Egy malabár nőhöz

Egy malabár nőhöz

Lábad, akár kezed, finom s a legfehérebb
irigy csípőket is nagy csípőddel feléred;
értő művésznek a te tested enyhe, szép,
bársonyos nagy szemed bőrödnél feketébb.
Hol Isten alkotott, a forró, kék vidéken
dolgod ügyelni, hogy urad pipája égjen,
palackra szedni az illatos, friss vizet,
űzni a szúnyogot, ha az ágynál zizeg,
s menni, ha zenditi a hajnal a platánfát,
bazárba s venni ott ananászt és banánát.
Egész nap meztelen lábbal jársz szabadon,
míg régi, idegen dallam zsong ajkadon;
s ha szállni látod a skarlátköpenyű estet,
gyékényes ágyadon szelíden dől le tested,
álmod úgy leng körül, mint víg kolibrihad
s mindig virágos és bűbájos, mint magad.
Boldog gyerek! miért vágyol bús frank hazánkba,
hol a sűrű lakost a szenvedés kaszálja?
Mi vonz, hogy sorsodat vad matrózkarra bízd
s itt hagyd örökre a sok kedves tamariszt?
Tested, melyet csupán félig takar a lenge
muszlin, a hó s a dér honában dideregne,
visszasírnád a tűnt, édes, szabad időt,
ha a barbár fűző börtönözné csípőd
s kenyérért kellene tallóznod a galád sárt,
idegen illatú bájakkal csapni vásárt,
míg lesné bús szemed a szennyes ködön át
a messzi kókuszok szétrezgő fantomát!

Charles Baudelaire.