Moesta et errabunda

Moesta et errabunda

Agáta, mondd, szíved nem száll-e néha messze,
túl e vak tengeren, e szennyes városon,
más óceán felé, hol zengő fény övezne,
s hol ring a szűzi mély, kéken, sugároson?
Agáta, mondd, szíved nem száll-e néha messze?

A víz, a végtelen, ringassa renyhe búnk!
Mily démon áldta meg, hogy bár üvölt vad ajka,
s ormótlan orgonán a mord vész véle búg,
el mégis o csitít, az ős fenségű dajka!
A víz, a végtelen, ringassa renyhe búnk!

Vágtass velem vasút! lebegj el, lenge gálya!
El innen, el, ahol könnyünkből lesz a sár!
Úgy-e, így sír szíved gyakorta, ó, Agáta?
Sok itt a bűn, a baj s a jaj, el, messze már!
Vágtass velem, vasút! lebegj el, lenge gálya!

Ó, Éden, illatos tájad mily messze int!
hol friss azúr alatt csak kedvek s üdvök élnek,
hol, amit szeretünk, méltó szeretni mind,
hol tiszta kéj ölén ájulhat él a lélek!
Ó, Éden, illatos tájad mily messze int!

S hát gyermek-kéjeink szelíd, zöld fényű kertje,
bújócskák, víg dalok, sok drága csók s csokor,
dombok mögül síró hegedűk halk koncertje,
hűs kőkorsók kora s az alkonyi bokor, -
hát gyermek-kéjeink szelíd, zöld fényű kertje,

ártatlan Édenünk, tűnt üdvökkel tele:
ó, hol van? Kína sincs s az Indiák se messzebb!
Ha zeng hangos jajunk, felköltjük még vele?
Vagy ébred még, ha halk ezüst sírásunk reszket:
ártatlan Édenünk, tűnt üdvökkel tele?

Charles Baudelaire.