A fák

A fák

A szívünknek olyan kedves teraszról

Elnézegettük fáinkat, a nap

Ezúttal is mellettünk elidőzött,

De visszavonulóban, — néma vendég

Romház küszöbén, mit kényére hagytunk

Tágasan s megvilágítottan.



Nézd, hogy csúsztatja le egyenetlen

Támaszunk, a kő felé összehajló

Két vállunk árnyát, ez fölfoghatatlan,

És közelünkben a mandulafákét

S a többiéhez gyűlt falormokét, —

Lyukas, égő bárka, orral a parton,

Mintha füst volna, kibomlóban álom.



De mozdulatlanok ezek a tölgyek,

Még árnyékuk se moccan meg a fényben,

Partjai a köröttünk elfolyó időnek,

S földjük megközelíthetetlen, oly gyors

A halál nyers reménységének sodra.



Egy álló órán át néztük a fákat.

Ott várakozott a nap a kövek közt,

Aztán megszánt és fölülről a mélybe

Egyszer csak kiterjesztette feléjük

Árnyékunkat, s mintha már addig érne,

Mint amikor megérintheti néha

Kezed két élőlény közötti térben

A másik percnyi, határtalan álmát.


Yves Bonnefoy.