Les poètes Français traduit en Hongrois. Linda et Tebinfea-Francia költök magyarra fordított
mercredi 30 novembre 2011
Le Homard.
Le Homard.
Homard le pacha de la mer,
Homard le bleu, homard le rouge,
Homard le nageur à l'envers,
Homard, si tu remues, tu bouges.
Homard, ermite des rochers,
Homard, mauvais garçon, bon prince,
Homard, la gloire des marchés,
Homard, Monseigneur de la Pince.
Robert Desnos.
Homard le pacha de la mer,
Homard le bleu, homard le rouge,
Homard le nageur à l'envers,
Homard, si tu remues, tu bouges.
Homard, ermite des rochers,
Homard, mauvais garçon, bon prince,
Homard, la gloire des marchés,
Homard, Monseigneur de la Pince.
Robert Desnos.
mardi 29 novembre 2011
A homár
A homár
Homár, zengjen téged Homér!
Óh, kövér kék és rőt homár,
Igényöst mégy, vár homály,
Ha már hátra fordultál.
Barlangod jól rejti bár
Hinár. Ne légy király, primőr,
Piacon még! Hí’ egy amúr:
Játszani jöjj
Robert Desnos.
Homár, zengjen téged Homér!
Óh, kövér kék és rőt homár,
Igényöst mégy, vár homály,
Ha már hátra fordultál.
Barlangod jól rejti bár
Hinár. Ne légy király, primőr,
Piacon még! Hí’ egy amúr:
Játszani jöjj
Robert Desnos.
Stanzák az Állhatatlansághoz
Stanzák az Állhatatlansághoz
Ó, Állhatatlanság, szép lelkek ősi lelke,
kit Aeolustól a hullám fogantatott,
világunk második rugójától teremtve,
fogadd hatalmadat-dicsérő versemet te,
mint lelkem egykoron téged is fogadott.
Kinek nincsen sehol s van mindenütt lakása,
istennő, éltetőm, ki sírba is viszen,
ki vágyat szül s megöl egyik percről a másra,
te tészed, hogy az ég forogjon meg sem állva,
s azt is, hogy szebb, nagyobb ne légyen semmi sem.
Ha a nagy súlya föld alapjához szegezve:
a te különböző atomjaid teszik;
hatalmad Neptunus roppant hátán lefestve,
s mutatják évszakok, te tartod fenn lebegve,
mint lélek, a világegyetem testeit.
A szellem szél csupán, elszálló fuvalom csak;
mit konstánsnak nevez, hanyatló hőkölés.
Amit ma gondol, az merő zavar maholnap,
semmi a múlt, jövőnk egy felhőcskére sorvadt,
s tudja: amit ma bír, másnapra elenyész.
Leírnék örömest minden kis röpke gondot,
de már gondolva is másul a gondolat;
mit tudtam, elsuhan, s minden iménti dolgot
eltüntet a jelen, már minden elmosódott,
e változás szerint így fordul a tudat.
Szint így mióta már nagyságod vélem egy lett,
sértést, aláztatást kivédek könnyedén,
most már kigúnyolok minden oly esze-mentet,
nyugalmat elvetőn ki zsarnok kénynek enged,
s javának halva, csak a megbánásnak él.
Tengernyi jég között tudok pingálni lángot,
ezer gyönyör között a búsat színlelem,
egyik nő ajkamon, a más lelkembe szállott,
s véteknek tartanám, ha a legszebb leányzót
tovább megőrzené a szívem, mint szemem.
Ezért hát, levegő tarka-tollas leánya,
ki rabból, mi valék, szabaddá engedett,
csődtömegét e szív ajándékul kínálja:
másutt szerelmemet, melynek kihunyt a lángja,
s a csélcsap holmit is, mely rabként sínyletett.
Fantasztikus a kép, melyet festek tenéked;
rajt kéz a kézben áll a játék s szerelem,
s remény és feledés, dühödt epekedések,
esdeklő esküvés, bús méla kór, mely éget,
asszonyok és szelek – rajt lesznek mívesen.
