A Montmorency-i szerelmesek

A Montmorency-i szerelmesek


Oly szerencsétlenek voltak, tanú az ég!

Három nap volt nekik a végső menedék.

Láthattátok, amint egy méla ifjú jobbján

szökik a zsenge, víg s enyhén hunyászkodó lány,

merengő kedvese ölelve vitte el,

kihez úgy tartozott, mint oltárhoz kehely,

csüggött lengedezőn a formás férfivállon,

mint héber hárfa szép hajlású fűzfaágon,

fogták egymás kezét, úgy haladtak tovább,

lajstromba vett a lány minden útszéli fát,

olykor le-lemaradt virágot szedni, majd a

fiú után szaladt, kis porfelhőt kavarva,

s mikor beérte őt: csókot, szirmot dobott

hajára s hol dalolt, hol pedig csacsogott

arról, ki arra járt s a dús völgyről, amelynek

füve lába elé terített drága selymet,

szép volt a szőnyeg: úgy tarkállott bársonya,

mint arany tornyok és ezüst házak sora -

játékszerek, miket veszünk gyerekeinknek,

hanyagul szórva szét szobácskáikban mindet.

Tetszelgett odalenn tündöklő ékszerek

gyanánt minden falu s nyájként délelgetett,

kék és piros tetők intettek mindenünnen,

virágok, karcsú fák, katonás rendbe gyűlten,

fehér falak, sötét ligetek, zöld tavak,

görnyedt s szügyig kitárt tölgyfák a domb alatt.

Ő úgy érezte, hogy minden csak néki termett,

szép volt, játékosan tobzódott, mint a gyermek,

szőkén, szerelmesen s büszkén haladt a lány

Montmerency felé kedvese oldalán.


És két nap telt el így, csókos harmóniában,

ajak ajakra forrt, majd dalra nyílt vidáman,

üdvözült sóhajok, ölelkező szemek

varázsa percet is száz évnek hitetett.

Éjszaka énekük hangzott, nappal az álom

játszott velük, hiszen követték mennybe-szállón

a vágy szeszélyeit. Alig néhány falat

volt lakomájuk - és az is elvétve csak.

Ment, mendegélt a pár, amerre vitte vére,

mezőkről fák közé, vadak búvóhelyére,

s csak akkor haltak el igézve a dalok,

mikor tekintetük összetalálkozott.

Szűnt az önkívület, ha káprázott a lélek -

szemünk is ezt teszi, ha tiszta lángba réved.

Szédelgő s zaklatott volt már a harmadik

estén a két gyerek, már szemsugaraik

tüzét látták csupán. A természet hiába

mutatta elnagyolt ábráját az imádva

bámult homlok körül a hajtincsek megett:

fekete szemsugár kékkel keveredett.

Leroskadtak a fák alatt s történt, mi történt...

Nem tudtak semmiről. Élvezték a verőfényt

s az alkonyt is... Szívük boldogság járta át,

hisz édes volt a lég, szerelmes a világ...

Halk dúdolás hatolt fülükhöz, furcsa, zsongó

muzsika, tengerek morajához hasonló,

gyengéd és zavaros szavakká gyűlt e zaj,

visszhangzott bennük, ám el is némult hamar.

Így szólt a könnyü szél halkan, simogatóan:

"Mikor kínzott a vágy, mohák alatt zokogtam."

Sűrű vörösfenyők felől is szállt a szó:

"Belőlünk csalja ki az est a csábító

illatokat, melyek lombjaink közt születnek

s titkos tolmácsai az égő szerelemnek."

Hullván hegyek mögé, üzent nekik a nap:

"Válaszul fényemet, arany csóváimat

küldöm hevem szerint a lelketek hevére -

nálam a lángolás a szerelem beszéde."

Ezer virág lehelt oly édes illatot,

hogy a sugár tüze is édes lett legott.

Félénken jött elő - miként fuvolahang szól -

olykor a vallomás a bársony lombozatból,

úgy tetszett: égbe száll a hangok elegye,

mint egyszer csendülő akkord, kórus-zene,

suhant a tájon át, végigsimítva minden

erdőt, mezőt s hegyi varázs-zugolyt szelíden,

a föld szemérmesen reszketett ezalatt,

mint szerelmes szívek, mint hullámon a hab,

és minden, ami él, himnuszt örvendve zengett,

kísérve ajkukon a bűvös szót: "Szeretlek."


E helyre párosan meghalni jöttek ők.

És vajon melyikük beszélt erről előbb?

Csókjaikban hogyan üzent a vég? Mi módon

járta át szívüket kétféleképp az ólom,

egyszerre oltva ki életük? Összeforrt

ajkuk, mikor kiszállt lelkük s vérük kifolyt?

Ki tudja? Boldog az, kinek agóniáját

kedvese karjai óvó körükbe zárják!

Boldog, ki jajt se hall a másiktól, hiszen

egyik se mondta, hogy a halál: gyötrelem!

Egyik se tette meg, hogy - felpattanva - messze

szaladjon attól el, kit nincs követni mersze,

és megtagadva - mint tévedést - a halált,

karjából lökje el imádott gyilkosát.

Boldog a férfi, ki úgy adja vissza lelkét,

hogy nője jajszavát, szívet tépő keservét

nem hallja, mit amúgy ölbe ültetve vagy

gyengéden ölelő karral csitítanak,

mikor gyötrő a kín. Ám ha szoros karokból

ragad ketté a vég, mindenki sírva tombol,

kezébe temeti homlokát s szíve el-

vakult vérvádjait az égnek hányja fel.

Ki látta végüket?

Egyedül a szegényes

falú hotelszoba, hová pihenni tértek

egy órácskára csak, de végül is örök

álomra leltek a kopott falak között.

Vers volt olvasható a méla sárgulással

enyésző kárpiton, kétféle kézírással,

buta kis versezet, döcögő, rímtelen.

Egy szó feljebb került s parázslik odafenn,

kérdés, amelyre nincs válasz, örök talány a

halálról. S még a kis asztal lapjába vájva

három név is virult. Ennyi maradt csupán

belőlük. S egy vörös könyökű szobalány

beszámolója. Ő mondta: "Nem feledkeztek

ők biz' meg semmiről." Pár apróságot eltett,

s így megmaradt rövid létük néhány jele.

- S Isten? - Örök. De ők nem gondoltak vele.

Alfred de Vigny