Les poètes Français traduit en Hongrois. Linda et Tebinfea-Francia költök magyarra fordított

Français poètes. Francia költők.

jeudi 12 décembre 2013

Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,



Mivel ajkamhoz ért.


Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,

és sápadt homlokom kezedben nyughatott,

mivel beszívtam én nemegyszer drága lelked

leheletét, e mély homályú illatot,


mivel titokzatos szíved nekem kitárult,

s olykor megadatott beszédét hallanom,

mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult

szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,


mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta,

örökké fátyolos világú csillagod,

és nyaradból lehullt egy gyenge szirmu rózsa,

amelyet életem árja elringatott,


most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll:

— Vágtass, ha jólesik! Az én időm örök!

Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál

nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!


Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót

vad szárnycsapásaid. Minden hamud kevés:

lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!

Szerelmes szívemen nem győz a feledés!


Victor Hugo.

mercredi 11 décembre 2013

Puisque j'ai mis ma lèvre à ta coupe encor pleine.

Puisque j'ai mis ma lèvre à ta coupe encor pleine.


Puisque j'ai mis ma lèvre à ta coupe encor pleine ;

Puisque j'ai dans tes mains posé mon front pâli ;

Puisque j'ai respiré parfois la douce haleine

De ton âme, parfum dans l'ombre enseveli ;


Puisqu'il me fut donné de t'entendre me dire

Les mots où se répand le cœur mystérieux ;

Puisque j'ai vu pleurer, puisque j'ai vu sourire

Ta bouche sur ma bouche et tes yeux sur mes yeux ;


Puisque j'ai vu briller sur ma tête ravie

Un rayon de ton astre, hélas ! voilé toujours ;

Puisque j'ai vu tomber dans l'onde de ma vie

Une feuille de rose arrachée à tes jours ;


Je puis maintenant dire aux rapides années :

- Passez ! passez toujours ! je n'ai plus à vieillir !

Allez-vous-en avec vos fleurs toutes fanées ;

J'ai dans l'âme une fleur que nul ne peut cueillir !


Votre aile en le heurtant ne fera rien répandre

Du vase où je m'abreuve et que j'ai bien rempli.

Mon âme a plus de feu que vous n'avez de cendre !

Mon cœur a plus d'amour que vous n'avez d'oubli !


   
Victor  Hugo.

jeudi 5 décembre 2013

Szavak a dünén.



Szavak a dünén.

Most, mikor életem mint gyertya csonkig ég,

és immár próbáim beteltek,

most, mikor annyi gyász engem és annyi év

a sírgödör felé terelget,


s fönn azon az egen, ahová fiatal

álmom hajtott, röpül a múltnak

forgataga — lejárt szép óráim hamar,

látom, már árnyékba borulnak;


most mondogatom én: „Eljön az én napom!

Holnap az egész múlt elévül"

A mélységes vizek partját búsan rovom,

és görnyedten, álomba révült


szemmel nézem, ahogy hegyen és völgyön át

sascsőrével tovaragadja

az északi vihar gyapjas felhők hadát

a szüntelen mozgó habokra.


A szélvészt hallom, a szirtet a tengeren

s embert, ki ért kévét köt által.

Tűnődve hallgatom, ahogy összevetem

a szavakat a mormolással.


És moccanatlanul heverek néhanap

a ritkás növényű dünéra,

míg csak föl nem tűnik a holdnak álmatag,

baljóslatú szemvillanása.


Fölkél, bő fénysugár árasztja réveteg

a rejtélyes örvényt s a tért el,

így nézünk mereven ketten farkasszemet:

a ragyogás a szenvedéssel.


De régvolt napjaim hová is tűntek el?

Ki ismer engem a világon?

Káprázó szememen egyszer még tündököl

vajon elillant ifjuságom?


Minden elszállt? Magam vagyok, s fáradt vagyok.

Válasz kiáltásomra nincsen.

Én is csak fuvalom volnék? Oh, szél, habok,

oh, csak hullám volnék a vízben?


Bennem már alkonyul. Amit szerettem, az

már vissza többé sohse térhet?

Oh, föld, ki hegyeket homállyal borítasz,

a sír vagy, és én a kísértet?


Élet, öröm, remény, kéj, mind kiittalak?

Várok, kérdezek és könyörgök,

és fel-felfordítom egy-egy poharamat:

csurran-e még egy csepp belőlük?


Emlékezéssel a megbánás beh rokon!

Már folyton csak könnyek buzognak!

S beh hideg is, halál, téged tapintanom,

te sötét retesze kapunknak!


Töprengve hallgatom, szél zúg keservesen

s a győzhetetlen ráncu tajték -

nevet a nyár, s ime a parti fövenyen

a kékszirmú bogáncs kihajt még.


Victor Hugo.


Paroles sur la dune.


Maintenant que mon temps décroît comme un flambeau,

Que mes tâches sont terminées ;

Maintenant que voici que je touche au tombeau

Par les deuils et par les années,



Et qu'au fond de ce ciel que mon essor rêva,

Je vois fuir, vers l'ombre entraînées,

Comme le tourbillon du passé qui s'en va,

Tant de belles heures sonnées ;



Maintenant que je dis : - Un jour, nous triomphons ;

Le lendemain, tout est mensonge ! -

Je suis triste, et je marche au bord des flots profonds,

Courbé comme celui qui songe.



Je regarde, au-dessus du mont et du vallon,

Et des mers sans fin remuées,

S'envoler sous le bec du vautour aquilon,

Toute la toison des nuées ;



J'entends le vent dans l'air, la mer sur le récif,

L'homme liant la gerbe mure ;

J'écoute, et je confronte en mon esprit pensif

Ce qui parle à ce qui murmure ;



Et je reste parfois couché sans me lever

Sur l'herbe rare de la dune,

Jusqu'à l'heure où l'on voit apparaître et rêver

Les yeux sinistres de la lune.



Elle monte, elle jette un long rayon dormant

A l'espace, au mystère, au gouffre ;

Et nous nous regardons tous les deux fixement,

Elle qui brille et moi qui souffre.



Où donc s'en sont allés mes jours évanouis ?

Est-il quelqu'un qui me connaisse ?

Ai-je encor quelque chose en mes yeux éblouis,

De la clarté de ma jeunesse ?



Tout s'est-il envolé ? Je suis seul, je suis las ;

J'appelle sans qu'on me réponde ;

Ô vents ! ô flots ! ne suis-je aussi qu'un souffle, hélas !

Hélas ! ne suis-je aussi qu'une onde ?



Ne verrai-je plus rien de tout ce que j'aimais ?

Au-dedans de moi le soir tombe.

Ô terre, dont la brume efface les sommets,

Suis-je le spectre, et toi la tombe ?



Ai-je donc vidé tout, vie, amour, joie, espoir ?

J'attends, je demande, j'implore ;

Je penche tour à tour mes urnes pour avoir

De chacune une goutte encore !



Comme le souvenir est voisin du remord !

Comme à pleurer tout nous ramène !

Et que je te sens froide en te touchant, ô mort,

Noir verrou de la porte humaine !


Et je pense, écoutant gémir le vent amer,

Et l'onde aux plis infranchissables ;

L'été rit, et l'on voit sur le bord de la mer

Fleurir le chardon bleu des sables.


Victor Hugo.


samedi 30 novembre 2013

Orpheus.


Orpheus.

Tanum a Tanais, a hatöblű sötét ár,
s Zeusz, kinek kegyén az éj nagy szekerén jár
Rhea ökreivel és Nyx lovaival,
tűnt óriások és tanúm a mai faj,
Pluto, ki fölfal és Uranus, a teremtő:
imádok egy leányt s számomra drága szent.
Poseidon, kékhajú szörnyeteg, szómra hív:
hallgass meg. Én vagyok a zengő férfiszív,
és szeretek. Az ős árny öle csupa felleg;
rezdül a lomb, amit a zápor árja ellep.
Mint erdőn Boreas, Zephir a réteken,
zavart szívünkön úgy borzong a szerelem.
Szeretem ezt a nőt, édes Eurydikémet,
mindig és mindenütt! S ha nem, verjen az ég meg,
verje a zsendülő bimbót s az ért magot!
A falra mágikus igét ne írjatok.

Victor  Hugo.

Orphée.



Orphée.


J’atteste Tana?s, le noir fleuve aux six urnes,
Et Zeus qui fait traîner sur les grands chars nocturnes
Rhéa par des taureaux et Nyx par des chevaux,
Et les anciens géants et les hommes nouveaux,
Pluton qui nous dévore, Uranus qui nous crée,
Que j’adore une femme et qu’elle m’est sacrée.
Le monstre aux cheveux bleus, Poséidon, m’entend;
Qu’il m’exauce. Je suis l’âme humaine chantant,
Et j’aime. L’ombre immense est pleine de nuées,
La large pluie abonde aux feuilles remuées,
Borée émeut les bois, Zéphyre émeut les blés,
Ainsi nos coeurs profonds sont par l’amour troublés.
J’aimerai cette femme appelée Eurydice,
Toujours, partout! Sinon que le ciel me maudisse,
Et maudisse la fleur naissante et l’épi mûr!
Ne tracez pas de mots magiques sur le mur.


