Don Juan a pokolban
Alighogy don Juan Hádészbe szállt a rémes
vízre s Cháronnak ott már obulust adott,
egy koldus, zord szemű s kevély, mint Antisthénes,
két kézre evezőt vak dühvel ragadott.
Csüggő keblekkel és szétnyíló köntösökben
vonagló nőcsapat kelt a vak ég alatt:
nagy, áldozati nyáj, tolonganak egyre többen,
s jajuk, mint bús uszály, a csónakkal haladt.
Röhögve Sganarelle bérért nyújtotta karját,
míg don Luis a mély parton bolyongni hunyt
lelkeknek reszkető ujjal mutatta sarját,
fiát, ki dölyfösen szórt ősz fejére gúnyt.
A szűzi és sovány Elvira, fázva, gyászban,
férjét, a hűtlent s a drágát, nézte még:
búcsú-mosolyra várt, hol még a régi lázban
szavalt első szavak szelíd visszfénye ég.
Egy roppant koszobor, vad fegyverek vitéze,
a kormányt nyomta le s oszolt az éjszín ár;
ám hűs gőggel a hős, kardjára dőlve, nézte
a felszántott vizet, - mást meg se látva már.
Charles Baudelaire.
Aucun commentaire:
Enregistrer un commentaire