világra
ezüst pereg, csillámeső -
göncét ledobta az idő.
Charles D'Orléans.
Göncét ledobta az idő,
mit szél, eső, fagy adott rája,
s most új palástra vár a válla,
mit fényből Isten napja sző.
Apróvadaknak s röppenő
madárkáknak zeng víg danája:
göncét ledobta az idő,
mit szél, eső, fagy adott rája.
Folyó, patak, csörgedező
csermely önpompáját csodálja
s az új ruhába bújt világra
ezüst pereg, csillámeső -
göncét ledobta az idő.
Charles D'Orléans.
Szüntesd meg...
Szüntesd meg
Szüntesd meg kérlek nyilaiddal célba venni
érzékeny, hű szívem, vagy semmi
szánalomra nem számíthatok
Uram? Óh! Szerelmet, barátságot megélni
ne hagyj, ha hozzám méltatlanok!
Paul Géraldy.
Szüntesd meg kérlek nyilaiddal célba venni
érzékeny, hű szívem, vagy semmi
szánalomra nem számíthatok
Uram? Óh! Szerelmet, barátságot megélni
ne hagyj, ha hozzám méltatlanok!
Paul Géraldy.
lundi 20 février 2012
La lampe dans la chambre
La lampe dans la chambre ...
La lampe dans la chambre est une rose blanche
Qui s'ouvre tout à coup au jardin gris du soir ;
Son reflet au plafond dilate un halo noir
Et c'est assez pour croire un peu que c'est dimanche.
La lampe dans la chambre est une lune blanche
Qui fait fleurir dans les miroirs des nénuphars ;
On ne sait plus quel jour il est, ni s'il est tard,
Sauf qu'on est doux comme à la fin d'un beau dimanche.
Sourire de la lampe en sa dentelle blanche
Qu'on dirait une coiffe où dorment des cheveux ;
Lampe amicale aux lents regards d'un calme feu
Qui donne à l'air de chaque soir l'air du dimanche.
Georges Rodenbach.
dimanche 19 février 2012
Seul
Seul
Vivre comme en exil, vivre sans voir personne
Dans l'immense abandon d'une ville qui meurt,
Où jamais l'on n'entend que la vague rumeur
D'un orgue qui sanglote ou du Beffroi qui sonne.
Se sentir éloigné des âmes, des cerveaux
Et de tout ce qui porte au front un diadème ;
Et, sans rien éclairer, se consumer soi-même
Tel qu'une lampe vaine au fond de noirs caveaux.
Être comme un vaisseau qui rêvait d'un voyage
Triomphal et joyeux vers le rouge équateur
Et qui se heurte à des banquises de froideur
Et se sent naufrager sans laisser un sillage.
Oh ! vivre ainsi ! tout seul, tout seul ! voir se flétrir
La blanche floraison de son Âme divine,
Dans le dédain de tous et sans qu'aucun devine,
Et seul, seul, toujours seul, se regarder mourir !
Georges Rodenbach.
Vivre comme en exil, vivre sans voir personne
Dans l'immense abandon d'une ville qui meurt,
Où jamais l'on n'entend que la vague rumeur
D'un orgue qui sanglote ou du Beffroi qui sonne.
Se sentir éloigné des âmes, des cerveaux
Et de tout ce qui porte au front un diadème ;
Et, sans rien éclairer, se consumer soi-même
Tel qu'une lampe vaine au fond de noirs caveaux.
Être comme un vaisseau qui rêvait d'un voyage
Triomphal et joyeux vers le rouge équateur
Et qui se heurte à des banquises de froideur
Et se sent naufrager sans laisser un sillage.
Oh ! vivre ainsi ! tout seul, tout seul ! voir se flétrir
La blanche floraison de son Âme divine,
Dans le dédain de tous et sans qu'aucun devine,
Et seul, seul, toujours seul, se regarder mourir !
Georges Rodenbach.
samedi 18 février 2012
Egyedül.
Egyedül
Élni száműzöttként, senkit sem látva,
elhagyatva, mint régen halott város,
hol a habok vaksi zaja mindent átmos,
de olykor felzokog még Beffroi orgonája.
Lelkektől, eszméktől távol menni aztán,
s mindentől, ki haján diadémot hord;
ön-emésztve, fénytelen, akár egy fjord,
élni mihaszna mécsként kripta éj-zugán.
Hajó, melynek utazásról szól az álma,
diadalt fut rőt égöv felé, útja varázsos,
de jégmező veszejti el, minden opálos,
és hajótörötté válik, mielőtt megállna.
Ó, így élni! Egyedül! És látni fakónak
az istentől eredt lélek fehér virágzását,
s az isten nélküli lét megvetés-virágát,
- és akkor is eléje állni a halál-csóknak!
Georges Rodenbach.
Élni száműzöttként, senkit sem látva,
elhagyatva, mint régen halott város,
hol a habok vaksi zaja mindent átmos,
de olykor felzokog még Beffroi orgonája.
Lelkektől, eszméktől távol menni aztán,
s mindentől, ki haján diadémot hord;
ön-emésztve, fénytelen, akár egy fjord,
élni mihaszna mécsként kripta éj-zugán.
Hajó, melynek utazásról szól az álma,
diadalt fut rőt égöv felé, útja varázsos,
de jégmező veszejti el, minden opálos,
és hajótörötté válik, mielőtt megállna.