Victor Hugo.

mercredi 20 novembre 2013

Élsz, mondod.


Élsz, mondod.

Élsz, mondod ezt meg azt, ég és felhők fölötted,

kedvtelve forgatod könyvét sok régi bölcsnek;

Dantét, Vergiliust; felkerekedsz vígan

s kies tájak felé tartsz postakocsiban;

jó ízűen kacagsz, a szállás odafenn vár;

rád villan s szíven üt egy futó női szempár;

szeretnek és szeretsz – királyi jó dolog!

Az erdőn madarak trilláit hallgatod;

felébredsz reggel, és ott vár csókkal fogadván

a család, az anya, a kislány és a nagylány!

Újságot olvasol ebéd közben; s a nap

szerelmet és reményt és munkát váltogat;

rád rohan zavaros szenvedéllyel az élet;

komor gyűléseken fel-felhangzik beszéded;

amíg a cél igéz, amíg a sors igáz,

gyenge vagy és erős, törpe és óriás;

árként hord a tömeg, lélek vagy a viharban;

minden jön s megy; s te majd búsabban, majd vígabban

hátrálsz, előretörsz, a harc kénye dobál... –

És aztán – iszonyú csöndjével a halál!


Victor Hugo.

Oceano Nox.


Océano Nox. 


Oh ! combien de marins, combien de capitaines

Qui sont partis joyeux pour des courses lointaines,

Dans ce morne horizon se sont évanouis ?

Combien ont disparu, dure et triste fortune ?

Dans une mer sans fond, par une nuit sans lune,

Sous l’aveugle océan à jamais enfoui ?



Combien de patrons morts avec leurs équipages ?

L’ouragan de leur vie a pris toutes les pages

Et d’un souffle il a tout dispersé sur les flots !

Nul ne saura leur fin dans l’abîme plongée,

Chaque vague en passant d’un butin s’est chargée ;

L’une a saisi l’esquif, l’autre les matelots !



Nul ne sait votre sort, pauvres têtes perdues !

Vous roulez à travers les sombres étendues,

Heurtant de vos fronts morts des écueils inconnus

Oh ! que de vieux parents qui n’avaient plus qu’un rêve,

Sont morts en attendant tous les jours sur la grève

Ceux qui ne sont pas revenus !



On demande ” Où sont-ils ? Sont-ils rois dans quelque île ?

Nous ont’ ils délaissés pour un bord plus fertile ? ”

Puis, votre souvenir même est enseveli.

Le corps se perd dans l’eau, le nom dans la mémoire.

Le temps qui sur toute ombre en verse une plus noire,

Sur le sombre océan jette le sombre oubli



On s’entretient de vous parfois dans les veillées,

Maint joyeux cercle, assis sur les ancres rouillées,

Mêle encore quelque temps vos noms d’ombre couverts,

Aux rires, aux refrains, aux récits d’aventures,

Aux baisers qu’on dérobe à vos belles futures

Tandis que vous dormez dans les goémons verts !



Bientôt des yeux de tous votre ombre est disparue.

L’un n’a-t-il pas sa barque et l’autre sa charrue ?

Seules, durant ces nuits où l’orage est vainqueur,

Vos veuves aux fronts blancs, lasses de vous attendre,

Parlent encore de vous en remuant la cendre

De leur foyer et de leur cœur !



Et quand la tombe enfin a fermé leur paupière,

Rien ne sait plus vos noms, pas même une humble pierre

Dans l’étroit cimetière où l’écho nous répond,

Pas même un saule vert qui s’effeuille à l’automne,

Pas même la chanson naïve et monotone



Que chante un mendiant à l’angle d’un vieux pont !

Où sont-ils, les marins sombrés dans les nuits noires ?

O flots ! que vous savez de lugubres histoires !

Flots profonds redoutés des mères à genoux !

Vous vous les racontez en montant les marées,

Et c’est ce qui vous fait ces voix désespérées

Que vous avez le soir, quand vous venez vers nous…


Victor Hugo.

Oceano nox.



Oceano nox.

Haj, hány jó tengerész, hány derék kapitány volt,
ki bátran és vígan hajózta be a távolt,
s kit elnyelt végleg e borongó láthatár!
Hányat eltemetett kegyetlen, vak szeszéllyel
a feneketlen ár egy csillagtalan éjjel;
őket az óceán nem adja vissza már.

Hány parancsnok halott, és velük a legénység!
Életüket a vad viharok nem kímélték,
jött egy nagy szélroham, s mindenkit elsodort.
Nem tudja senki, hogy hajójuk hol veszett el.
Minden hull most ily zsákmányok súlya terhel,
ez deszkaroncsot, az matrózokat rabolt.

Nem tudjuk sorsotokat, elveszett, árva lelkek!
A sötét vízfenék árama tovagörget,
fejetek idegen sziklákba ütközik.
Végső reményei ti az öreg szülőknek,
kik várták napra nap a vissza nem jövőket
a parton mind halálukig!

Néha említenek, kik este összegyűlne4k,
s rozsdás horgonyokon víg kört alkotva ülnek,
hol nóta hallható, kacaj s matrózkaland,
vagy csókot lopnak elhagyott mátkáitoktól;
porlepte nevetek fölhangzik olykor-olykor,
míg ti alusztok a zöld hínár közt, alant.

Kérdik: - Hol vannak ők? Királyok holmi gazdag
szigeten? Kincseket találtak, s ott maradtak?
Később emléketek végképpen elenyész;
a test sírja az ár, névé az ész homálya.
Feketébb árnyakat vet az idő az árnyra,
a sötét vízre hull a sötét feledés.

Így foszlik semmivé árnyatok nemsokára.
Fontosabb nálatok az eke és a bárka!
Sápadt özvegyetek említ csak néhanap,
s viharos éjeken, bár ő sem vár reátok,
tűzhelye és szíve mélyén hunyó zsarátnok
lángol fel a hamu alatt.

S ha lecsukják szemük, s többé nem lesznek ők sem,
nem őrzi nevetek sírkő a temetőben,
hol ha megszólalunk, a visszhang válaszol,
egy őszi fűzfa sem, mely lombját vesztve oly bús,
sem a korhadozó hídkorlátnál a koldus,
ki egy érzelmes és egyhangú dalt dalol.

Az éjben elveszett matrózok hova lettek?
Ő, tenger, tára vagy e bús történeteknek!
Mélyedtől retteg az anya, ki térden áll!
Rémségektől regélsz, míg vized közelebb jő
házainkhoz; azért olyan kétségbeejtő
hangod estefelé, ha megjön a dagály!

Victor Hugo.

dimanche 17 novembre 2013

On vit, on parle...


On vit, on parle...


On vit, on parle, on a le ciel et les nuages

Sur la tête ; on se plaît aux livres des vieux sages ;

On lit Virgile et Dante ; on va joyeusement

En voiture publique à quelque endroit charmant,

En riant aux éclats de l'auberge et du gîte ;

Le regard d'une femme en passant vous agite ;

On aime, on est aimé, bonheur qui manque aux rois !

On écoute le chant des oiseaux dans les bois

Le matin, on s'éveille, et toute une famille

Vous embrasse, une mère, une soeur, une fille !

On déjeune en lisant son journal. Tout le jour

On mêle à sa pensée espoir, travail, amour ;

La vie arrive avec ses passions troublées ;

On jette sa parole aux sombres assemblées ;

Devant le but qu'on veut et le sort qui vous prend,

On se sent faible et fort, on est petit et grand ;

On est flot dans la foule, âme dans la tempête ;

Tout vient et passe ; on est en deuil, on est en fête ;

On arrive, on recule, on lutte avec effort... --

Puis, le vaste et profond silence de la mort !


Victor Hugo.

lundi 11 novembre 2013

Júniusi éjszakák.



Júniusi éjszakák.

Nyáron, mikor a nap leáldozik, s a rétek

bódító illata gyűrűzve tovaring,

hunyt szemmel, hallva mind halk neszeit az éjnek„

félig alszunk csupán, s áttetszők álmaink.


Tisztább a csillag, és enyhébb a lombok árnya,

gyöngyház fénnyel dereng az örök boltozat,

s a hajnal mintha csak jelenésére várva

ott bolyongna egész éjjel az ég alatt.


Victor  Hugo.

jeudi 7 novembre 2013





Nuits de juin.


L'été, lorsque le jour a fui, de fleurs couverte

La plaine verse au loin un parfum enivrant ;

Les yeux fermés, l'oreille aux rumeurs entrouverte,

On ne dort qu'à demi d'un sommeil transparent.


