Bűnhődés (részlet)

Bűnhődés (részlet)

Hullt a hó. Űzte a hódítót – hódítása.

Fejét a sas íme – először! – megalázta:

zord napok. A császár hátrált. Háta megett

Moszkva füstje-tüze nyaldosta az eget.

Hullt a hó. Dőlt alá lavinaként a bősz ég.

Fehér mező után újabb fehér mezőség.

Zászlók, parancsnokok? Ugyan ki bánta már!

Tegnap még: Nagy Sereg – ma: futó birkanyáj;

egybekavarodott közepe-zöme, szárnya.

Hullt a hó. Bújtak a döglött lovak hasába

a sebesültek. A sír-néma táborok

őrhelyén nyergükben ültek a megfagyott,

fagytukban megmeredt kürtösök, zúz-fehéren

tartva rézkürtjüket kőajkuk szögletében.

A pelyhek közt golyó, kartács, bomba tolult.

Ment – meglepetve, hogy ő is vacog – vonult

a gárda komoran, jégcsap a szürke bajszon.

Hullt a hó, hullt a hó szünetlen. Fújt panaszlón

a szél! S e vad helyen kifogyott télidő

derekán a kenyér, leszakadt a cipő.

Nem eleven szivek, nem fegyvert forgatott had:

a ködben lábra kelt rémálmok imbolyogtak:

a fekete égen hosszú lidércmenet.

S körül a puszta, a látni-is rettenet

kietlenség bosszút jövendölt mindenünnen.

És szőtt és borított a halk ég mind sűrűbben

az óriás hadra óriás szemfedőt.

S ki-ki maga maradt, tudván, végperce jött.

Baljós birodalom! Szabadulást mi hozhat?

Két ellenség! A cár, a tél! A tél a rosszabb.

Ágyú? El a csövét! Tűzre a kerekét!

Meghalt, ki lefeküdt. Sereg?! Vad csőcselék

menekült. S nyelte csak, nyelte be mind a puszta.

Meglátszott, mert a hósíkot ráncosra húzta,

ahol egy-egy ezred szunnyadt. Ó, másnapok,

minőket Hannibál, Attila láthatott!

Hídon: lőszer, szekér, hordágy egymásba dúlva,

sebesült, ép rohant mielőbb odatúlra!

Lefeküdt tízezer, fölébredt némi száz.

Ney, akire nemrég egész hadtest vigyáz:

órájáért csatáz három kozáklegénnyel,

és: – Állj! Ki vagy? Jönnek! Riadó! – minden éjjel

A ködkísértetek elszedték fegyverük.

A sötétből félvad népek (a keselyűk

szörny rikácsaira nyitva iszonyu szájuk)

lovas forgataggal örvénylettek ki rájuk.

Egy egész hadsereg hullt el egy éj alatt.

S a császár állt csak és nézett csak hallgatag.

Olyan volt, mint a fa, melyet ver már a fejsze.

A balsors, a komor favágó törni kezdte

– fölhágva rá – a nagy, hatalmas terebélyt.

És ő, a büszke tölgy, a bosszú rájamért

zuhataga alatt, mely eddig elkerülte,

csak nézte, ágai hogy hullnak el körülte.

Pusztul tiszt, közlegény, ahogy sora kerül.

De rajong mind, mig él; a fősátor körül

lesik, hogy jár le-föl a vásznon az az árnyék,

kinek jó-csillaga, hiszik, magasra száll még.

Felségsértő a sors, szerintük az hibás.

Am a császár szívén most rémület cikáz

s lesujtva – ó, kiben hihessen még ezentúl? –

e látványtól köves szemével égre fordul.

A dicsőség fia remeg! Napóleon

vezeklés idejét érzi; sápatagon

légiói előtt, a hóba szórt vetésen:

„Hadak Istene – szól –, ez hát a büntetésem?"

És akkor valaki nevén nevezi fenn,

és a sötétből azt feleli neki: nem.


Victor Hugo