A tél.

A tél.

A télre szállást változtató fecskéket
a léha vágyakhoz hasonlítja,
melyek öregségünkre elhagynak.

Vágyaim tetszetős, de meddő raja elhágy,
s én így szólok nekik: Fecskéim, érzitek hát,
hogy fogytán a meleg, s a hideg közelít?
Szálljatok máshová, csivitolástok ágyam,
és szennyetek sara nem mocskolja be tálam:
békén alhassam át telemnek éjeit.

Alacsonyan repül a föld fölött a vén nap,
kevesebb a heve, de ugyanannyi fényt ad.
Szívemből bánom a léha szerelmeket,
s örömest változom. Szeretlek, tél; te fáradt
szívem megtisztítod a bűnöktől, akárcsak
pestistől levegőt, kígyóktól földeket.

Fehérlik fejem a fölébe gyult havaktól;
villog rajta a jég, ha rám ragyog, a naptól,
de nem enyészhet el, oly kurták a napok.
Olvadj, hó, roskadón rokkanj szívem fölébe:
ne kaphasson a láng holt hamvából tüzére
szikrázva, mint ahogy hajdanta lobogott.

De hogy? Kiégjek-e, míg életem tovább ég?
Ne izzék bennem az eleven égi láng még,
ne érezném a szent ház parázsló hevét?
Minden egyéb legyen oltári áldozat hát!
Mocskos tűzre jeget, mennyei lángra naftát!
Szent, fénylő fáklya ez, nem gyászos síri mécs.

Kevesebb az öröm, kevesebb kín is éget,
hallgat a csalogány, hallgatnak a szirének,
nincs több virágszüret, nincs több gyümölcs-szedés;
nem áltat a remény, hisz a remény beteltét
ízleli csöndesen a tél; áldott öregség,
melyben nem munka vár, de higgadt élvezés!

De már jön a halál – s utána jön az élet,
torz létünk vége: lét, mely halált már nem érhet,
halálunk holta és életünk élete.
Hajótörés kinek kedvesebb, mint nyugalma?
S van oly mohó utas, akinek fáradalma
édesebb, mint a lágy kikötő enyhelye?

Agrippa D'Aubigné.

Fordította: Somlyó György