Les astres sont plus purs, l'ombre paraît meilleure ;

Un vague demi-jour teint le dôme éternel ;

Et l'aube douce et pâle, en attendant son heure,

Semble toute la nuit errer au bas du ciel.

Victor Hugo.

lundi 28 octobre 2013

Halottaink.


Halottaink.

Félelmes, elhagyott mező a nyoszolyájuk.

Vérük iszonyatos tóba gyűlik alájuk,

keselyű tépi fel a testük belsejét;

kihűlt tetemeik, a füvön szerteszét,

torzak, szederjesek s ugyanoly rémitőek,

mintha villámcsapás sújtotta volna őket;

koponyájuk, akár egy süket kődarab;

szobrok a hó fehér szemfödele alatt;

a görcsbe merevült, elszáradt hullamarkok,

úgy tetszik, szívesen forgatnák még a kardot;

a nyelvük béna már, szemük kivájt üreg;

tétova álmaik dermedt tava felett

suhan az éjszaka; véresek, összetörtek,

mint kit gyalázatul ló farkához kötöttek;

nyüzsög rajtuk a sok hangya, pondró, bogár;

őket a föld öle félig elnyelte már,

akár a tengerár a süllyedő hajókat;

csontvázuk mészfehér, és napról napra korhad,

s Ezékiel szavát idézi föl nekünk;

vágott s szúrt sebeket láthat rajtuk szemünk,

a golyóroncsolás tátong legrémesebben;

dermesztő szél süvölt a dermedt, síri csendben;

csupasz tetemüket záporeső veri.


Irigylem sorsotok, hazám halottai.


Victor  Hugo.

samedi 26 octobre 2013

Nos morts.



Nos morts.


Ils gisent dans le champ terrible et solitaire.

Leur sang fait une mare affreuse sur la terre ;

Les vautours monstrueux fouillent leur ventre ouvert ;

Leurs corps farouches, froids, épars sur le pré vert,

Effroyables, tordus, noirs, ont toutes les formes

Que le tonnerre donne aux foudroyés énormes ;

Leur crâne est à la pierre aveugle ressemblant ;

La neige les modèle avec son linceul blanc ;

On dirait que leur main lugubre, âpre et crispée,

Tâche encor de chasser quelqu'un à coups d'épée ;

Ils n'ont pas de parole, ils n'ont pas de regard ;

Sur l'immobilité de leur sommeil hagard

Les nuits passent ; ils ont plus de chocs et de plaies

Que les suppliciés promenés sur des claies ;

Sous eux rampent le ver, la larve et la fourmi ;

Ils s'enfoncent déjà dans la terre à demi

Comme dans l'eau profonde un navire qui sombre ;

Leurs pâles os, couverts de pourriture et d'ombre,

Sont comme ceux auxquels Ézéchiel parlait ;

On voit partout sur eux l'affreux coup du boulet,

La balafre du sabre et le trou de la lance ;

Le vaste vent glacé souffle sur ce silence ;

Ils sont nus et sanglants sous le ciel pluvieux.


Ô morts pour mon pays, je suis votre envieux.


Victor Hugo.

samedi 19 octobre 2013

Két lányom.



Két lányom.


A hulló este lágy fény-árnyékába veszve

az egyik hattyuként, a másik mint a gerle,

szépen és édesen, s vidáman egyaránt,

nézd, nézd a nagyleányt, s hugát, a kisleányt,

amint ülnek a kert küszöbén, és felettük

nézd a fehér csokor törékeny száru szegfűt,

mit márványurna tart, és esti szél zilál,

hajlong, őket lesi, nem mozdul s szinte száll,

borzong az árnyban, és olyan a váza-szélen,

mint lepkeraj, amely megdermedt gyönyörében.


Victor  Hugo.

vendredi 18 octobre 2013

Mes deux filles.





Mes deux filles.


Dans le frais clair-obscur du soir charmant qui tombe,

L'une pareille au cygne et l'autre à la colombe,

Belle, et toutes deux joyeuses, ô douceur !


Voyez, la grande sœur et la petite sœur

Sont assises au seuil du jardin, et sur elles

Un bouquet d'œillets blancs aux longues tiges frêles,

Dans une urne de marbre agité par le vent,

Se penche, et les regarde, immobile et vivant,

Et frissonne dans l'ombre, et semble, au bord du vase,

Un vol de papillons arrêté dans l'extase.


Victor Hugo.

mardi 15 octobre 2013

Lux



Lux

Jövő korok! mily látomás ég!

A nép a mély örvényen átlép,

túl a sivatag vak terén.

Föveny és pázsit vár a parton;

s a föld, akár egy szép menyasszony,

s az ember, mint a vőlegény.


Mostantól már a felemelt szem

e nagyszerű álomra rebben,

mely egy nap valóvá leszen;

láncok és bilincsek lehullnak,

mert gyűlölet neve a múltnak

és a jövőé – szerelem!


Most már sötétjén nyomorunknak,

testvéri népek násza sarjad;

s míg sötét ágainkra száll,

mint méhe, kit felvert a hajnal,

a haladás, szent szorgalommal

kínunkból örömöt csinál.


Nézd! oszlik már az éjnek árnya.

A felszabadított világra

– feledve Caesart és Capet-t –

s a felnőtté lett nemzetekre,

fényt – moccanatlan fenn lebegve

a béke roppant szárnya vet.


Ó, szabad hon fehér ruhája

a végleg elmúlt orgiákra!

Ó, kínok után diadal!

A hámorokban zeng a munka,

s a bimbós galagonya bokra

csupa-csupa víg cinkedal.


Az alabárdot rozsda marja.

Ágyútoknak oly kis darabja

se marad meg, tábornokok,

akkora sem, hogy benne bár a

forrás vizéből egy madárka

számára inni hozzatok.


Minden gyűlölség véget ér, és

minden gondolat, minden érzés,

miket egy közös eszme hajt,

egy nyaláb lesz, egy drága kéve -

s a vészharang nyűtt kötelével

köti az isten egybe majd.


Az égnek egy mély sarka villog,

nézzétek, egyre nőve csillog

s vörös ragyogássá dagad.

Ó, te, Világ Köztársasága,

ma még csak fény az éjszakába -

holnapra te leszel a nap.


Victor Hugo.

dimanche 13 octobre 2013

LUX.






Lux .

Temps futurs ! vision sublime !

Les peuples sont hors de l'abîme.

Le désert morne est traversé.

Après les sables, la pelouse ;

Et la terre est comme une épouse,

Et l'homme est comme un fiancé !



Dès à présent l'oeil qui s'élève

Voit distinctement ce beau rêve

Qui sera le réel un jour ;

Car Dieu dénouera toute chaîne,

Car le passé s'appelle haine

Et l'avenir se nomme amour !



Dès à présent dans nos misères

Germe l'hymen des peuples frères ;

Volant sur nos sombres rameaux,

Comme un frelon que l'aube éveille,

Le progrès, ténébreuse abeille,

Fait du bonheur avec nos maux.



Oh ! voyez ! la nuit se dissipe.

Sur le monde qui s'émancipe,

Oubliant Césars et Capets,

Et sur les nations nubiles,

S'ouvrent dans l'azur, immobiles,

Les vastes ailes de la paix !



O libre France enfin surgie !

O robe blanche après l'orgie !

O triomphe après les douleurs !

Le travail bruit dans les forges,

Le ciel rit, et les rouges-gorges

Chantent dans l'aubépine en fleurs !



La rouille mord les hallebardes,

De vos canons, de vos bombardes

Il ne reste pas un morceau

Qui soit assez grand, capitaines,

Pour qu'on puisse prendre aux fontaines

De quoi faire boire un oiseau.



Les rancunes sont effacées ;

Tous les cœurs, toutes les pensées

Qu'anime le même dessein,

Ne font plus qu'un faisceau superbe ;

Dieu prend pour lier cette gerbe

La vieille corde du tocsin.


Au fond des cieux un point scintille.

Regardez, il grandit, il brille,

Il approche, énorme et vermeil.

O République universelle,

Tu n'es encor que l'étincelle,

Demain tu seras le soleil !...



Victor Hugo.

lundi 7 octobre 2013

Levél egy hölgyhöz, melyet léghajóval küldtem el 1871. január 10-én.


Levél egy hölgyhöz, melyet léghajóval küldtem el 1871. január 10-én.


A vad-víg Párizs küzd. Köszöntöm, asszonyom.

Egy lélek e város és egy világ e hon.

Mindenki a másé, jóság a szenvedélyünk.

Napunk nincs, senkink sincs, de mi még így se félünk.

Aludni nem alszunk, s aki virraszt, szerencsés.

Olykor megjelenik egy háborús jelentés,

mely ellapítja a legendást és csodást.

