Lámpaernyő.

Lámpaernyő.


Hogy mért ülök szótlan-szelíden?

Mert ez a nagy perc, a szemeknek

és mosolyoknak perce, szívem,

az est, hogy végtelen szeretlek!

Ölelj. Cirógass enyhe-lágyan.

Ha tudnád, bennem mi buzog

és mennyi fény, gőg, mennyi vágy van

s jóság...! De azt te nem tudod!

Tedd föl kicsit a lámpaernyőt.

Az árnyban a szívek merengők,

a sok tárgy kissé ködbe tűnt,

és jobban látni a szemünk.

Nem szólok szerelemről többet,

mert úgy szeretlek. Te becézgess,

ma este így leszek körötted,

szoríts te a melledhez, édes...!

A lámpaernyőt tedd föl csöppet.

Így. Most maradjunk szótlanul.

Ne moccanjunk. Mily kedves ez,

hogy langy kezed arcomra hull!...

Mi az megint már? Ki keres?

Ahá, igen, a fekete!

Hát adja föl, hamar, oda!

Gyorsan!... S az ajtót tegye be!...

Mit is beszéltem? Micsoda?

Igyuk a kávét... mostan? Akarod?

Igaz: te forrón szereted.

Várj. Majd kiöntöm teneked.

Erős ma. Cukrot. Csak egy darabot?

Elég? Előbb megízlelem. Mit?

Hát itt a csészéd. Mindent tompa köd lep...

Milyen sötét is van. Nem látni semmit...

Talán a lámpaernyőt vedd le csöppet.

Paul Géraldy.