Ó, így élni! Egyedül! És látni fakónak
az istentől eredt lélek fehér virágzását,
s az isten nélküli lét megvetés-virágát,
- és akkor is eléje állni a halál-csóknak!
Georges Rodenbach.
A szobai lámpa...
A szobai lámpa...
A szobai lámpa, mint a rózsa, hófehér,
melynek a szürke, esti kertben kell nyílnia ;
táncol a falon a megnyúlt, fekete glória,
s hinni hagy kicsit : már itt a vasárnap-éj.
A szobai lámpa, mint a hold, hófehér,
ahogy tavirózsák tükrén kivirul szépen ;
késő van, s titok, milyen nap van éppen,
s édes, mint egy gyönyörű vasárnap-éj.
Mosolygó lámpa, s mint csipke, hófehér,
fejkötő, mely alatt a fürtök göndörödnek ;
a lámpa fénye teret nyit a szelíd örömnek,
s esti csönd dallamát ontja a vasárnap-éj.
Georges Rodenbach.
A szobai lámpa, mint a rózsa, hófehér,
melynek a szürke, esti kertben kell nyílnia ;
táncol a falon a megnyúlt, fekete glória,
s hinni hagy kicsit : már itt a vasárnap-éj.
A szobai lámpa, mint a hold, hófehér,
ahogy tavirózsák tükrén kivirul szépen ;
késő van, s titok, milyen nap van éppen,
s édes, mint egy gyönyörű vasárnap-éj.
Mosolygó lámpa, s mint csipke, hófehér,
fejkötő, mely alatt a fürtök göndörödnek ;
a lámpa fénye teret nyit a szelíd örömnek,
s esti csönd dallamát ontja a vasárnap-éj.
Georges Rodenbach.
Lámpaernyő.
Lámpaernyő.
Hogy mért ülök szótlan-szelíden?
Mert ez a nagy perc, a szemeknek
és mosolyoknak perce, szívem,
az est, hogy végtelen szeretlek!
Ölelj. Cirógass enyhe-lágyan.
Ha tudnád, bennem mi buzog
és mennyi fény, gőg, mennyi vágy van
s jóság...! De azt te nem tudod!
Tedd föl kicsit a lámpaernyőt.
Az árnyban a szívek merengők,
a sok tárgy kissé ködbe tűnt,
és jobban látni a szemünk.
Nem szólok szerelemről többet,
mert úgy szeretlek. Te becézgess,
ma este így leszek körötted,
szoríts te a melledhez, édes...!
A lámpaernyőt tedd föl csöppet.
Így. Most maradjunk szótlanul.
Ne moccanjunk. Mily kedves ez,
hogy langy kezed arcomra hull!...
Mi az megint már? Ki keres?
Ahá, igen, a fekete!
Hát adja föl, hamar, oda!
Gyorsan!... S az ajtót tegye be!...
Mit is beszéltem? Micsoda?
Igyuk a kávét... mostan? Akarod?
Igaz: te forrón szereted.
Várj. Majd kiöntöm teneked.
Erős ma. Cukrot. Csak egy darabot?
Elég? Előbb megízlelem. Mit?
Hát itt a csészéd. Mindent tompa köd lep...
Milyen sötét is van. Nem látni semmit...
Talán a lámpaernyőt vedd le csöppet.
Paul Géraldy.
Hogy mért ülök szótlan-szelíden?
Mert ez a nagy perc, a szemeknek
és mosolyoknak perce, szívem,
az est, hogy végtelen szeretlek!
Ölelj. Cirógass enyhe-lágyan.
Ha tudnád, bennem mi buzog
és mennyi fény, gőg, mennyi vágy van
s jóság...! De azt te nem tudod!
Tedd föl kicsit a lámpaernyőt.
Az árnyban a szívek merengők,
a sok tárgy kissé ködbe tűnt,
és jobban látni a szemünk.
Nem szólok szerelemről többet,
mert úgy szeretlek. Te becézgess,
ma este így leszek körötted,
szoríts te a melledhez, édes...!
A lámpaernyőt tedd föl csöppet.
Így. Most maradjunk szótlanul.
Ne moccanjunk. Mily kedves ez,
hogy langy kezed arcomra hull!...
Mi az megint már? Ki keres?
Ahá, igen, a fekete!
Hát adja föl, hamar, oda!
Gyorsan!... S az ajtót tegye be!...
Mit is beszéltem? Micsoda?
Igyuk a kávét... mostan? Akarod?
Igaz: te forrón szereted.
Várj. Majd kiöntöm teneked.
Erős ma. Cukrot. Csak egy darabot?
Elég? Előbb megízlelem. Mit?
Hát itt a csészéd. Mindent tompa köd lep...
Milyen sötét is van. Nem látni semmit...
Talán a lámpaernyőt vedd le csöppet.
Paul Géraldy.
Nyomorúságos pór a tél
Nyomorúságos pór a tél
Nyomorúságos pór a tél,
de csupa kellem, báj a nyár,
április, május várja már
s reggel, este nyomába tér.
A nyár folyót, erdőt, mezőt
bebújtat tarka köntösébe,
nincs évszak, melynek színe több -
ez a természet rendelése.
Ha tél van, gond csak gondot ér,
hó, szél, dara, eső csupál,
boldog, ki jó zugot talál.
Igazat szól, ki így beszél:
nyomorúságos pór a tél.
Charles D'Orléans.
Nyomorúságos pór a tél,
de csupa kellem, báj a nyár,
április, május várja már
s reggel, este nyomába tér.