Én tizenöt frankért vettem négy friss tojást

két unokámnak, és esszük, ami marad,

patkányt, lovat, medvét és néha szamarat!

Párizst körülzárták, víz önti el, komor;

Noé bárkájaként teng-leng minden gyomor;

bendőnkbe gyűrjük azt, amit nem állhatott,

macskát, kutyát, fenét és minden állatot,

gyomrunkban megleli egér az elefántot.

Fa nincs, az utcafa mind széttörött, lehántott.

Kályhánkba tömjük az egész Champs-Élysées-t.

Dér hull, fagy csipdesi az ujjaink izét.

Tűz nincs, szárítani kimosott ingeink.

Inget se válthatunk. Mikor az este int,

mély-mély morajt hallasz a zajgó utcasarkok

körül, a nép zajong, és hallasz furcsa, zsarnok

lármát, vagy éneket, zenebonás morajba.

Nagy, lomha jegeket cepel alább a Szajna,

jégszigetek között fut az ágyúnaszád,

tajtékkal színezi a hullám torlaszát.

Párizs semmiből él, s mire se hederít ő.

Éhség az étele, nincs asztalán terítő.

A krumpli csemege és böcsülete nagy ma,

s akár Egyiptomban, istenné lett a hagyma.

Nincsen szenünk, de a kenyerünk, mint a szén.

Gáz sincs: a bús város aluszik feketén.

Hatkor koromsötét. És ájult borzalomba,

tüzet okádva zúg fejünk fölött a bomba.

Előttem egy gránitszilánk a kalamáris.

Meggyilkoltan hever, nem szólt egy szót se Párizs.

A nemzetőrségünk a falaink körül,

sipkába férj, apa fürkészve tömörül,

csuklyás köpönyegben, amíg szólnak az ágyúk,

és éjszaka kemény, érdes falóca ágyuk.

Bismarck éhezteti Párizst, hogy majd elasszon,

és Moltke rálövet, de Párizs, mint egy asszony,

vitéz is, szép is ő. Borús szemét remélve

veti a mélységes, kietlenül nagy égre,

s galambot, léghajót les ottan néha-néha.

Mily gyönyörű, mikor rettentő lesz, ki léha.

Én hát boldog vagyok, hogy harcol mindenáron.

Szeretni, küzdeni, feledni: prédikálom.

Csak egy az ellenség s ez lelkünk vigasza.

Nekem nevem sincs már, úgy hívnak, hogy Haza.

A nők pedig mostan, hogy minden szétesett,

büszkélkedhet velük, – mert mind fönségesek.

Szépségük az, ami Rómában egykoron,

az egyszerű födél, erény és nyugalom.

Gyapjútól feketült ujjuk tépést cibál,

s alighogy alszanak, künn meg vár Hannibál,

s a Porta Collinán a hitveseik állnak.

Ez az idő van itt. Az óriás vadállat;

a tigris, a porosz ízenként tépi szét

a félhalott világ e vérző, nagy szívét.

Hát most, mikor a sors reánk ezt rója ki,

a férfi francia, a nő meg római.

Az otthonuk hideg, nincs ott tűz és parázs,

álmos eső szakad, a lábuk zúzmarás.

Hó, förgeteg süvölt, fejükre rácsorognak,

s ők mészárszék előtt éjente ácsorognak.

Éhség, harc, rémület, mindegy, akármi essék,

előttük egy lebeg, a nagy-nagy kötelesség.

A lelkük római, melyet kétség nem ingat,

bombázás döngeti a fellegvárainkat,

dobszó felelget a kürtöknek virradatkor,

fújják az ébresztőt, s a hűvös szélben akkor

feltűnik e sápadt nagyváros, halovány,

egy harsona hangzik az utcán tétován.

Sikerről álmodunk, mely eljön végre nyilván,

szívünkben a remény, fejünk felett a villám.

E megpróbált, dicső és óriás város

köszönti a szörnyű időket és sugáros.

Hát éhezünk s fázunk, mondjuk vidám sóhajjal.

Mi most ez itt? Az éj. S mi jön utána? Hajnal.

A biztosért törünk, s megedz a hősi vadság.

Poroszország börtön, de Párizs a szabadság.

Mint Róma álljunk meg, s nem érhet semmi rossz,

egy hónap múlva itt nincsen többé porosz,

így márciusban majd én és a két fiam

vidékre rándulunk, önhöz, mindannyian,

kedves, jó asszonyom, barátságára várva.

Ha meg nem ölnek itt bennünket februárba.


Victor Hugo.

dimanche 6 octobre 2013

Lettre à une femme, par ballon monté, 10 janvier.





Lettre à une femme, par ballon monté, 10 janvier.


Paris terrible et gai combat. Bonjour, madame.

On est un peuple, on est un monde, on est une âme.

Chacun se donne à tous et nul ne songe à soi.

Nous sommes sans soleil, sans appui, sans effroi.

Tout ira bien pourvu que jamais on ne dorme.

Schmitz fait des bulletins plats sur la guerre énorme ;

C'est Eschyle traduit par le père Brumoy.

J'ai payé quinze francs quatre oeufs frais, non pour moi,

Mais pour mon petit George et ma petite Jeanne.

Nous mangeons du cheval, du rat, de l'ours, de l'âne.

Paris est si bien pris, cerné, muré, noué,

Gardé, que notre ventre est l'arche de Noé ;

Dans nos flancs toute bête, honnête ou mal famée,

Pénètre, et chien et chat, le mammon, le pygmée,

Tout entre, et la souris rencontre l'éléphant.

Plus d'arbres ; on les coupe, on les scie on les fend ;

Paris sur ses chenets met les Champs-Elysées.

On a l'onglée aux doigts et le givre aux croisées.

Plus de feu pour sécher le linge des lavoirs,

Et l'on ne change plus de chemise. Les soirs

Un grand murmure sombre abonde au coin des rues,

C'est la foule ; tantôt ce sont des voix bourrues,

Tantôt des chants, parfois de belliqueux appels.

La Seine lentement traîne des archipels

De glaçons hésitants, lourds, où la canonnière

Court, laissant derrière elle une écumante ornière.

On vit de rien, on vit de tout, on est content.

Sur nos tables sans nappe, où la faim nous attend,

Une pomme de terre arrachée à sa crypte

Est reine, et les oignons sont dieux comme en Égypte.

Nous manquons de charbon, mais notre pain est noir.

Plus de gaz ; Paris dort sous un large éteignoir ;

A six heures du soir, ténèbres. Des tempêtes

De bombes font un bruit monstrueux sur nos têtes.

D'un bel éclat d'obus j'ai fait mon encrier.

Paris assassiné ne daigne pas crier.

Les bourgeois sont de garde autour de la muraille ;

Ces pères, ces maris, ces frères qu'on mitraille,

Coiffés de leurs képis, roulés dans leurs cabans,

Guettent, ayant pour lit la planche de leurs bancs.

Soit. Moltke nous canonne et Bismarck nous affame.

Paris est un héros, Paris est une femme ;

Il sait être vaillant et charmant ; ses yeux vont,

Souriants et pensifs, dans le grand ciel profond,

Du pigeon qui revient au ballon qui s'envole.

C'est beau : le formidable est sorti du frivole.

Moi, je suis là, joyeux de ne voir rien plier.

Je dis à tous d'aimer, de lutter, d'oublier,

De n'avoir d'ennemi que l'ennemi ; je crie :

Je ne sais plus mon nom, je m'appelle Patrie !

Quant aux femmes, soyez très fière, en ce moment

Où tout penche, elles sont sublimes simplement.

Ce qui fit la beauté des Romaines antiques,

C'étaient leurs humbles toits, leurs vertus domestiques,

Leurs doigts que l'âpre laine avait faits noirs et durs,

Leurs courts sommeils, leur calme, Annibal près des murs,

Et leurs maris debout sur la porte Colline.

Ces temps sont revenus. La géante féline,

La Prusse tient Paris, et, tigresse, elle mord

Ce grand cœur palpitant du monde à moitié mort.

Eh bien, dans ce Paris, sous l'étreinte inhumaine,

L'homme n'est que Français, et la femme est Romaine.

Elles acceptent tout, les femmes de Paris,

Leur âtre éteint, leurs pieds par le verglas meurtris,

Au seuil noir des bouchers les attentes nocturnes,

La neige et l'ouragan vidant leurs froides urnes,

La famine, l'horreur, le combat, sans rien voir

Que la grande patrie et que le grand devoir ;

Et Juvénal au fond de l'ombre est content d'elles.

Le bombardement fait gronder nos citadelles.

Dès l'aube, le tambour parle au clairon lointain ;

La diane réveille, au vent frais du matin,

La grande ville pâle et dans l'ombre apparue ;

Une vague fanfare erre de rue en rue.

On fraternise, on rêve un succès ; nous offrons

Nos cœurs à l'espérance, à la foudre nos fronts.