Tenger-víz és homok, viharok, sűrű felleg,
az ég kirobbanó hevén támadt tüzek,
láttuk előtt haló villámok, az egeknek
festményei, melyek nem láthatók a szemnek,
adják majd isteni képemhez színüket.
Szentséges templomul neked adom a szépem,
oltárodul szívét is felajánlom ím;
időtöltés gyanánt tanyázhatsz velejében,
s nekem, szent templomod hűséges papja képen,
az örök változás mutatja napjaim.
Étienne Durand.
Ó, Állhatatlanság, szép lelkek ősi lelke,
kit Aeolustól a hullám fogantatott,
világunk második rugójától teremtve,
fogadd hatalmadat-dicsérő versemet te,
mint lelkem egykoron téged is fogadott.
Kinek nincsen sehol s van mindenütt lakása,
istennő, éltetőm, ki sírba is viszen,
ki vágyat szül s megöl egyik percről a másra,
te tészed, hogy az ég forogjon meg sem állva,
s azt is, hogy szebb, nagyobb ne légyen semmi sem.
Ha a nagy súlya föld alapjához szegezve:
a te különböző atomjaid teszik;
hatalmad Neptunus roppant hátán lefestve,
s mutatják évszakok, te tartod fenn lebegve,
mint lélek, a világegyetem testeit.
A szellem szél csupán, elszálló fuvalom csak;
mit konstánsnak nevez, hanyatló hőkölés.
Amit ma gondol, az merő zavar maholnap,
semmi a múlt, jövőnk egy felhőcskére sorvadt,
s tudja: amit ma bír, másnapra elenyész.
Leírnék örömest minden kis röpke gondot,
de már gondolva is másul a gondolat;
mit tudtam, elsuhan, s minden iménti dolgot
eltüntet a jelen, már minden elmosódott,
e változás szerint így fordul a tudat.
Szint így mióta már nagyságod vélem egy lett,
sértést, aláztatást kivédek könnyedén,
most már kigúnyolok minden oly esze-mentet,
nyugalmat elvetőn ki zsarnok kénynek enged,
s javának halva, csak a megbánásnak él.
Tengernyi jég között tudok pingálni lángot,
ezer gyönyör között a búsat színlelem,
egyik nő ajkamon, a más lelkembe szállott,
s véteknek tartanám, ha a legszebb leányzót
tovább megőrzené a szívem, mint szemem.
Ezért hát, levegő tarka-tollas leánya,
ki rabból, mi valék, szabaddá engedett,
csődtömegét e szív ajándékul kínálja:
másutt szerelmemet, melynek kihunyt a lángja,
s a csélcsap holmit is, mely rabként sínyletett.
Fantasztikus a kép, melyet festek tenéked;
rajt kéz a kézben áll a játék s szerelem,
s remény és feledés, dühödt epekedések,
esdeklő esküvés, bús méla kór, mely éget,
asszonyok és szelek – rajt lesznek mívesen.
Tenger-víz és homok, viharok, sűrű felleg,
az ég kirobbanó hevén támadt tüzek,
láttuk előtt haló villámok, az egeknek
festményei, melyek nem láthatók a szemnek,
adják majd isteni képemhez színüket.
Szentséges templomul neked adom a szépem,
oltárodul szívét is felajánlom ím;
időtöltés gyanánt tanyázhatsz velejében,
s nekem, szent templomod hűséges papja képen,
az örök változás mutatja napjaim.
Étienne Durand.
Csuka
Csuka
A csuka
álmokat sző csakugyan.
Mint ég kékjét a nyíl, huss,
átszeli a Gangeszt, Nílust.
A Tajón, a Teverén,
a Jangce táján úszik ő.
Aszongya: Mer’ én
nem vesztegetem az időm.
Kész? Ennyi volna az egész?!
S a hold? A finom derengés?
A szív fáj, te vizet szelő ezüst csuka,
kegyetlen kés!
Ki messzi utakra ment és
a halak között igencsak szerencsés!