A nyár folyót, erdőt, mezőt
bebújtat tarka köntösébe,
nincs évszak, melynek színe több -
ez a természet rendelése.
Ha tél van, gond csak gondot ér,
hó, szél, dara, eső csupál,
boldog, ki jó zugot talál.
Igazat szól, ki így beszél:
nyomorúságos pór a tél.
Charles D'Orléans.
A KÖZELÍTŐ TÉL
A KÖZELÍTŐ TÉL
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.
Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!
Berzsenyi Dániel.
(1804 után)
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.
Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!
Berzsenyi Dániel.
(1804 után)
vendredi 17 février 2012
L’APPROCHE DE L’HIVER.
L’APPROCHE DE L’HIVER
Déjà notre bosquet se fane, ses ornements tombent,
Parmi les buissons dénudés bruissent des feuilles jaunies,
Plus de labyrinthes de roses, et au milieu des senteurs embaumées
Ne souffle plus le zéphyr.
Plus de symphonies entre les vertes tonnelles,
La tourterelle ne chante plus, et le lit du ruisseau
Ombragé par les saules ne sent plus la violette,
Des herbes grossières brisent le miroir de ses eaux.
Des ténèbres muettes enveloppent tristement les cimes,
Sur le thyrse de la vigne ne sourit plus la grappe.
Ici naguère retentissaient les chants de la joie,
Maintenant tout est triste et déserte.
Tout n’est que vain mirage sous ce ciel,
Tout se fane comme le myosotis.
Peu à peu les fleurons de ma couronne tombent,
Mon beau printemps m’abandonne; à peine mes lèvres
Auront go?té son nectar, à peine ai-je cueilli
Quelques-unes de ses fleurs tendres.
Mon merveilleux âge m’abandonne et ne reviendra pas
Aucun printemps ne pourra me le rendre;
Mes yeux clos ne pourront plus être charmés
Par les sourcils bruns de ma Lolli.
Berzsenyi Dániel.
(1804 après)
Déjà notre bosquet se fane, ses ornements tombent,
Parmi les buissons dénudés bruissent des feuilles jaunies,
Plus de labyrinthes de roses, et au milieu des senteurs embaumées
Ne souffle plus le zéphyr.
Plus de symphonies entre les vertes tonnelles,
La tourterelle ne chante plus, et le lit du ruisseau
Ombragé par les saules ne sent plus la violette,
Des herbes grossières brisent le miroir de ses eaux.
Des ténèbres muettes enveloppent tristement les cimes,
Sur le thyrse de la vigne ne sourit plus la grappe.
Ici naguère retentissaient les chants de la joie,
Maintenant tout est triste et déserte.
Tout n’est que vain mirage sous ce ciel,
Tout se fane comme le myosotis.
Peu à peu les fleurons de ma couronne tombent,
Mon beau printemps m’abandonne; à peine mes lèvres
Auront go?té son nectar, à peine ai-je cueilli
Quelques-unes de ses fleurs tendres.
Mon merveilleux âge m’abandonne et ne reviendra pas
Aucun printemps ne pourra me le rendre;
Mes yeux clos ne pourront plus être charmés
Par les sourcils bruns de ma Lolli.
Berzsenyi Dániel.
(1804 après)
Sommeil.
Sommeil.
II.
Ton rêve est doux — si doux qu’il fait bouger tes lèvres
Tout doucement, tout doucement — comme un baiser...
Dis, rêves-tu que sur un roc vont se poser
Parmi des thyms chèvrefeuilles de blanches chèvres ?
Dis, rêves-tu que sur la mousse, en notes mièvres
La source pure au fond du bois vient à jaser,
— Ou qu’un oiseau tout rose et bleu s’en va briser
Les fils de Vierge et faire au loin s’enfuir les lièvres ?
Rêves-tu que la lune est un hortensia ?...
— Ou bien encor que sur le puits l’acacia
Jette des fleurs de neige d’or sentant la myrrhe ?...
— Ou que ta bouche, au fond du seau, si bien se mire,
Que je la prends pour une fleur qu’un coup de vent
A fait tomber, du vieux rosier, dans l’eau d’argent ?
Francis Jammes.
Sommeil.
Sommeil.
I.
La gomme coule en larmes d’or des cerisiers.
Cette journée, ô ma chérie, est tropicale :
Endors-toi donc dans le parterre où la cigale
Crie aigrement aux cœurs touffus des vieux rosiers.
Dans le salon où l’on causait, hier vous posiez...
Mais aujourd’hui nous sommes seuls — Rose Bengale !
Endormez-vous tout doucement dans la percale
De votre robe, endormez-vous sous mes baisers.
Il fait si chaud que l’on n’entend que les abeilles...
Endors-toi donc, petite mouche au tendre cœur !
Cet autre bruit ?... C’est le ruisseau sous les corbeilles
Des coudriers où dorment les martins-pêcheurs...
Endors-toi donc... Je ne sais plus si c’est ton rire
Ou l’eau qui court sur les cailloux qu’elle fait luire...
Francis Jammes.
I.
La gomme coule en larmes d’or des cerisiers.
Cette journée, ô ma chérie, est tropicale :
Endors-toi donc dans le parterre où la cigale
Crie aigrement aux cœurs touffus des vieux rosiers.
Dans le salon où l’on causait, hier vous posiez...
Mais aujourd’hui nous sommes seuls — Rose Bengale !
Endormez-vous tout doucement dans la percale
De votre robe, endormez-vous sous mes baisers.