La ville par la gloire et le malheur élue

Voit arriver les jours terribles et salue.

Eh bien, on aura froid ! eh bien, on aura faim !

Qu'est cela ? C'est la nuit. Et que sera la fin ?

L'aurore. Nous souffrons, mais avec certitude.

La Prusse est le cachot et Paris est Latude.

Courage ! on refera l'effort des jours anciens.

Paris avant un mois chassera les Prussiens.

Ensuite nous comptons, mes deux fils et moi, vivre

Aux champs, auprès de vous, qui voulez bien nous suivre,

Madame, et nous irons en mars vous en prier

Si nous ne sommes pas tués en février.


Victor Hugo.

mardi 1 octobre 2013

Les Enfants Pauvres.





Les Enfants Pauvres.

Prenez garde à ce petit être;
Il est bien grand, il contient Dieu.
Les enfants sont, avant de naître,
Des lumières dans le ciel bleu.

Dieu nous les offre en sa largesse;
Ils viennent; Dieu nous en fait don;
Dans leur rire il met sa sagesse
Et dans leur baiser son pardon.

Leur douce clarté nous effleure.
Hélas, le bonheur est leur droit.
S’ils ont faim, le paradis pleure.
Et le ciel tremble, s’ils ont froid.

La misère de l’innocence
Accuse l’homme vicieux.
L’homme tient l’ange en sa puissance.
Oh! quel tonnerre au fond des cieux,

Quand Dieu, cherchant ces êtres frêles
Que dans l’ombre où nous sommeillons
Il nous envoie avec des ailes,
Les retrouve avec des haillons!


Victor Hugo.

lundi 30 septembre 2013

Szegény gyermekek.



Szegény gyermekek.

Apró lényüket őr vigyázza;
Hatalmas őr, az örök Isten.
Születés előtt ők a fények
Ott, a magasban kéklő égen.


Isten bőkezű, nekünk kínálja;
Jönnek; Ittlétük ajándék, áldás;
Bölcsesség a mosolyukban, 
Csókjuk merő megbocsátás.


Tisztaságuk megérint minket.
De tudd, életükre joggal vigyáznak.
Ha éhesek, zokog a mennybolt
És velük reszket, ha fáznak.


Az ártatlanok nyomorúsága
Vádolja azt, aki ellenük vétett.
A hanyag ember hatalmát nyíltan:
Ó, dördül az ég, a meg nem értett.


Isten, mikor keresvén ez árva lényeket
Minket henyélve lel  árnyas lomb alatt,
Szárnyakat ad emlékezetünknek   
Idézze a régi, saját rongyokat!

Victor Hugo.

Sillabizál egy rajnyi szőke.


Sillabizál egy rajnyi szőke.

Sillabizál egy rajnyi szőke
kisiskolás, én hallgatom.
Dünnyög a mester zsörtölődve
a fénylő tavaszi napon.

 A nyitott ajtón át belátni.
Járom a lápos réteket.
Erdők mélyén az óriási
zöld évszak sustorog-remeg.

 Minden zeng-zsong a végtelenség
e tündökletes ünnepén,
minden virág oly képtelen-szép,
úgy ragyog, hogy már szinte fény.

 Hajolok derűs lapjaidra,
roppant könyv, én is olvasok.
Ó rét, loncod micsoda líra!
Ó ég, micsoda vers sasod!

 De – rejtély! – semmi sem hibátlan.
Semmi! – Ugyan micsoda bog
köthet e buja sarjadásban
mord bogáncshoz szűz liljomot?

 Míg itt rigó fütyül fölöttem,
egy ruca a nádból kiszáll,
a csőrében gyönyörű gyöngyszem,
s az a gyöngy, jaj, agonizál!

 A hal az – s űzte az imént még
a pókot, mely az ingatag,
áttetsző, baljóslatu mélység:
kék háza tetején szaladt.

 A ciheresben puska dörren:
a vadász! Felcsahol az eb.
S ebben az olvatag gyönyörben
hirtelen fölsajog a seb.

 S a gyep alatt sarat taposva,
szomorú vándor, a fura
talányra gondolok: a rosszra,
Isten írás-hibáira.


Victor Hugo.

samedi 28 septembre 2013

Les enfants lisent, troupe blonde.



Les enfants lisent, troupe blonde.


Les enfants lisent, troupe blonde ;

Ils épellent, je les entends ;

Et le maître d'école gronde

Dans la lumière du printemps.



J'aperçois l'école entrouverte ;

Et je rôde au bord des marais ;

Toute la grande saison verte

Frissonne au loin dans les forêts.



Tout rit, tout chante ; c'est la fête

De l'infini que nous voyons ;

La beauté des fleurs semble faite

Avec la candeur des rayons.



J'épelle aussi moi ; je me penche

Sur l'immense livre joyeux ;

Ô champs, quel vers que la pervenche !

Quelle strophe que l'aigle, ô cieux !



Mais, mystère ! rien n'est sans tache.

Rien ! - Qui peut dire par quels noeuds

La végétation rattache

Le lys chaste au chardon hargneux ?



Tandis que là-bas siffle un merle,

La sarcelle, des roseaux plats,

Sort, ayant au bec une perle ;

Cette perle agonise, hélas !



C'est le poisson qui, tout à l'heure,

Poursuivait l'aragne, courant

Sur sa bleue et vague demeure,

Sinistre monde transparent.



Un coup de fusil dans la haie,

Abois d'un chien ; c'est le chasseur.

Et, pensif, je sens une plaie

Parmi toute cette douceur.



Et, sous l'herbe pressant la fange,

Triste passant de ce beau lieu,

Je songe au mal, énigme étrange,

Faute d'orthographe de Dieu.


Victor Hugo.


mardi 24 septembre 2013

A dzsinnek.

 A dzsinnek.

Part, város

alél,

halálos

az éj,

most halkabb

a halk hab

és hallgat

a szél.


Bujdosó jaj,

gyenge nesz,

éji sóhaj

lengedez,

riad és ráng,

bús lidércláng-

űzte, vészhányt

lélek ez.


A hang rikoltoz,

mint fura dob.

Fürge kobold torz

tánca, galopp.

Fut tova, mintha

lábhegyen ingna,

s szökdelli ringva

a langy habot.


A zaj ideszálldos,

ekhózza a táj,

mint klastromi, átkos

harang szava száll,

tömeg zaja, durva,

mely döngve, gurulva

lohad, de megújra

növeszti dagály.


Nagy Ég! a dzsinnek kripta-

zúgása!... - Szörnyű zaj!

Lapuljunk, elföd itt a

kanyargó grádics-alj!

Lámpám kilobban immár,

a párkány árnya himbál

s a mennyezetre ring már,

amerre fut a fal.


Itt dzsinni hadak robognak

s örvényük füttye nő.

A fák röptükre ropognak,

mint a lángoló fenyő,

ez a nyáj súlyos, de fürge,

tovaszáll a csöndes űrbe,

mint villámos méhű, szürke

ólomfelleg zúg elő.


Egész közel már! - Ámde könnyű

kacagnunk őket zár mögött.

Mily lárma forr künn! Csúnya-szörnyű

vámpírok, sárkány, ördögök!

Tört szerelem dől most a kertre,

mint fű, ha zápor mosta-verte,

s öreg kapunk, a rozsda verte,

majd sarka bomlik, úgy döbög.



Pokoli jaj! üvöltöz sírva, döngve!

E banda, melyet hajszol a vihar,

irgalmas Ég! bizton leszáll tetőnkre.

Kormos haduktól görnyedez a fal.

A ház sikolt és imbolyog botorkán,

talán tövestül tépte ki az orkán,

s fonnyadt levélként messzi elsodorván

görgeti örvénylő hullámaival.


E szennyes, esti démonoktól,

próféta! ha megment erőd,

tar homlokom, a porba bókol

oltárköved, a szent előtt!

E hű kapukról fúdd le skarlát

leheletük sziklás viharját

s ablakunk hasztalan csikarják

e körmös szárnyú vakmerők.


Elmentek! - A ronda horda

elinal, suhan s patás

lábuktól nem nyög a porta,

melyet nyűtt ezer csapás.

Zúg a lég, láncuk csörögvén

s átráng a rengeteg öblén

tűz röptüktől deli tölgy vén

sudarán a borzadás.


Szárnyuknak már joházik

vad verdesése fönn,

a síkon tétovázik

oly gyöngén, elveszőn,

mintha kis szöcske fogna

törékeny, halk dalokba,

vagy jégeső kopogna

egy vén ólomtetőn.


Foszló szavakat küld

hozzánk csak a szél:

mint messzi arab kürt,

hab bongva zenél,

fojtott dala fájón

fel-felbúg a tájon

s a gyermeki álmon

aranylik az éj.


A dzsinni népség,

síri csapat,

sürg a sötétség

sátra alatt;

mormol a méla

had zaja, néha

ily zene kél, ha

rezzen a hab.


