A kőműves

A kőműves

A kőműves mester. – Nézzétek
ezeket a bástyákat, ezeket az erődítményeket;
azt mondhatnánk, az öröklétnek épültek.

Schiller: Tell Vilmos.


Ábrahám Kupfer, a kőműves énekel, kezében vakolókanállal a beállványozott levegőben - olyan
magasan, hogy miközben a nagyharang gót verseit olvassa, vízszintezi lábát, a harminc boltívű
templomot és az egész várost harminc templomával.

Látja, hogyan okádják a palatető vizét a kőszörnyek a galériák bonyolult szakadékaiba, az
ablakokra, a függő vezérkövekre, a haranglábakra, a fia-tornyokra, a tetőkre és ácsolatokra,
amelyekre nagy ívben szürke foltot fest a fácánkakas félkörben kikanyarított és mozdulatlan
szárnya.

Látja a csillagformára szabott erődítményeket, ahol a fellegvár úgy pöffeszkedik, mint a tyúk
szüret után a törkölyön, látja a palotaudvarokat, ahol a nap kiszárította a vizeket, és a
monostorok csarnokait, ahol árnyékok kerülgetik az oszlopokat.

A külvárosba császári csapatokat szállásoltak. Amott lovag dobol. Ábrahám Kupfer jól látja
háromszarvú kalapját, a posztó rikító vörösét, zsinórral keresztezett kokárdáját és szalaggal
bekötött copfját.

Amit még lát, azok a pribékek, akik belemerülve a lombáradatba, a széles smaragd pázsiton,
fából faragott, májusfára tűzött madárra lődöznek nehéz puskával.

És este, mikor a katedrális boldog hajója elszenderedik, álmában kezét keresztbe téve,
észreveszi létrájáról, hogy a horizonton katonák felgyújtotta falu lángol,
mint üstökös az éjszakában.

Bertrand Aloysius