Robert Desnos.
A csuka
álmokat sző csakugyan.
Mint ég kékjét a nyíl, huss,
átszeli a Gangeszt, Nílust.
A Tajón, a Teverén,
a Jangce táján úszik ő.
Aszongya: Mer’ én
nem vesztegetem az időm.
Kész? Ennyi volna az egész?!
S a hold? A finom derengés?
A szív fáj, te vizet szelő ezüst csuka,
kegyetlen kés!
Ki messzi utakra ment és
a halak között igencsak szerencsés!
Robert Desnos.
lundi 28 novembre 2011
Stances à l'Inconstance.
Stances à l'Inconstance.
Esprit des beaux-esprits, vagabonde Inconstance,
Qu'Éole roi des vents avec l'onde conçut
Pour être de ce monde une seconde essence,
Reçois ces vers sacrés à ta seule puissance,
Aussi bien que mon âme autrefois te reçut.
Déesse qui partout et nulle part demeure,
Qui préside à nos jours et nous porte au tombeau,
Qui fais que le désir d'un instant naisse et meure,
Et qui fais que les cieux se tournent à toute heure,
Encor qu'il ne soit rien ni si grand, ni si beau.
Si la terre pesante en sa base est contrainte,
C'est par le mouvement des atomes divers,
Sur le dos de Neptun' ta puissance est dépeinte,
Et les saisons font voir que ta majesté sainte
Est l'âme qui soutient le corps de l'univers.
Notre esprit n'est que vent, et comme un vent volage,
Ce qu'il nomme constance est un branle rétif,
Ce qu'il pense aujourd'hui, demain n'est qu'un ombrage,
Le passé n'est plus rien, le futur un nuage,
Et ce qu'il tient présent, il le sent fugitif.
Je peindrais volontiers mes légères pensées,
Mais déjà le pensant, mon penser est changé,
Ce que je tiens m'échappe, et les choses passées
Toujours par le présent se tiennent effacées,
Tant à ce changement mon esprit est rangé.
Ainsi, depuis qu'à moi ta grandeur est unie,
Des plus cruels dédains j'ai su me garantir,
J'ai gaussé les esprits dont la folle manie
Esclave leur repos, sous une tyrannie,
Et meurent à leur bien pour vivre au repentir.
Entre mille glaçons je sais feindre une flamme,
Entre mille plaisirs je fais le soucieux,
J'en porte une à la bouche, une autre dedans l'âme,
Et tiendrais à péché si la plus belle dame
Me retenait le coeur plus longtemps que les yeux.
Donque fille de l'air de cent plumes couverte,
Qui de serf que j'étais m'a mis en liberté,
Je te fais un présent des restes de ma perte,
De mon amour changé, de sa flamme déserte,
Et du folâtre objet qui m'avait arrêté.
Je te fais un présent d'un tableau fantastique,
Où l'amour et le jeu par la main se tiendront,
L'oubliance, l'espoir, le désir frénétique,
Les serments parjurés, l'humeur mélancolique,
Les femmes et les vents ensemble s'y verront.
Les sables de la mer, les orages, les nues,
Les feux qui font en l'air les tonnantes chaleurs,
Les flammes des éclairs plus tôt mortes que vues,
Les peintures du ciel à nos yeux inconnues,
A ce divin tableau serviront de couleurs.
Pour un temple sacré je te donne ma Belle,
Je te donne son coeur pour en faire un autel,
Pour faire ton séjour tu prendras sa cervelle,
Et moi je te serai comme un prêtre fidèle
Qui passera ses jours en un change immortel.
Étienne Durand.
Esprit des beaux-esprits, vagabonde Inconstance,
Qu'Éole roi des vents avec l'onde conçut
Pour être de ce monde une seconde essence,
Reçois ces vers sacrés à ta seule puissance,
Aussi bien que mon âme autrefois te reçut.
Déesse qui partout et nulle part demeure,
Qui préside à nos jours et nous porte au tombeau,
Qui fais que le désir d'un instant naisse et meure,
Et qui fais que les cieux se tournent à toute heure,
Encor qu'il ne soit rien ni si grand, ni si beau.