Il fait si chaud que l’on n’entend que les abeilles...
Endors-toi donc, petite mouche au tendre cœur !
Cet autre bruit ?... C’est le ruisseau sous les corbeilles
Des coudriers où dorment les martins-pêcheurs...
Endors-toi donc... Je ne sais plus si c’est ton rire
Ou l’eau qui court sur les cailloux qu’elle fait luire...
Francis Jammes.
jeudi 16 février 2012
Oraison
Oraison
Mon âme a peur comme une femme.
Voyez ce que j'ai fait, Seigneur,
De mes mains, les lys de mon âme,
De mes yeux, les cieux de mon coeur !
Ayez pitié de mes miseres !
J'ai perdu la palme et l'anneau ;
Ayez pitié de mes prieres,
Faibles fleurs dans un verre d'eau.
Ayez pitié du mal des levres,
Ayez pitié de mes regrets ;
Semez des lys le long des fievres
Et des roses sur les marais.
Mon Dieu ! d'anciens vols de colombes
Jaunissent le ciel de mes yeux,
Ayez pitié du lin des lombes
Qui m'entoure de gestes bleus !
Maurice Maeterlinck.
Mon âme a peur comme une femme.
Voyez ce que j'ai fait, Seigneur,
De mes mains, les lys de mon âme,
De mes yeux, les cieux de mon coeur !
Ayez pitié de mes miseres !
J'ai perdu la palme et l'anneau ;
Ayez pitié de mes prieres,
Faibles fleurs dans un verre d'eau.
Ayez pitié du mal des levres,
Ayez pitié de mes regrets ;
Semez des lys le long des fievres
Et des roses sur les marais.
Mon Dieu ! d'anciens vols de colombes
Jaunissent le ciel de mes yeux,
Ayez pitié du lin des lombes
Qui m'entoure de gestes bleus !
Maurice Maeterlinck.
La Vierge qui écoute.
La Vierge qui écoute
À l’église de mon village de Brangues il y a la chapelle du château :
C’est là que je vais tous les jours à cinq heures parce qu’il fait trop chaud.
On ne peut pas se promener tout le temps, alors autant aller chez le Bon Dieu
Dehors le soleil à tue-tête s’en donne, et la route à travers la place en hurlant, on croirait qu’elle crie : Au feu !
Mais, dedans, la Sainte Vierge devant moi pour moi, elle est aussi pure et fraîche qu’un glacier,
Toute blanche avec son fils dans sa belle robe tout blanc, si longue qu’on ne lui voit que le bout des pieds.
Marie ! c’est ce bonhomme encore une fois qui est là, tout débordant d’anxiétés et de désirs :
Ah, je n’aurai jamais assez de temps pour les choses que j’ai à vous dire !
Mais elle, les yeux baissés, avec un visage sérieux et tendre,
Regarde les paroles sur ma bouche comme quelqu’un qui écoute et qui se prépare à comprendre.
Paul Claudel.
À l’église de mon village de Brangues il y a la chapelle du château :
C’est là que je vais tous les jours à cinq heures parce qu’il fait trop chaud.
On ne peut pas se promener tout le temps, alors autant aller chez le Bon Dieu
Dehors le soleil à tue-tête s’en donne, et la route à travers la place en hurlant, on croirait qu’elle crie : Au feu !
Mais, dedans, la Sainte Vierge devant moi pour moi, elle est aussi pure et fraîche qu’un glacier,
Toute blanche avec son fils dans sa belle robe tout blanc, si longue qu’on ne lui voit que le bout des pieds.
Marie ! c’est ce bonhomme encore une fois qui est là, tout débordant d’anxiétés et de désirs :
Ah, je n’aurai jamais assez de temps pour les choses que j’ai à vous dire !
Mais elle, les yeux baissés, avec un visage sérieux et tendre,
Regarde les paroles sur ma bouche comme quelqu’un qui écoute et qui se prépare à comprendre.
Paul Claudel.
mercredi 15 février 2012
Álom.
Álom.
I.
Cseresznyefán arany könnycseppként pereg a gyanta.
Érzed, kedves? Ma délben a hőség felettünk urizál:
te csak aludj a virágok közt, ott most tücsök muzsikál,
úgy, miként halott rózsák bús szívéből húzza, nyaranta.
Hol tegnap még fecsegtél, a szalon: ma üres veranda…
Most egyedül vagyunk, ketten - szép bengáli rózsaszál!
Te csak aludj, álmodj, kartonruhád vöröse ránk szitál,
csókjaim feletted őrködnek s nem hagynak magadra.
Nagy a meleg, s te csak a méhek zsongására figyelj…
Csak aludj, aludj csöndesen, szelíd szívű kis bogár!
És hogy mi ez a másik zaj…? Itt fut a közeli csermely
a mogyoróbokrok alatt, s itt alszik sok-sok jégmadár…
Hát aludj, kedvesem… Én már nem is érzékelem: vajon
te kacagsz, vagy a patak vize csendül a fénylő kavicson…
Francis Jammes.
I.
Cseresznyefán arany könnycseppként pereg a gyanta.
Érzed, kedves? Ma délben a hőség felettünk urizál:
te csak aludj a virágok közt, ott most tücsök muzsikál,
úgy, miként halott rózsák bús szívéből húzza, nyaranta.
Hol tegnap még fecsegtél, a szalon: ma üres veranda…
Most egyedül vagyunk, ketten - szép bengáli rózsaszál!