Zaj csitul, lám

aluszik,

parti hullám

elúszik;

lágy panasz zeng,

ájtatos szent

gyászol ott fent

valakit.


Borong a

nagy éj...

Nesz hangja,

ha kél,

oly gyenge,

hogy lengve

a csendbe

alél.


Victor Hugo.

samedi 21 septembre 2013

Les Djinns.


Infos du livre audio - Audiocite.net


Les Djinns.


Murs, ville,

Et port,

Asile

De mort,

Mer grise

Où brise

La brise,

Tout dort.



Dans la plaine

Naît un bruit.

C'est l'haleine

De la nuit.

Elle brame

Comme une âme

Qu'une flamme

Toujours suit !



La voix plus haute

Semble un grelot.

D'un nain qui saute

C'est le galop.

Il fuit, s'élance,

Puis en cadence

Sur un pied danse

Au bout d'un flot.



La rumeur approche.

L'écho la redit.

C'est comme la cloche

D'un couvent maudit ;

Comme un bruit de foule,

Qui tonne et qui roule,

Et tantôt s'écroule,

Et tantôt grandit,



Dieu ! la voix sépulcrale

Des Djinns !... Quel bruit ils font !

Fuyons sous la spirale

De l'escalier profond.

Déjà s'éteint ma lampe,

Et l'ombre de la rampe,

Qui le long du mur rampe,

Monte jusqu'au plafond.



C'est l'essaim des Djinns qui passe,

Et tourbillonne en sifflant !

Les ifs, que leur vol fracasse,

Craquent comme un pin brulant.

Leur troupeau, lourd et rapide,

Volant dans l'espace vide,

Semble un nuage livide

Qui porte un éclair au flanc.



Ils sont tout près ! - Tenons fermée

Cette salle, où nous les narguons.

Quel bruit dehors ! Hideuse armée

De vampires et de dragons !

La poutre du toit descellée

Ploie ainsi qu'une herbe mouillée,

Et la vieille porte rouillée

Tremble, à déraciner ses gonds !



Cris de l'enfer! voix qui hurle et qui pleure !

L'horrible essaim, poussé par l'aquilon,

Sans doute, ô ciel ! s'abat sur ma demeure.

Le mur fléchit sous le noir bataillon.

La maison crie et chancelle penchée,

Et l'on dirait que, du sol arrachée,

Ainsi qu'il chasse une feuille séchée,

Le vent la roule avec leur tourbillon !



Prophète ! si ta main me sauve

De ces impurs démons des soirs,

J'irai prosterner mon front chauve

Devant tes sacrés encensoirs !

Fais que sur ces portes fidèles

Meure leur souffle d'étincelles,

Et qu'en vain l'ongle de leurs ailes

Grince et crie à ces vitraux noirs !



Ils sont passés ! - Leur cohorte

S'envole, et fuit, et leurs pieds

Cessent de battre ma porte

De leurs coups multipliés.

L'air est plein d'un bruit de chaînes,

Et dans les forêts prochaines

Frissonnent tous les grands chênes,

Sous leur vol de feu pliés !



De leurs ailes lointaines

Le battement décroît,

Si confus dans les plaines,

Si faible, que l'on croit

Ouïr la sauterelle

Crier d'une voix grêle,

Ou pétiller la grêle

Sur le plomb d'un vieux toit.



D'étranges syllabes

Nous viennent encor ;

Ainsi, des arabes

Quand sonne le cor,

Un chant sur la grève

Par instants s'élève,

Et l'enfant qui rêve

Fait des rêves d'or.



Les Djinns funèbres,

Fils du trépas,

Dans les ténèbres

Pressent leurs pas ;

Leur essaim gronde :

Ainsi, profonde,

Murmure une onde

Qu'on ne voit pas.



Ce bruit vague

Qui s'endort,

C'est la vague

Sur le bord ;

C'est la plainte,

Presque éteinte,

D'une sainte

Pour un mort.



On doute

La nuit...

J'écoute : -

Tout fuit,

Tout passe

L'espace

Efface

Le bruit.

Murs, ville,

Et port,

Asile

De mort,

Mer grise

Où brise

La brise,

Tout dort.



Dans la plaine

Naît un bruit.

C'est l'haleine

De la nuit.

Elle brame

Comme une âme

Qu'une flamme

Toujours suit !



La voix plus haute

Semble un grelot.

D'un nain qui saute

C'est le galop.

Il fuit, s'élance,

Puis en cadence

Sur un pied danse

Au bout d'un flot.



La rumeur approche.

L'écho la redit.

C'est comme la cloche

D'un couvent maudit ;

Comme un bruit de foule,

Qui tonne et qui roule,

Et tantôt s'écroule,

Et tantôt grandit,



Dieu ! la voix sépulcrale

Des Djinns !... Quel bruit ils font !

Fuyons sous la spirale

De l'escalier profond.

Déjà s'éteint ma lampe,

Et l'ombre de la rampe,

Qui le long du mur rampe,

Monte jusqu'au plafond.



C'est l'essaim des Djinns qui passe,

Et tourbillonne en sifflant !

Les ifs, que leur vol fracasse,

Craquent comme un pin brulant.

Leur troupeau, lourd et rapide,

Volant dans l'espace vide,

Semble un nuage livide

Qui porte un éclair au flanc.



Ils sont tout près ! - Tenons fermée

Cette salle, où nous les narguons.

Quel bruit dehors ! Hideuse armée

De vampires et de dragons !

La poutre du toit descellée

Ploie ainsi qu'une herbe mouillée,

Et la vieille porte rouillée

Tremble, à déraciner ses gonds !



Cris de l'enfer! voix qui hurle et qui pleure !

L'horrible essaim, poussé par l'aquilon,

Sans doute, ô ciel ! s'abat sur ma demeure.

Le mur fléchit sous le noir bataillon.

La maison crie et chancelle penchée,

Et l'on dirait que, du sol arrachée,

Ainsi qu'il chasse une feuille séchée,

Le vent la roule avec leur tourbillon !



Prophète ! si ta main me sauve

De ces impurs démons des soirs,

J'irai prosterner mon front chauve

Devant tes sacrés encensoirs !

Fais que sur ces portes fidèles

Meure leur souffle d'étincelles,

Et qu'en vain l'ongle de leurs ailes

Grince et crie à ces vitraux noirs !



Ils sont passés ! - Leur cohorte

S'envole, et fuit, et leurs pieds

Cessent de battre ma porte

De leurs coups multipliés.

L'air est plein d'un bruit de chaînes,

Et dans les forêts prochaines

Frissonnent tous les grands chênes,

Sous leur vol de feu pliés !



De leurs ailes lointaines

Le battement décroît,

Si confus dans les plaines,

Si faible, que l'on croit

Ouïr la sauterelle

Crier d'une voix grêle,

Ou pétiller la grêle

Sur le plomb d'un vieux toit.



D'étranges syllabes

Nous viennent encor ;

Ainsi, des arabes

Quand sonne le cor,

Un chant sur la grève

Par instants s'élève,

Et l'enfant qui rêve

Fait des rêves d'or.



Les Djinns funèbres,

Fils du trépas,

Dans les ténèbres

Pressent leurs pas ;

Leur essaim gronde :

Ainsi, profonde,

Murmure une onde

Qu'on ne voit pas.



Ce bruit vague

Qui s'endort,

C'est la vague

Sur le bord ;

C'est la plainte,

Presque éteinte,

D'une sainte

Pour un mort.



On doute

La nuit...

J'écoute : -

Tout fuit,

Tout passe

L'espace

Efface

Le bruit.


Victor Hugo.

mercredi 18 septembre 2013

A nap ma fellegek között pihent le este.


A nap ma fellegek között pihent le este.

Holnap jön a vihar, majd est, majd éj megint,

és hajnal, villogó fényét ködökbe vesztve,

s nap, éj – szökő időnk egy-egy lépése mind.


 Vonulnak a napok, vonulnak csapatostul,

a tengerek szinén, a nagy hegyeken át,

ezüst víz s rengeteg fölött, mely zúgva bozsdul,

zúgva szeretteink halotti himnuszát.


S a szirtek homloka s a vizek arca folyvást

ráncos lesz, s mégse vén, és mindig zöld a lomb,

ifjodván szüntelen; és minden hegyi forrást

a végtelen folyó az óceánba ont.


 De én, ki napra nap fejem mélyebbre hajtva

fázósan járok itt, ünneplő ég alatt,

én elmegyek, s a nagy, tündöklő-fényű, tarka

világban semmi sem érzi hiányomat.


Victor Hugo.

Le soleil s'est couché ce soir dans les nuées.




Le soleil s'est couché ce soir dans les nuées.


Le soleil s'est couché ce soir dans les nuées.