Si la terre pesante en sa base est contrainte,
C'est par le mouvement des atomes divers,
Sur le dos de Neptun' ta puissance est dépeinte,
Et les saisons font voir que ta majesté sainte
Est l'âme qui soutient le corps de l'univers.
Notre esprit n'est que vent, et comme un vent volage,
Ce qu'il nomme constance est un branle rétif,
Ce qu'il pense aujourd'hui, demain n'est qu'un ombrage,
Le passé n'est plus rien, le futur un nuage,
Et ce qu'il tient présent, il le sent fugitif.
Je peindrais volontiers mes légères pensées,
Mais déjà le pensant, mon penser est changé,
Ce que je tiens m'échappe, et les choses passées
Toujours par le présent se tiennent effacées,
Tant à ce changement mon esprit est rangé.
Ainsi, depuis qu'à moi ta grandeur est unie,
Des plus cruels dédains j'ai su me garantir,
J'ai gaussé les esprits dont la folle manie
Esclave leur repos, sous une tyrannie,
Et meurent à leur bien pour vivre au repentir.
Entre mille glaçons je sais feindre une flamme,
Entre mille plaisirs je fais le soucieux,
J'en porte une à la bouche, une autre dedans l'âme,
Et tiendrais à péché si la plus belle dame
Me retenait le coeur plus longtemps que les yeux.
Donque fille de l'air de cent plumes couverte,
Qui de serf que j'étais m'a mis en liberté,
Je te fais un présent des restes de ma perte,
De mon amour changé, de sa flamme déserte,
Et du folâtre objet qui m'avait arrêté.
Je te fais un présent d'un tableau fantastique,
Où l'amour et le jeu par la main se tiendront,
L'oubliance, l'espoir, le désir frénétique,
Les serments parjurés, l'humeur mélancolique,
Les femmes et les vents ensemble s'y verront.
Les sables de la mer, les orages, les nues,
Les feux qui font en l'air les tonnantes chaleurs,
Les flammes des éclairs plus tôt mortes que vues,
Les peintures du ciel à nos yeux inconnues,
A ce divin tableau serviront de couleurs.
Pour un temple sacré je te donne ma Belle,
Je te donne son coeur pour en faire un autel,
Pour faire ton séjour tu prendras sa cervelle,
Et moi je te serai comme un prêtre fidèle
Qui passera ses jours en un change immortel.
Étienne Durand.
Le brochet.
Le brochet.
Le brochet
Fait des projets.
J'irai voir, dit-il,
Le Gange et le Nil,
Le Tage et le Tibre
Et le Yang-Tsé-Kiang.
J'irai, je suis libre
D'user de mon temps.
Et la lune ?
Iras-tu voir la lune ?
Brochet voyageur,
Brochet mauvais coeur,
Brochet de fortune.
Robert Desnos.
Le brochet
Fait des projets.
J'irai voir, dit-il,
Le Gange et le Nil,
Le Tage et le Tibre
Et le Yang-Tsé-Kiang.
J'irai, je suis libre
D'user de mon temps.
Et la lune ?
Iras-tu voir la lune ?
Brochet voyageur,
Brochet mauvais coeur,
Brochet de fortune.
Robert Desnos.
dimanche 27 novembre 2011
Ének a szépség évszakáért.
Ének a szépség évszakáért.
Nincsen ahhoz hasonló ihletés,
mint egy tavaszi reggel mámora
vagy vágy, mit asszony ébreszt.
Lenni, mint annyi más - s már nem magunkként.
Mozdulni kész lábbal illetni földet.
Ízlelve szívni tiszta levegőt.
Nem éneklek ma este én
a harcról.
Csak arról, ami védekezni sarkall.
Az élet gyönyöréről.
A borról, mit barátokkal iszunk meg.
A vágyról.
Tűzről a télben.
Hűs folyóról a nyárban.
Kenyérről, húsról minden étkezésnél.