Te csak aludj, álmodj, kartonruhád vöröse ránk szitál,
csókjaim feletted őrködnek s nem hagynak magadra.
Nagy a meleg, s te csak a méhek zsongására figyelj…
Csak aludj, aludj csöndesen, szelíd szívű kis bogár!
És hogy mi ez a másik zaj…? Itt fut a közeli csermely
a mogyoróbokrok alatt, s itt alszik sok-sok jégmadár…
Hát aludj, kedvesem… Én már nem is érzékelem: vajon
te kacagsz, vagy a patak vize csendül a fénylő kavicson…
Francis Jammes.
Álom.
Álom.
II.
Álmod édes – oly’ édes, hogy most megrebbenti ajkad,
puhán, lágyan, finoman – s talán éppen csókra nyílik…
Mondd, mit álmodsz? Kakukkfüves, vadszőlős út díszlik,
s a kőszirti, fehér gyapjas kecskenyáj ott békésen lankad?
Vagy azt álmodod, a moha fölött pajkos nesz támad,
s az erdő alján futó kis patak hirtelen elkezd fecsegni?
- vagy hogy menekülve futnak a nyulak, s egy seregnyi
kékes vörös madárraj szétszaggatja a fényes ökörnyálat?
Álmodod-e, hogy a Hold egy hortenzia-gömb…?
- vagy azt, hogy a kutakra gyöngyszirmú akácfa önt
ezer hószínű virágot, s érzed-e a mirrha aranyát…?
- Vagy hogy egy serleg alja csillantja ajkad szép vonalát,
s megérintve a régi rózsa szirmát, nem kérdezem szép-e,
ahogy egy kósza fuvallat belefújja a csermely ezüst vizébe...?
Francis Jammes.
II.
Álmod édes – oly’ édes, hogy most megrebbenti ajkad,
puhán, lágyan, finoman – s talán éppen csókra nyílik…
Mondd, mit álmodsz? Kakukkfüves, vadszőlős út díszlik,
s a kőszirti, fehér gyapjas kecskenyáj ott békésen lankad?
Vagy azt álmodod, a moha fölött pajkos nesz támad,
s az erdő alján futó kis patak hirtelen elkezd fecsegni?
- vagy hogy menekülve futnak a nyulak, s egy seregnyi
kékes vörös madárraj szétszaggatja a fényes ökörnyálat?
Álmodod-e, hogy a Hold egy hortenzia-gömb…?
- vagy azt, hogy a kutakra gyöngyszirmú akácfa önt
ezer hószínű virágot, s érzed-e a mirrha aranyát…?
- Vagy hogy egy serleg alja csillantja ajkad szép vonalát,
s megérintve a régi rózsa szirmát, nem kérdezem szép-e,
ahogy egy kósza fuvallat belefújja a csermely ezüst vizébe...?
Francis Jammes.
Ima.
Ima.
Mint nőé, lelkem tele aggódással.
Nézd, mit követtem el, Uram,
kezemmel, lelkem liliomával,
szemmel, szívvel, mi az égben van!
Szánd meg az én szenvedésem!
Nincs sem gyűrűm, sem pálma már ;
szánj meg, hisz a kérésem
csak gyönge virág s üvegpohár.
Szánd a fájó ajkakat, százat,
bánatomhoz légy kegyes ;
liliommal hintsd meg a lázat,
a mocsarakba rózsát vess.
Istenem! Régi galamb-röpték
sárgán, szemem tükrén szállnak el,
szánd a gyolcsot, mely az ágyék
körül bús lengéssel átölel.
Maurice Maeterlinck.
Mint nőé, lelkem tele aggódással.
Nézd, mit követtem el, Uram,
kezemmel, lelkem liliomával,
szemmel, szívvel, mi az égben van!
Szánd meg az én szenvedésem!
Nincs sem gyűrűm, sem pálma már ;
szánj meg, hisz a kérésem
csak gyönge virág s üvegpohár.
Szánd a fájó ajkakat, százat,
bánatomhoz légy kegyes ;
liliommal hintsd meg a lázat,
a mocsarakba rózsát vess.
Istenem! Régi galamb-röpték
sárgán, szemem tükrén szállnak el,
szánd a gyolcsot, mely az ágyék
körül bús lengéssel átölel.
Maurice Maeterlinck.
A Szűz, aki meghallgat.
A Szűz, aki meghallgat.
Az én falumban, Brangues templom-kastélyában kicsiny kápolna áll:
öt óra tájt minden nap betérek ide, ha künn a forróság már rám talál.
Az ember nem kóborolhat mindig céltalan, inkább járul a Jó Isten elé,
ha utcákon, tereken perzsel a nap: „tűz van!” teli torokkal ezt üvöltené.
De bent a Szent Szűz áll előttem, csak reám vár, hűs és tiszta, mint a hó,
hosszú ruhája alól csak lába látszik, gyermeke ölében, s ringatja az altató.
Mária! Ismét eljöttem hozzád, vén szívem szorong és csupa aggodalom:
ó, jaj, talán sosem lesz elég időm elmondani azt, amit el kell mondanom!
De ő lesütött szemmel néz komolyan s gyengéden, rám, ki egy senki,
ám úgy lesi számról a szót, mint ki meghallgatva igyekszik engem érteni.
Paul Claudel.
Brangues, 27 juin 1934.
Az én falumban, Brangues templom-kastélyában kicsiny kápolna áll:
öt óra tájt minden nap betérek ide, ha künn a forróság már rám talál.