Demain viendra l'orage, et le soir, et la nuit ;

Puis l'aube, et ses clartés de vapeurs obstruées ;

Puis les nuits, puis les jours, pas du temps qui s'enfuit !


Tous ces jours passeront; ils passeront en foule

Sur la face des mers, sur la face des monts,

Sur les fleuves d'argent, sur les forêts où roule

Comme un hymne confus des morts que nous aimons.

  

Et la face des eaux, et le front des montagnes,

Ridés et non vieillis, et les bois toujours verts

S'iront rajeunissant ; le fleuve des campagnes

Prendra sans cesse aux monts le flot qu'il donne aux mers.


Mais moi, sous chaque jour courbant plus bas ma tête,

Je passe, et, refroidi sous ce soleil joyeux,

Je m'en irai bientôt, au milieu de la fête,

Sans que rien manque au monde, immense et radieux !



Victor Hugo.


dimanche 15 septembre 2013

A szatír (részlet)



A szatír (részlet)

A szatír most megállt, várt egy pillanatig,

zihálva, mint aki az árból felbukik,

s arcvonásain át egy másik lény derengett;

a döbbent istenek Jupiterre figyeltek,

Es dermedt urukat bámulták hallgatag.


És ő tovább beszélt:


„A fojtó súly alatt

újranőtt a való, a Rossz megfékezője.

Mi a föld, istenek? mit tudtok ti felőle?

Legyőztétek, de nem értettétek soha.

Ott é1 fölöttetek más szellemek sora,

kik tűz, víz, köd mögött és fellegben lakozva

várnak, álmodozón, roppant bukásotokra.

De mindez mít nekem! aki a végtelen

éjek alján vagyok riasztó-fényü szem!

Van más szfinx, istenek, mint a thébai, ősi,

tudjátok meg, ti föld s pokol rettegtetői,

vér-ontó istenek, átlátunk rajtatok:

belőlünk banditát formált hegyormotok,

hol egyensúlyt mimel föld és ég, mert tiétek

lett így a hatalom – s a szabadság enyém lett.

Míg ti gyűlöletet szórtok, cselt és halált,

és minden bűnökön könnyen láboltok át,

én álmodom. Vagyok a barlang szeme. Látok.

S mindegy: Olimpuszok, vagy fátylas alvilágok,

lombok, sas, jégmadár, fal, templom, cinterem:

ugyanegy látomást tükröz tekintetem;

gyötrelmek, istenek, a volt nap és a holnap

szemem fényét szelik és újra szétfoszolnak.

Tanú vagyok reá: minden eltűnik, el.

Valaki van. De azt ember nem éri fel.

Az ember les, kutat, próbál, ezt-azt kimódol,

márványtömböt farag, levés a szirtoromból

egy szoborra valót és szól: megleltem Őt.

És elkáprázva áll a kődarab előtt;

és mindnek, bármilyen, megvan a maga papja.

A Halhatatlanok ti legyetek! No rajta!

A kőre dobjatok reszkető lényeket,

uralkodjatok; ám mikor bevérzitek

az ég színét, amely a fénytől kapja kékjét,

mikor, ti győztesek, végleg betelt a mérték,

majd helyetekre lép a végső, a sötét

isten, kit úgy nevez az ember, hogy: Elég!

Mert Delphi, Pisa is szekérként elgörögnek,

és minden összedől, gondolják bár öröknek,

tízig se számolok és idejük lejárt."


Így szólván a szatír mérhetetlenre vált,

Polüphémosz se volt ily óriás, temérdek;

nagyobb lett, mint Tüphón, ki bőgve tört az égnek,

s öklével iszonyú pörölyként csapdosott,

nagyobb lett, mint Titán, az Athosznál nagyobb,

a Térrel lett tele ez a fekete forma;

s mint tengerész előtt a szökkenő hegy orma,

úgy nőtt az istenek előtt a rémalak;

homlokán különös, derengő pirkadat;

bozontja dzsungel, és áradva kifelé tör

száz csermely, száz folyam patakzó csipejéből;

két szarva Atlasz és Kaukázus, melyen

szárazvillám tüzel, villódzva nesztelen;

lágyékán a mezők tágas lapálya lüktet,

és gyűrött púpjai hegységekké feszülnek;

az állat-had, melyet zenéje elbüvöl,

a tigris és az őz testén vonul le-föl,

karján az április virít szirom-selyemmel,

hónalja hajlatán bujdokol a december;

s bolygó népek hada útját tévesztve áll

öt ujja képtelen keresztútjainál;

nyíló ajkai közt saskeselyűk kerengnek;

s mert testéhez simult, a lant is végtelen lett,

dalol, sír és üvölt, sikolt és mennydörög,

és hét húrja között még az orkán se több,

mint hálóba szorult, felzümmögő szunyog-dal;

s melle-boltozata tele van csillagokkal.


 S kiált:

 „Nem, nem egyéb az ég-adta jövő,

mint örök áradás, mely végtelenbe nő,

és szellem, mely a tárgy minden ízéig áthat!

Csonkítja a hatást, ki az oknak határt szab;

a rossz az istenek formájából fakad,

homályt terjesztenek a fényes sugarak;

fantomot tenni az Élő fölé miért kell?

Nem, nem birodalom a kristály ég, az éter.

Helyet a dél, az est, helyet a pirkadat,

kék és sötét egek nyüzsgő rajainak!

Az atomnak helyet, ha izzik vagy ha árad!

És az egyetemes lélek fényfolyamának!

Egy király: háború, egy isten: éjszaka.

Dőljön a dogma! jöjj, szabadság, hit kora!

Ragyog a fény, a lét, a lángész szerte-lángol,

sarjad a szeretet örök harmóniából!

A tiszta ég szelíd farkasokat nevel;

a Mindenség vagyok: Pán; térdre, Jupiter!"


Victor Hugo.

samedi 14 septembre 2013

Le satyre (extrait)





Le satyre (extrait)


Le satyre un moment s’arrêta, respirant

Comme un homme levant son front hors d’un torrent ;

Un autre être semblait sous sa face apparaître ;

Les dieux s’étaient tournés, inquiets, vers le maître,

Et, pensifs, regardaient Jupiter stupéfait.


Il reprit :

« Sous le poids hideux qui l’étouffait,

» Le réel renaîtra, dompteur du mal immonde.

» Dieux, vous ne savez pas ce que c’est que le monde ;

» Dieux, vous avez vaincu, vous n’avez pas compris.

» Vous avez au-dessus de vous d’autres esprits,

» Qui, dans le feu, la nue, et l’onde et la bruine,

» Songent en attendant votre immense ruine.

» Mais qu’est-ce que cela me fait à moi qui suis

» La prunelle effarée au fond des vastes nuits !

» Dieux, il est d’autres sphinx que le vieux sphinx de Thèbe.

» Sachez ceci, tyrans de l’homme et de l’Érèbe,

» Dieux qui versez le sang, dieux dont on voit le fond :

» Nous nous sommes tous faits bandits sur ce grand mont

» Où la terre et le ciel semblent en équilibre,

» Mais vous pour être rois et moi pour être libre.

» Pendant que vous semez haine, fraude et trépas,

» Et que vous enjambez tout le crime en trois pas,

» Moi, je songe. Je suis l’œil fixe des cavernes.

» Je vois. Olympes bleus et ténébreux Avernes,

» Temples, charniers, forêts, cités, aigle, alcyon,

» Sont devant mon regard la même vision ;

» Les dieux, les fléaux, ceux d’à présent, ceux d’ensuite,

» Traversent ma lueur et sont la même fuite.

» Je suis témoin que tout disparaît. Quelqu’un est.

» Mais celui-là, jamais l’homme ne le connaît.

» L’humanité suppose, ébauche, essaye, approche ;

» Elle façonne un marbre, elle taille une roche,

» Et fait une statue, et dit : Ce sera lui.

» L’homme reste devant cette pierre ébloui ;

» Et tous les à-peu-près, quels qu’ils soient, ont des prêtres.

» Soyez les Immortels, faites ! broyez les êtres,

» Achevez ce vain tas de vivants palpitants,

» Régnez ; quand vous aurez, encore un peu de temps,

» Ensanglanté le ciel que la lumière azure,

» Quand vous aurez, vainqueurs, comblé votre mesure,

» C’est bien, tout sera dit, vous serez remplacés

» Par ce noir dieu final que l’homme appelle Assez !

