Az alvó Boáz

Az alvó Boáz

Boáz pihenni tért, fáradtan elterült,
Egész álló napon a szérűn dolgozott ma,
Aztán szokott helyén ledűlt a jó vacokra,
S búzás vékák között álomba szenderült.

Ez aggnak földje volt, búza- és árpaföldek;
A lelke egyenes, bátor a pénze sok;
Malmának a vize nem hordott iszapot,
S kohója lángjai pokollá nem hevültek.

Ezüst szakálla volt: áprilisi patak.
Sose volt zsugori: ha látta a határba,
Hogy tallózva bolyong az ínséges, az árva,
"Hullassátok neki - szólt - a kalászokat!"

E férfi tiszta volt, sosem járt görbe utat;
Öltönye: becsület, az inge, mint a hó.
S az éhezők felé szünetlen csorduló
Zsákjai mind, akár a piactéri kutak.

Hű rokon volt Boáz, s gazdának is derék.
Jó szívvel juttatott, de nem pazarolta pénzét;
Az asszonyok Boázt ifjúnál többre nézték:
Az agg a nagy, noha a fiatal a szép.

Az aggastyán, aki az ős forrásra tér meg,
Múló napok közül örök napokba lép;
Vad láng izzítja föl az ifjak szép szemét,
De tiszta fény dereng szelíd szemén a vénnek.

Így aludt népe közt Boáz, sütött a hold,
Körötte szerteszét romszerű, néma malmok
És komor arató-csoportok, néma alvók;
És mindez régesrég, sok ezredéve volt.

Izráel fő joga akkor bírákra szállott,
S a lomha föld, ahol a sátoros nomád
Fürkészte nyugtalan a szörnyek lábnyomát,
a vízözön miatt még lágy iszapban állott.

Ledőlve így aludt Boáz a lomb alá,
Mint egykoron Judit és hajdanába Jákob,
A szeme csukva volt, mégis a mennybe látott
S megnyílt neki az ég, s egy álom szállt reá.

Látott pedig Boáz egy óriási tölgyet,
Mely ágyékán fakadt s a kéklő mennybe ment.
Egy nép szállt rajta föl nagy láncban, egyre följebb,
Lent egy király dalolt s egy isten hunyt ki fent.

És suttogott Boáz álomi hangja halkan:
"Lehetne, hogy e törzs belőlem kelne? - Nem,
Hisz nyolcvan éves is elmúltam, istenem
S nincs asszonyom se már, és nincs fiúi sarjam.

Rég volt, hogy akivel aludtam, az a nő
Az ágyadért, Uram, az ágyam odahagyta,
S még ma is úgy vagyunk egymásba forrva-fagyva,
Én félig holt vagyok, és élő félig ő.

Új sarj születne még, új sarj az én ölemből?
Miképp lehetne ez? Lehetnék még atya?
Győztes az ifjúnak minden szép hajnala,
S úgy kelnek napjai az éji győzelemből.

De didereg az agg, mint nyírfa levele.
Magamban élekén, hull rám az este, - sírva
Lankad le özvegyi lelkem a méla sírba,
Mint szomjazó ökör hajlik a víz fele."

Így suttogott Boáz a révült éjszakába,
Álomba hullt szemét az Úrra vetve fel;
S mint cédrus a tövén a rózsát, ő se látta,
Hogy lábánál, odább, egy ifjú nő hever.

Mert míg ő szunnyadott, egy moabita asszony
Dőlt lábaihoz, a meztelen mellű Ruth,
Remélve-várva, hogy vak álmot és borút
A fénylő ébredés sugara elriasszon.

Boáz nem tudta, hogy egy asszony is van ott,
S nem tudta Ruth, az Úr mit akar tőle-véle,
Az aszfodéloszok friss szaga szállt feléje,
És Galgala fölött az éj sóhajtozott.

Felséges, ünnepi nászíze volt az árnynak,
Bizonnyal angyalok libegtek szanaszét
Az éjben, s itt-amott valami enyhe-kék
Csillámlott-suhogott, talán a lenge szárnyak.

Aludt és súlyosan lélegzett ott a vén,
Neszével elvegyült a lágy mohán futó hab.
Az édes erjedés ideje volt e hónap,
A liliom nyitott a dombok tetején.

Victor Hugo verse-fordította Kardos László