A kétségbeesett éneke

A kétségbeesett éneke

Engem a szörnyű Párka,
a földi állatok
vak réme már hiába
fenyeget, mert nagyobb
egy kínom a halál
minden kínjainál.

Szemeim mint a kútfő
folyton patakzanak.
Arcomra árjuk úgy dől,
záporuk úgy szakad,
hogy elfolyik szívem
szemem könnyeiben.

Pillámra már homályos
vak éj ereszkedett,
panaszom szava gyászos,
testem is reszketeg,
de se meg nem halok,
se nem gyógyulhatok.

Valóban ily mulandó
a jószerencse hát?
Ó, milyen változandó
káprázatod, világ!
Most már tudom, pedig
nevettem cseleid.

Láncra vernek a vágyak,
kísér a fájdalom,
nem hagy békét a bánat,
fájdalom űz nyomon,
s nappalom-éjjelem
egyetlen gyötrelem.

A rétek zöld porondja,
a virágzó pagony,
a patak, mely dalolva
fut a domboldalon,
nem vidít soha fel
többé színeivel.

A csalogány a berken
hiába kesereg,
csak keseríti kedvem,
s a nádak és erek
víg dalosai sem
tetszenek már nekem.

Mikor a szőke hattyú
legszebben énekel
s a vízi part alatt bú,
halálát sírja el.
Ó, azt szeretem én,
az a dal az enyém.

Az a szomorú sóhaj
átveszi panaszom,
s mintha az én jajommal
zokogna oly nagyon:
nem ismételi csak
az én szavaimat.

Ami öröme másnak,
nekem az csupa gyász;
vigaszt is csak a bánat
ad már, és semmi más.
Élni csak a halál
reménye int ma már.

Villámoddal, vad Isten,
siettesd holtomat;
előbb ronts porba, mintsem
bennem a gondolat
megízleli a vég
közelgő gyönyörét.

Joachim du Bellay.