Merlin és a vénasszony

Merlin és a vénasszony

E napon fent a nap anyaméhként kitárva
Hevert az ég ölén és lassan vérezett
A fény az én anyám a nap véres világa
És menstruációs folyók a fellegek

Keresztútnál ahol virága nincs a télnek
Csak a tövistelen szélrózsa egyedül
Merlin az élet ős örök okába mélyedt
Amely mindent megöl és mindent újraszül

Zöld sapkát viselő öszvéren egy anyóka
Jött a parti uton alá s a néptelen
Síkon Merlin aki élt már évezred óta
Mellét verdeste s följajdult Ellenfelem

Megfagyott énem ó kinek a sorsa fáj s nyom
Kitől fázik a nap húsa vágyol-e még
Látni Emlékemet s szeretni mint a másom
Ó mily boldogtalan szép fiút nemzenék

Intett s már a kevély kataklizmák remegtek
Fent a nap köldöke táncot járt mialatt
A vágy s a hősi kedv tavaszkora jelent meg
S karján egy fiatal szép áprilisi nap

Ingó emlékkövek zöld dögök közepette
Csontokat sorsokat virágot s dús gyomot
Szórtak széjjel nyugat ösvényeit befedve
Míg szőrt sodort a szél s balvégzetet hozott

Tipegve jött felé a szerelmese őszen
Szél simította ki ruhája ráncait
Fogták egymás kezét sápadtan eszelősen
Vágyuk közt más kapocs nem volt csak ujjaik

Táncolt az asszony a lét ritmusát utánzón
S így szólt Száz éve hogy várom hívásod én
Sorsod csillagai ihlették meg a táncom
Morgane ott figyelt Gibel magas hegyén

Táncolni ó be jó mialatt délibábot
Látsz hol minden dalol s a félelmes szelek
Arcukra öltik a derűs hold mosolyát hogy
Elriadjanak a fullajtár szellemek

Fehérlett alakom a magány közepette
Lidércálmokba bújt a lemurok hada
A boldogságokat forgásom kifejezte
Miket csak egy okoz a Művészet maga

Nem szedtem soha csak galagonyavirágot
Tavaszutón mikor virághullás fogad
Mikor az ölyv s a sas zsákmánnyá kikiáltott
Gyermekisteneket s holt kisbárányokat

S vén lettem mint magad lásd táncolok pedig hát
Kidőltem volna már és e tavaszon a
Fájdalmat mímelő vén holttest gyatra titkát
Láthatta volna a nyíló galagonya

S emelte két kezét mint a galamb a szárnyát
Mint fényt melyre lecsap keselyűként az éj
Merlin keletre ment s szólt Emlék fia szállj hát
Emlékké amely a Szerelemmel fölér

Szállj sárból fölfelé vagy légy emberi árnyék
Az is az én fiam nem múló műremek
Útban Róma felé feje tűzkoronás még
Magányosan halad szemlélve az eget

Vivián ama hölgy neve ki egyre vár rám
S hozzon bár új tavasz újabb fájdalmakat
Majoránnák között s lapulevelek árnyán
Örökké élek a galagonyák alatt

Guillaume Apollinaire

Fordította: Kálnoky László