Az ember nem kóborolhat mindig céltalan, inkább járul a Jó Isten elé,
ha utcákon, tereken perzsel a nap: „tűz van!” teli torokkal ezt üvöltené.
De bent a Szent Szűz áll előttem, csak reám vár, hűs és tiszta, mint a hó,
hosszú ruhája alól csak lába látszik, gyermeke ölében, s ringatja az altató.
Mária! Ismét eljöttem hozzád, vén szívem szorong és csupa aggodalom:
ó, jaj, talán sosem lesz elég időm elmondani azt, amit el kell mondanom!
De ő lesütött szemmel néz komolyan s gyengéden, rám, ki egy senki,
ám úgy lesi számról a szót, mint ki meghallgatva igyekszik engem érteni.
Paul Claudel.
Brangues, 27 juin 1934.
Szonett Madame M-hez
Szonett Madame M-hez
Olykor esős napokon vándormadár dalol
s búját vaktában zengi az egykori ösvénybe,
lombbal bélelt fészkén, virágzó fák alól
méla fülemüle csattog a kékellő kökényre.
Hívó panaszomra lelked most merengve,
kedvesen meghitt, égi szavakkal válaszol.
A hang, mit úgy szerettünk, bánatosan szól,
de a szív szép múltunkat, lásd, nem feledte.
Te voltál az egykor? Most jó, s bájos vagy újból,
megbánásról beszélsz nekem és mélabúról.
- De az én szívem is gyökeréig sebzett.
Szeretni bárhogy is, csepp bolondság, tudod jól.
S lesz-e, ki Ophelia csokráért majd lehajol
a néma partról, ha az már a habokba veszett?
Alfred de Musset (1810-1857)
Olykor esős napokon vándormadár dalol
s búját vaktában zengi az egykori ösvénybe,
lombbal bélelt fészkén, virágzó fák alól
méla fülemüle csattog a kékellő kökényre.
Hívó panaszomra lelked most merengve,
kedvesen meghitt, égi szavakkal válaszol.
A hang, mit úgy szerettünk, bánatosan szól,
de a szív szép múltunkat, lásd, nem feledte.
Te voltál az egykor? Most jó, s bájos vagy újból,
megbánásról beszélsz nekem és mélabúról.
- De az én szívem is gyökeréig sebzett.
Szeretni bárhogy is, csepp bolondság, tudod jól.
S lesz-e, ki Ophelia csokráért majd lehajol
a néma partról, ha az már a habokba veszett?
Alfred de Musset (1810-1857)
Sonnet à la même (Madame M. N.)
Sonnet à la même (Madame M. N.)
Quand, par un jour de pluie, un oiseau de passage
Jette au hasard un cri dans un chemin perdu,
Au fond des bois fleuris, dans son nid de feuillage,
Le rossignol pensif a parfois répondu.
Ainsi fut mon appel de votre âme entendu,
Et vous me répondez dans notre cher langage.
Ce charme triste et doux, tant aimé d'un autre âge,
Ce pur toucher du coeur, vous me l'avez rendu.
Était-ce donc bien vous ? Si bonne et si jolie,
Vous parlez de regrets et de mélancolie.
- Et moi peut-être aussi, j'avais un coeur blessé.
Aimer n'importe quoi, c'est un peu de folie.
Qui nous rapportera le bouquet d'Ophélie
De la rive inconnue où les flots l'ont laissé ?
Alfred de Musset (1810-1857)
Quand, par un jour de pluie, un oiseau de passage
Jette au hasard un cri dans un chemin perdu,
Au fond des bois fleuris, dans son nid de feuillage,
Le rossignol pensif a parfois répondu.
Ainsi fut mon appel de votre âme entendu,
Et vous me répondez dans notre cher langage.
Ce charme triste et doux, tant aimé d'un autre âge,
Ce pur toucher du coeur, vous me l'avez rendu.
Était-ce donc bien vous ? Si bonne et si jolie,
Vous parlez de regrets et de mélancolie.
- Et moi peut-être aussi, j'avais un coeur blessé.
Aimer n'importe quoi, c'est un peu de folie.
Qui nous rapportera le bouquet d'Ophélie
De la rive inconnue où les flots l'ont laissé ?
Alfred de Musset (1810-1857)
Le tourment caché.
Le tourment caché.
Plus penser que dire,
Me convient souvent,
Sans monstrer comment,
N'a quoy, mon cueur tire;
Faignant de souspire,
Quant suis tres dolent.
Plus penser que dire,
Me convient souvent.
En toussant, souspire
Pour secretement
Musser mon tourment,
C'est privé martire.
Plus penser que dire.
Charles D'Orléans.
Plus penser que dire,
Me convient souvent,
Sans monstrer comment,
N'a quoy, mon cueur tire;
Faignant de souspire,
Quant suis tres dolent.
Plus penser que dire,
Me convient souvent.
En toussant, souspire
Pour secretement
Musser mon tourment,
C'est privé martire.
Plus penser que dire.
Charles D'Orléans.
Le monde est ennuyé de moy.
Le monde est ennuyé de moy.
Le monde est ennuyé de moy,
Et moy pareillement de lui;
Je ne congnois rien aujourdui
Dont il me chaille que bien poy.
Dont quanque devant mes yeulx voy,
Puis nommer anuy sur anuy.
Le monde est ennuyé de moy,
Et moy pareillement de lui.
Chierement se vent bonne foy,
A bon marché n'en a nulluy;
Et pour ce, se je suis cellui
Qui m'en plains, j'ay raison pourquoy.
