Őszi ének

Őszi ének

Hideg homály borul szívünkre nemsokára;

tűnő nyarunk tüze, ég veled, büszke fény!

Hallom, kopogva hull már házunk udvarára

a fa, s komor robaj döng válaszul kövén.


Lelkembe visszaszáll a tél: kaján s goromba

düh, kín és borzadály, hajszás, kemény robot;

s miként a sarki ég poklán a nap korongja:

jeges tönk lesz szívem, melyen véresen lobog.


Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;

ha vérpad épül, az sem ad ily hangokat.

Lelkem torony, amely lassanként összeroskad

az ostromgép nehéz ütései alatt.


S úgy tetszik, míg beföd e zaj egyhangú búja:

koporsót szegez itt nagy-sietve az ács...

Kinek? - Tegnap nyár volt; ez már az ősz borúja!

A nesz rejtelmesen sír, mint halk távozás.


Szeretem nagy szemed zöld tüzű csillogását,

szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok!

Nem szomjazom szobád, szíved s a tűz varázsát,

csak a Napot, amely a tengeren ragyog.


És mégis: légy anyám! szeress hajolj szívemre,

habár gonosz vagyok, hazug és hűtlen;

testvér vagy szerető, - légy fájó naplemente

s glóriás őszi ég: elhaló életem.



Nem tart soká: a sír les már az áldozatra!

Óh vond öledbe, vond, s öleld homlokom át:

hadd szürcsölöm, fehér s forró nyarunk siratva,

az őszutó derűs, langy-sárga sugarát!


Charles Baudelaire