Epilógus

Epilógus

Itt állok élet s halál küszöbén lesütött szemmel és üres kezekkel
S a tenger amely itt morajlik sose veti partra áldozatait
És lelkemet elkótyavetyélik tört álmaimat majd dobra verik
Nedves ajkaimon a szó íme máris száraz levelekként kereng fel

Tárt karral írom e verset hogy százszorosan érezd szívem dobogását
Ha belehalok is túl kell szárnyalnom torkom hangom és énekemet
Mint részeg kaszás aki addig kaszál míg élete s földje odalett
Zihálva az elvesztett időtől mely újra s újra kiveri kaszáját

Versemhez ezt a kereszt-alakot választottam e keresztcsíkozást
Hagyva hadd messe találomra ott ahol épp éri a cezúra kése
Mértéktelenségemre ideje már mértéket kényszeríteni végre
S a valósághoz igazítani ábrándjaim köpenyén a szabást

Az élet végül a bús vár sorsára jut mit át- meg átjár a fagyos szél
A légvonat becsapta az ajtókat még sincsen csukva egy szoba se
Bús idegenek ülnek ott némelyiknek ki tudja mért van fegyvere
Az árkokat úgy felverte a gyom hogy nem mozdul többé a kapurostély

E lakásban se régiek se újak nem leljük igazi otthonunk
Senki se tudhatja nem álom-e az egész s ki volt ki őt idehívta
Van aki fázik és van aki éhes és mindet őrli a maga titka
Olykor egy-egy arc nélküli király jár erre S előtte porba rogyunk

Kisgyerek voltam s azt mesélték hogy közeleg már az angyalok diadalma
ó hogy hittem hogy hittem benne és most itt vagyok vénen fogatlanul
Az ifjaknak az idő egy hajtincs csupán mely folyton a szemükbe hull
De az öregeké már túl kurta és merev ahhoz hogy a szél belekapna

A lényeget keresik ők ami megéri még hogy rátedd életed
Most látják mily keveset tehettek e nagy műhelyben melyből már kilépnek
A mindennél többre becsült árnya jövő senkié se lesz ti szegények
utca porában játszadozó fiúcskák be szánlak benneteket

Látok mindent ami rátok leselg a csapást a vért az inak szakadtát
Tévedéseinken nem okultatok hibáinkból mit sem értetek
Semmire se voltunk jók nektek ti magatoknak kell megfizetnetek
Látom meggörnyedt vállatokat És mindnyájatok gond-barázdálta arcát

Ne is mondjátok tudom én jól hogy mindig így van hát épp ez az itt
Gondolj azokra kik eleven húsukat rakták a fogaskerekekbe
Hogy többé ne így legyen S mindarra ki börtönét még csak el se perelte
Hát nincs jogunk a fájdalomra nincs jogunk megállni egy pillanatig

És ha fölöttetek a győzelem esztelenül-szép napja felvirul majd
Emlékezzetek rá hogy mi is ismertünk ilyet hogy akadtak akik
Felhágtak az Akropoliszra leszaggatni a szolgaság zászlait
S dicsőségükkel egyetemben a történelem közös sírjába hulltak

Gondoljátok meg hogy a harcnak sosincs vége s győzni még mit se jelent
S minden másképp van ha az embernek az emberről számot kelletik adni
Láttunk végbevinni nagy dolgokat és láthattunk irtózatosakat mi
Mert nem mindig oly egyszerű tudni hol a jó és hol a rossz idelent

A mi nyomunkban jártok majd ti is úgy olvasok bennetek mint a könyvben
Hallom dobogni a szíveteket éppúgy ahogy az enyém dobogott
Azt is tudom hogy éltek majd vele s hogy lesz mind halkabb és akadozóbb
Hogy vetkezi le színeit az ősz s hogy leng egy téli rózsa majd a csöndben

Nem azért mondom ezt hogy elcsüggedjetek De hogy megbirkózzunk vele
Szembe kell nézni hát a semmivel S hanyatlóban is szép lehet a dallam
Csak érteni kell hogy visszhangjait a dombok között csapódva kihalljam
Nemcsak mi dalolunk a világon s a dráma a dalok együttese

Tudni kell a drámában a helyünket és ha egy hang a semmibe vész is
Tudnunk kell hogy a roppant kórus folytatja a félbeszakadt futamot
S ha egyszer az énekes megtette a magáét ami rábízatott
Bánom is én ha útközben elejtetek akár egy téves hipotézist

Elhagylak titeket mint a táncos kit utolszor füröszt rivaldafény
Rossz néven ne vegyétek ha szeme tele már a benne-szűrődő árnnyal
Nem adhatok egyebet most már be kell érnetek e sötét ragyogással

Fújjatok a parázsra holnapiak
Ti mondjátok el mit látok én.

Louis Aragon

Fordította: Somlyó György