Le monde est ennuyé de moy.
Charles D'Orléans.
Le monde est ennuyé de moy,
Et moy pareillement de lui;
Je ne congnois rien aujourdui
Dont il me chaille que bien poy.
Dont quanque devant mes yeulx voy,
Puis nommer anuy sur anuy.
Le monde est ennuyé de moy,
Et moy pareillement de lui.
Chierement se vent bonne foy,
A bon marché n'en a nulluy;
Et pour ce, se je suis cellui
Qui m'en plains, j'ay raison pourquoy.
Le monde est ennuyé de moy.
Charles D'Orléans.
mardi 14 février 2012
Rejtett bánat
Rejtett bánat
Arról nem beszélek,
csak gondolkodom,
hogy nagyon-nagyon
fáj bennem a lélek.
Hogy keserűséget
rejt a mosolyom:
arról nem beszélek,
csak gondolkodom.
Sóhajt-fojtva élek -
nem mutathatom
tenger bánatom.
Hogy belül mit érzek:
arról nem beszélek.
Charles D'Orléans.
Arról nem beszélek,
csak gondolkodom,
hogy nagyon-nagyon
fáj bennem a lélek.
Hogy keserűséget
rejt a mosolyom:
arról nem beszélek,
csak gondolkodom.
Sóhajt-fojtva élek -
nem mutathatom
tenger bánatom.
Hogy belül mit érzek:
arról nem beszélek.
Charles D'Orléans.
A világ torkig van velem
A világ torkig van velem
A világ torkig van velem,
és vele torkig lettem én;
alig van manap idején,
amiben kedvemet lelem.
Minden, amit csak lát szemem,
unalom unalom hegyén;
a világ torkig van velem,
és vele torkig lettem én.
Olcsón nem kapja senki sem,
drága jószág a jó remény:
így hát, ha emiatt kemény
panaszt teszek, joggal teszem:
a világ torkig van velem.
Charles D'Orléans.
A világ torkig van velem,
és vele torkig lettem én;
alig van manap idején,
amiben kedvemet lelem.
Minden, amit csak lát szemem,
unalom unalom hegyén;
a világ torkig van velem,
és vele torkig lettem én.
Olcsón nem kapja senki sem,
drága jószág a jó remény:
így hát, ha emiatt kemény
panaszt teszek, joggal teszem:
a világ torkig van velem.
Charles D'Orléans.
lundi 13 février 2012
Puisque j'ai mis ma lèvre à ta coupe encor pleine
Puisque j'ai mis ma lèvre à ta coupe encor pleine
Puisque j'ai mis ma lèvre à ta coupe encor pleine ;
Puisque j'ai dans tes mains posé mon front pâli ;
Puisque j'ai respiré parfois la douce haleine
De ton âme, parfum dans l'ombre enseveli ;
Puisqu'il me fut donné de t'entendre me dire
Les mots où se répand le coeur mystérieux ;
Puisque j'ai vu pleurer, puisque j'ai vu sourire
Ta bouche sur ma bouche et tes yeux sur mes yeux ;
Puisque j'ai vu briller sur ma tête ravie
Un rayon de ton astre, hélas ! voilé toujours ;
Puisque j'ai vu tomber dans l'onde de ma vie
Une feuille de rose arrachée à tes jours ;
Je puis maintenant dire aux rapides années :
- Passez ! passez toujours ! je n'ai plus à vieillir !
Allez-vous-en avec vos fleurs toutes fanées ;
J'ai dans l'âme une fleur que nul ne peut cueillir !
Votre aile en le heurtant ne fera rien répandre
Du vase où je m'abreuve et que j'ai bien rempli.
Mon âme a plus de feu que vous n'avez de cendre !
Mon coeur a plus d'amour que vous n'avez d'oubli !
Victor Hugo.
Puisque j'ai mis ma lèvre à ta coupe encor pleine ;
Puisque j'ai dans tes mains posé mon front pâli ;
Puisque j'ai respiré parfois la douce haleine
De ton âme, parfum dans l'ombre enseveli ;
Puisqu'il me fut donné de t'entendre me dire
Les mots où se répand le coeur mystérieux ;
Puisque j'ai vu pleurer, puisque j'ai vu sourire
Ta bouche sur ma bouche et tes yeux sur mes yeux ;
Puisque j'ai vu briller sur ma tête ravie
Un rayon de ton astre, hélas ! voilé toujours ;
Puisque j'ai vu tomber dans l'onde de ma vie
Une feuille de rose arrachée à tes jours ;
Je puis maintenant dire aux rapides années :
- Passez ! passez toujours ! je n'ai plus à vieillir !
Allez-vous-en avec vos fleurs toutes fanées ;
J'ai dans l'âme une fleur que nul ne peut cueillir !
Votre aile en le heurtant ne fera rien répandre
Du vase où je m'abreuve et que j'ai bien rempli.
Mon âme a plus de feu que vous n'avez de cendre !
Mon coeur a plus d'amour que vous n'avez d'oubli !
Victor Hugo.
Spectacle rassurant.
Spectacle rassurant.
Tout est lumière, tout est joie,
L'araignée au pied diligent
Attache aux tulipes de soie
Ses rondes dentelles d'argent.
La frissonnante libellule
Mire les globes de ses yeux
Dans l'étang splendide où pullule
Tout un monde mystérieux !
