A tarentumi szűz

A tarentumi szűz

Sirályok, sírjatok, szent s édes szárnyasok!
Thetis madarai, sirályok, sírjatok!

Myrto már nincs, szegény, Tarentum szép leánya!
Camarina felé ringatta könnyü gálya:
Ringatta lassudan a nászi fuvola
S a dalszó, – várta már jegyese otthona.

És nászi köntösét a boldog napra óván,
Éber kulcs őrködött cédrusfa-ládikóján,
Ott várták karjait a szép arany csatok,
Lágy, szőke fonatát ünnepi illatok.

S a csillagok felé esd ép a gálya orrán,
Mikor vad szél csap át a duzzadó vitorlán
S elkapja ot… alél… matróz csak távolabb…
Sikolt, alázuhan, és elnyeli a hab.

A habba hullt szegény, Tarentum zsenge szüze!
Szép testét kósza víz sodorta hányva-űzve.
A könnyező Thetis, ki nem felejti el,
Sok éhes szörny elől barlangba rejti el.

És szép nereidák tűnnek föl egy szavára,
Kiknek a mélyben áll hab mosta palotája,
S partra viszik a lányt s elfektetik hanyatt
A nyugati fokon lágyan e hant alatt,

Majd messzi társaik kiáltva össze sorban,
Nimfákat szikla közt, kutfokön és bokorban,
A keblüket verik, nagy gyászleplük lebeg,
S ezt hajtják egyre, jaj, a bús tetem felett:

„Jaj, jaj, nem vittek el a kedvesedhez, árva,
Nem öltöztettek át menyasszonyi ruhába,
Nem pántolták karod a szép arany csatok,
S nem itták fürteid az édes illatot.”

André Chénier.