» Car Delphe et Pise sont comme des chars qui roulent,

» Et les choses qu’on crut éternelles s’écroulent

» Avant qu’on ait le temps de compter jusqu’à vingt. »



Tout en parlant ainsi, le satyre devint

Démesuré ; plus grand d’abord que Polyphème,

Puis plus grand que Typhon qui hurle et qui blasphème,

Et qui heurte ses poings ainsi que des marteaux,

Puis plus grand que Titan, puis plus grand que l’Athos ;

L’espace immense entra dans cette forme noire ;

Et, comme le marin voit croître un promontoire,

Les dieux dressés voyaient grandir l’être effrayant ;

Sur son front blêmissait un étrange orient ;

Sa chevelure était une forêt ; des ondes,

Fleuves, lacs, ruisselaient de ses hanches profondes ;

Ses deux cornes semblaient le Caucase et l’Atlas ;

Les foudres l’entouraient avec de sourds éclats ;

Sur ses flancs palpitaient des prés et des campagnes,

Et ses difformités s’étaient faites montagnes ;

Les animaux qu’avaient attirés ses accords,

Daims et tigres, montaient tout le long de son corps ;

Des avrils tout en fleurs verdoyaient sur ses membres ;

Le pli de son aisselle abritait des décembres ;

Et des peuples errants demandaient leur chemin,

Perdus au carrefour des cinq doigts de sa main ;

Des aigles tournoyaient dans sa bouche béante ;

La lyre, devenue en le touchant géante,

Chantait, pleurait, grondait, tonnait, jetait des cris ;

Les ouragans étaient dans les sept cordes pris

Comme des moucherons dans de lugubres toiles ;

Sa poitrine terrible était pleine d’étoiles.



Il cria :



« L’avenir, tel que les cieux le font,

» C’est l’élargissement dans l’infini sans fond,

» C’est l’esprit pénétrant de toutes parts la chose !

» On mutile l’effet en limitant la cause ;

» Monde, tout le mal vient de la forme des dieux.

» On fait du ténébreux avec le radieux ;

» Pourquoi mettre au-dessus de l’Être, des fantômes ?

» Les clartés, les éthers ne sont pas des royaumes.

» Place au fourmillement éternel des cieux noirs,

» Des cieux bleus, des midis, des aurores, des soirs !

» Place à l’atome saint qui brule ou qui ruisselle !

» Place au rayonnement de l’âme universelle !

» Un roi c’est de la guerre, un dieu c’est de la nuit.

» Liberté, vie et foi, sur le dogme détruit !

» Partout une lumière et partout un génie !

» Amour ! tout s’entendra, tout étant l’harmonie !

» L’azur du ciel sera l’apaisement des loups.

» Place à Tout ! Je suis Pan ; Jupiter ! à genoux. »


Victor Hugo.

lundi 9 septembre 2013

A költő a mezőn sétálgat.


A költő a mezőn sétálgat.


A költő a mezőn sétálgat, és a lelke

ámul, imádkozik; egy lant szól zengve benne;

s hogy észreveszik, a sok virág mindahány,

az, melyhez mérve a rubint is halavány,

az, melynek színe a pávatollnál merészebb,

s a kis aranyszínűk meg a parányi kékek

csokrukkal mind felé intenek, ez kecses

mosollyal bókol, az kacéran is begyes,

s meghitten, mivel a szépnemhez ez az illő:

Vigyázz, szerelmesünk — suttogják —, aki itt jő!

Száz nesszel, fénnyel és árnnyal telten a mély

lombú öreg fa mind, mely az erdőben él,

e sok vén: a juhar, az éger és a hársfa,

a ráncos fűz s a tölgy, e tisztes pátriárka,

a sötétágu szil, mit a moha benő,

mint ulemák, mikor a mufti lép elő,

mélységes bókokat vágva egész a földre

hajtják lombos fejük s loncszakálluk előtte,

s úgy sugják, látva a derűsen ragyogó,

tiszta fényt homlokán: Ez ő, az álmodó!


Victor Hugo.

Le poète s'en va dans les champs..

 


 Le poète s'en va dans les champs.


Le poète s'en va dans les champs ; il admire,

Il adore ; il écoute en lui-même une lyre ;

Et le voyant venir, les fleurs, toutes les fleurs,

Celles qui des rubis font pâlir les couleurs,

Celles qui des paons même éclipseraient les queues,

Les petites fleurs d'or, les petites fleurs bleues,

Prennent, pour l'accueillir agitant leurs bouquets,

De petits airs penchés ou de grands airs coquets,

Et, familièrement, car cela sied aux belles :

- Tiens ! c'est notre amoureux qui passe ! disent-elles.

Et, pleins de jour et d'ombre et de confuses voix,

Les grands arbres profonds qui vivent dans les bois,

Tous ces vieillards, les ifs, les tilleuls, les érables,

Les saules tout ridés, les chênes vénérables,

L'orme au branchage noir, de mousse appesanti,

Comme les ulémas quand paraît le muphti,

Lui font de grands saluts et courbent jusqu'à terre

Leurs têtes de feuillée et leurs barbes de lierre,

Contemplent de son front la sereine lueur,

Et murmurent tout bas : C'est lui ! c'est le rêveur !

Victor Hugo.



jeudi 5 septembre 2013

A koldus.


A koldus.

A szélben, dérben egy öreg koldus haladt.

Megvertem ablakom; megállt a ház alatt,

várta, míg szívesen az ajtómat kitárom.

Parasztok jöttek ott, néhány nyerges szamáron

gubbasztva csöndesen a vásárból haza.

A koldus ismerős: ez él kint egymaga

vackán, a hegy alatt, álmodva s egyre várva

földi garasra és egy mennybéli sugárra,

Istenhez nyújtva és emberhez a kezét.

— Melegedjék kicsit, jöjjön csak közelébb,

hogy hívják? — A szegény; nincs más nevem — felelte.

Megfogtam a kezét: — Barátom, jöjjön erre. —

És egy szilke tejet hozattam hirtelen.

Didergett az öreg; aztán beszélt nekem,

s feleltem is, de csak mélán, szórakozottan.

— Lucskos ez a ruha, ki kell terítni — mondtam —

a kandalló előtt. — Ő odalépkedett,

szétteregette a forró tűzhely felett

a hajdan kék színű, féregrágta kabátot,

s amint a száz lyukon a tűzfény átparázslott,

olyan volt feketén, mint egy csillagos ég.

S míg szárogatta ott cafatos köntösét,

melyből dőlt az eső vegyest a tócsaszennyel,

gondoltam: telve van imával ez az ember,

és szóra süketen, csak néztem, réveteg,

s ott láttam göncein a csillagképeket.


Victor Hugo
.

Le mendiant.



Le mendiant


Un pauvre homme passait dans le givre et le vent.

Je cognai sur ma vitre ; il s'arrêta devant

Ma porte, que j'ouvris d'une façon civile.

Les ânes revenaient du marché de la ville,

Portant les paysans accroupis sur leurs bâts.

C'était le vieux qui vit dans une niche au bas

De la montée, et rêve, attendant, solitaire,

Un rayon du ciel triste, un liard de la terre,

Tendant les mains pour l'homme et les joignant pour Dieu.

je lui criai : « Venez vous réchauffer un peu.

Comment vous nommez-vous ? » Il me dit : « Je me nomme

Le pauvre. » Je lui pris la main : « Entrez, brave homme. »

Et je lui fis donner une jatte de lait.

Le vieillard grelottait de froid ; il me parlait,

Et je lui répondais, pensif et sans l'entendre.

« Vos habits sont mouillés », dis-je, « il faut les étendre,

Devant la cheminée. » Il s'approcha du feu.

Son manteau, tout mangé des vers, et jadis bleu,

Étalé largement sur la chaude fournaise,

Piqué de mille trous par la lueur de braise,

Couvrait l'âtre, et semblait un ciel noir étoilé.

Et, pendant qu'il séchait ce haillon désolé

D'où ruisselait la pluie et l'eau des fondrières,

Je songeais que cet homme était plein de prières,

Et je regardais, sourd à ce que nous disions,

Sa bure où je voyais des constellations.

Victor Hugo.

mercredi 4 septembre 2013

Az éj, az éj, az éj.


Az éj, az éj, az éj.

Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
Kezdődik csöndesen az óceán siralma,
Matróz hajóra kap.
Az ember felzokog, azt mondja „miserére”
S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
És sír, zokog a hab.

Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak
Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
S hallják a síri neszt.
A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra.
S búsan beszélni kezd.

Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,
A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
Az éjbe mindenütt?
Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
S jaj, a fényt keresik itélet éjszakáin,
Könnyük van s nincs szemük.

Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
Csap rá, gyönggyel tele,
Az árnyba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
A víz vad élete.

A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
Hollócsapat riog.
S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
Ordítnak a sírok.

Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos
Sunyítva útra kél?
S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
S halálra kong a szél?

Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
És látod az úton, bozontos lombon által,
Temetés mégy alant,
Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán
Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
Ó mondd, kié e hang?

Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
Nem fojt el semmise?
A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
Mi e bús gyászmise?

Ó Elmulás, hallom ijesztő orgonádat,
Min az egész világ minden lármája áthat,
S zátonyzúgás követ.
A billentyüknél a Halál ül, odabujva
S feketét és fehért érint olykor az ujja:
Koporsód, sirköved.

Victor Hugo