A halottak háza

A halottak háza

Maurice Raynalnak

Ott állt a temető körül a halottak háza
Keretbe foglalta mint egy kolostor
Ablakai mint divatüzletek
Kirakatai de mögöttük
Nem állva mosolyogtak a próbababák
Csak fintorogtak az öröklétnek


Münchenben tizenöt-húsz napja voltam
Mikor először léptem be s véletlenül
E majdhogynem elhagyatott temetőbe
És vacogott a fogam
E polgárság előtt mely közszemlére kitéve
S tőle telhetőleg kiöltözötten
Várakozott a temetésre

Egyszerre
Gyorsan mint emlékezetem
A szemek kigyúltak
Üveges cellától üveges celláig
Az eget benépesítette eleven
Erejű apokalipszis
S a földet mely lapos volt a végtelenségig
Mint Galilei előtt
Elborította mozdulatlan mitológiák sokasága


Egy gyémántba öltözött angyal széttört minden üveget
És közeledtek hozzám
Túlvilági képpel a halottak
De arcuk és viselkedésük
Csakhamar nem volt oly gyászos

Az ég meg a föld elveszitette
Kísértetes hatását
A halottak örvendeztek
Látván elhunyt testüket önmaguk meg a fény közt
Nevettek árnyukon és megfigyelték
Minthacsak valóságosan
Önnön elmúlt életük volna

Ekkor megszámláltam őket
Negyvenkilencen voltak férfiak
Nők gyerekek
Kik szépültek szemlátomást
S most rám tekintettek
Mind olyan szívélyesen
Sőt gyöngéd érzéssel is

Hogy hirtelen
Barátságomba fogadva
Sétálni hívtam őket
Messze a házak ívfolyosóitól

És mind kar a karban
Katonanótákat dudorászva
Igen feloldva minden bűnötök
A temetőt odahagytuk

Áthaladtunk a városon
S a gyakorta szembejövő
Rokonok barátok csatlakoztak
Az új halottak kis csapatához

Mind oly kedves vidám volt
És láthatón oly jól érezte magát
Hogy nem kis agyafúrtság kellett volna
Megkülönböztetni az élőktől a holtakat

Aztán a vidéken
Szétszóródtunk
Két svalizsér hozzánk szegődött
Ünnepeltük őket

Ők meg vagdostak labdarózsa-
És bodzaágakat
Sípokat faragtak belőlük
S szétosztották a gyermekek között

Később egy falusi bálon
Kezük egymás vállán a párok
Táncoltak éles citeraszóra
Nem felejtették el a táncot

E halott férfiak halott nők
Ittak is
És időnként harang
Hirdette hogy egy újabb hordó
Kerül csapolásra

Egy halott nő ült egy padon
Egy borbolyabokor alatt
És egy diákra hallgatott
Ki lábainál térden állt

S beszélt neki a kézfogóról
Várok magára
Tíz évig húszig is ha kell
Óhaja nekem szentírás lesz

Várok magára
Egész életében
Felelte a halott lány

Gyerekek

Evilágiak vagy tán túlvilágiak
Dalolták furcsa lírikus szavakkal
A körtánc-mondókákat
Amelyek kétségkívül töredékek
Legősibb költői emlékeiből

Az emberiségnek

A diák egy gyűrűt húzott
A halott leány gyűrűsújjára
Ez a zálog az én szerelmem
És mátkaságunk záloga

Sem idő se távollét
Nem feledteti ígéreteinket
És egy napon szép esküvönk lesz

Mirtuszcsomók

Ruháinkon meg a maga hajában
A templomban szép szentbeszéd
A lakodalomban hosszú köszöntők
És zeneszó

Zeneszó
A mi gyerekeink
Szólt a menyasszony
Szebbek lesznek annál is szebbek

Jaj! a gyűrű törött volt
Mintha ezüstből lennének s aranyból
Vagy smaragdból és gyémántból valók
Fényesebbek lesznek még fényesebbek

Mint a mennybolt csillagai
Mint a hajnal ragyogása
Mint a tekinteted én jegyesem
Lesznek majd ők még illatozóbbak

Jaj! a gyűrű törött volt
Mint az orgona a nyíladozó
Mint a timián vagy a rózsa
Levendula vagy rozmaringszál

Elmentek a muzsikusok

Mi pedig folytattuk a sétát
Egy tó partján
Kacsázva szórakoztunk
Lapos kavicsokkal

Az alig táncoló vizen
Bárkák voltak kikötve
Egy révnél
Eloldottuk őket
Miután az egész csapat behajózott
Halottak eveztek
Olyan erővel mint az élők

A hajó orrán melynek kormányosa voltam

Egy halott egy fiatal nővel beszélt
Az asszonyon sárga ruha volt
Fekete derék
Kék szalagok meg egy szürke kalap
A dísze csak egy kicsi kúsza toll

Szeretem magát
Szólt a halott
Mint a gerle a gerlicét
Mint az éjjeli pille
Szereti a lángot

Késő
Felelte az eleven asszony
Fojtsa meg ezt a tilos szerelmet
Férjnél vagyok
Nézze hogy ragyog a gyűrű
A kezem is reszket
És sírok és meghalni szeretnék

Megérkeztek a bárkák
Egy környékre melyről a svalizsérek
Tudták hogy visszhang válaszól a partról
De nem tűrtük a kérdezősködést
Olyan különös kérdések akadtak
S válaszok olyan telibetalálók
Hogy meg kellett halni a nevetéstől

S a halott szólott az eleven asszonynak
Oly boldogok lennénk mi ketten
Fölöttünk összecsap a víz
De maga sír no ne remegjen
Nincs út mely minket visszavisz

Partraszálltunk ez volt a visszatérés
Szerelmeskedtek a szerelmesek
S páronként oly szép volt a szájuk
Szabálytalan körökben mendegéltek

Eleven nőket választottak a holtak
Halott nőket az élő férfiak
Olykor egy borókabokor
Kísérteties volt

A gyerekek a leget hasogatták
Beesett arccal fújdogálva
Sípjukat amely labdarózsa-
Vagy bodzaág volt

Közben a katonák
Tiroli nótákat daloltak
Felelgetőn ahogy szokás
Fent a hegyekben

A városban

Csapatunk lassan megfogyatkozott
Mondták egymásnak
Viszontlátásra
Holnapra hát
Hamarosan


Sokan betértek egy sörözőbe
Némelyek elváltak tőlünk
Egy kutyamészárszék előtt
Hogy megvásárolják vacsorájukat

Nemsokára egyedül maradtam a halottakkal
Akik mentek nyílegyenesen
A temetőbe
Ahol
Az ívfolyosók alatt
Megismertem őket
Kinyúlva
Mozdulatlanul
Kiöltözötten
Kirakatban várakoztak a temetésre

Ők mit se tudtak
Arról ami történt
De az élők őrizték emlékét
Ez váratlan boldogság volt
S olyan bizonyosság
Csöppet se féltek hogy tán elveszítik

Olyan nemesen éltek
Hogy azok akik még előtte való nap
Egyenrangúnak tekintették őket
Vagy még tán kevesebbnek is
Most bezzeg csodálták
Hatalmukat gazdagságukat szellemüket

Mert van-e fölemelőbb
Mintha valaki halott férfit szeretett vagy halott nőt
Oly tiszta lesz eljut odáig
Hogy az emlékezet jégmezőin
Az emlékkel összetéveszti magát
Az élethez erősödik
És nincs többé szüksége senkire.

Guillaume Apollinaire.

Fordította: Vas István