La rose semble, rajeunie,
S'accoupler au bouton vermeil ;
L'oiseau chante plein d'harmonie
Dans les rameaux pleins de soleil.
Sa voix bénit le Dieu de l'âme
Qui, toujours visible au coeur pur,
Fait l'aube, paupière de flamme,
Pour le ciel, prunelle d'azur !
Sous les bois, où tout bruit s'émousse,
Le faon craintif joue en rêvant ;
Dans les verts écrins de la mousse
Luit le scarabée, or vivant.
La lune au jour est tiède et pâle
Comme un joyeux convalescent ;
Tendre, elle ouvre ses yeux d'opale
D'où la douceur du ciel descend !
La giroflée avec l'abeille
Folâtre en baisant le vieux mur ;
Le chaud sillon gaîment s'éveille,
Remué par le germe obscur.
Tout vit, et se pose avec grâce,
Le rayon sur le seuil ouvert,
L'ombre qui fuit sur l'eau qui passe,
Le ciel bleu sur le coteau vert !
La plaine brille, heureuse et pure ;
Le bois jase ; l'herbe fleurit.
- Homme ! ne crains rien ! la nature
Sait le grand secret, et sourit.
Victor Hugo.
Tout est lumière, tout est joie,
L'araignée au pied diligent
Attache aux tulipes de soie
Ses rondes dentelles d'argent.
La frissonnante libellule
Mire les globes de ses yeux
Dans l'étang splendide où pullule
Tout un monde mystérieux !
La rose semble, rajeunie,
S'accoupler au bouton vermeil ;
L'oiseau chante plein d'harmonie
Dans les rameaux pleins de soleil.
Sa voix bénit le Dieu de l'âme
Qui, toujours visible au coeur pur,
Fait l'aube, paupière de flamme,
Pour le ciel, prunelle d'azur !
Sous les bois, où tout bruit s'émousse,
Le faon craintif joue en rêvant ;
Dans les verts écrins de la mousse
Luit le scarabée, or vivant.
La lune au jour est tiède et pâle
Comme un joyeux convalescent ;
Tendre, elle ouvre ses yeux d'opale
D'où la douceur du ciel descend !
La giroflée avec l'abeille
Folâtre en baisant le vieux mur ;
Le chaud sillon gaîment s'éveille,
Remué par le germe obscur.
Tout vit, et se pose avec grâce,
Le rayon sur le seuil ouvert,
L'ombre qui fuit sur l'eau qui passe,
Le ciel bleu sur le coteau vert !
La plaine brille, heureuse et pure ;
Le bois jase ; l'herbe fleurit.
- Homme ! ne crains rien ! la nature
Sait le grand secret, et sourit.
Victor Hugo.
Réve pour l'hiver.
Réve pour l'hiver.
L'hiver, nous irons dans un petit wagon rose
Avec des coussins bleus.
Nous serons bien. Un nid de baisers fous repose
Dans chaque coin moelleux.
Tu fermeras l'oeil, pour ne point voir, par la glace,
Grimacer les ombres des soirs,
Ces monstruosités hargneuses, populace
De démons noirs et de loups noirs.
Puis tu te sentiras la joue égratignée...
Un petit baiser, comme une folle araignée,
Te courra par le cou...
Et tu me diras: "Cherche!" en inclinant la tête,
Et nous prendrons du temps à trouver cette bête
Qui voyage beaucoup...
Arthur Rimbaud.
L'hiver, nous irons dans un petit wagon rose
Avec des coussins bleus.
Nous serons bien. Un nid de baisers fous repose
Dans chaque coin moelleux.
Tu fermeras l'oeil, pour ne point voir, par la glace,
Grimacer les ombres des soirs,
Ces monstruosités hargneuses, populace
De démons noirs et de loups noirs.
Puis tu te sentiras la joue égratignée...
Un petit baiser, comme une folle araignée,
Te courra par le cou...
Et tu me diras: "Cherche!" en inclinant la tête,
Et nous prendrons du temps à trouver cette bête
Qui voyage beaucoup...
Arthur Rimbaud.
dimanche 12 février 2012
Mivel ajkamhoz ért.
Mivel ajkamhoz ért.
Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,
és sápadt homlokom kezedben nyughatott,
mivel beszívtam én nemegyszer drága lelked
leheletét, e mély homályú illatot,
mivel titokzatos szíved nekem kitárult,
s olykor megadatott beszédét hallanom,
mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult
szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,
mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta,
örökké fátyolos világú csillagod,
és nyaradból lehullt egy gyenge szirmú rózsa,
amelyet életem árja elringatott,
most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll:
— Vágtass, ha jólesik! Az én időm örök!
Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál
nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!
Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót
vad szárnycsapásaid. Minden hamud kevés:
lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!
Szerelmes szívemen nem győz a feledés!
Victor Hugo.
Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,
és sápadt homlokom kezedben nyughatott,
mivel beszívtam én nemegyszer drága lelked
leheletét, e mély homályú illatot,
mivel titokzatos szíved nekem kitárult,
s olykor megadatott beszédét hallanom,
mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult
szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,
mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta,
örökké fátyolos világú csillagod,
és nyaradból lehullt egy gyenge szirmú rózsa,
amelyet életem árja elringatott,
most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll:
— Vágtass, ha jólesik! Az én időm örök!
Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál
nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!
Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót
vad szárnycsapásaid. Minden hamud kevés:
lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!
Szerelmes szívemen nem győz a feledés!
Victor Hugo.
Inscription à :
Articles (Atom)