A refrénről, mit úton menve zengünk.
Az ágyról, melyben alszunk.
A reggelről, amelyen nem riadva
ébredünk, holnapoktól rettegően.
A ráérő időről.
Kedvére változó mennyboltozatról.
A méltóságérzetről s más egyébről,
amely mer
birtoklást tiltani az embereknek.
Dalolva áldom díszét a tavasznak.
Dalolva áldom gyümölcsét a nyárnak.
Dalolva áldom örömét a létnek.
Dalolva áldom a tavaszt, s leginkább
a nyáridőt, az évszakot, amelyben
születtem.
Robert Desnos.
Nincsen ahhoz hasonló ihletés,
mint egy tavaszi reggel mámora
vagy vágy, mit asszony ébreszt.
Lenni, mint annyi más - s már nem magunkként.
Mozdulni kész lábbal illetni földet.
Ízlelve szívni tiszta levegőt.
Nem éneklek ma este én
a harcról.
Csak arról, ami védekezni sarkall.
Az élet gyönyöréről.
A borról, mit barátokkal iszunk meg.
A vágyról.
Tűzről a télben.
Hűs folyóról a nyárban.
Kenyérről, húsról minden étkezésnél.
A refrénről, mit úton menve zengünk.
Az ágyról, melyben alszunk.
A reggelről, amelyen nem riadva
ébredünk, holnapoktól rettegően.
A ráérő időről.
Kedvére változó mennyboltozatról.
A méltóságérzetről s más egyébről,
amely mer
birtoklást tiltani az embereknek.
Dalolva áldom díszét a tavasznak.
Dalolva áldom gyümölcsét a nyárnak.
Dalolva áldom örömét a létnek.
Dalolva áldom a tavaszt, s leginkább
a nyáridőt, az évszakot, amelyben
születtem.
Robert Desnos.
A borivó fa.
A borivó fa.
A borivó fa szereti
Ha árnya alatt fekszünk nyújtózva
Mint szarvas nyúl seregei
Ebédjük volt kakukkfű s uborka
A fák között a borivónál
Barát nincs megbízhatóbb sehol
Éjjel-nappal véle volnál
S csak lombja rezdül nem unatkozol
Nem a borivó szólt így Bárcsak
A fa azt mondta reggel ma
A jövőbe vajh minek lássak
Nincsen minden nap szerda
A jó borivó fa vére
Lüktet a föld alatt
Hisz bölcs nem ostoba elvégre
Ítéletig árnyéka marad
Árnyéka marad ítéletig
Persze amíg föld lesz az ég alatt
S a tengeren meg nem jelenik
Mert utoljára kél a Nap.
Robert Desnos.
A borivó fa szereti
Ha árnya alatt fekszünk nyújtózva
Mint szarvas nyúl seregei
Ebédjük volt kakukkfű s uborka
A fák között a borivónál
Barát nincs megbízhatóbb sehol
Éjjel-nappal véle volnál
S csak lombja rezdül nem unatkozol
Nem a borivó szólt így Bárcsak
A fa azt mondta reggel ma
A jövőbe vajh minek lássak
Nincsen minden nap szerda
A jó borivó fa vére
Lüktet a föld alatt
Hisz bölcs nem ostoba elvégre
Ítéletig árnyéka marad
Árnyéka marad ítéletig
Persze amíg föld lesz az ég alatt
S a tengeren meg nem jelenik
Mert utoljára kél a Nap.
Robert Desnos.
Chant pour la belle saison.
Chant pour la belle saison.
Rien ne ressemble plus à l'inspiration
Que l'ivresse d'une matinée de printemps.
Que le désir d'une femme.
Ne plus être soi, être chacun.
Poser ses pieds sur terre avec agilité.
Savourer l'air qu'on respire.
Je chante ce soir non ce que nous devons
combattre
Mais ce que nous devons défendre.
Les plaisirs de la vie.
Le vin qu'on boit avec des camarades.
L'amour.
Le feu en hiver.
La rivière fraîche en été.
La viande et la pain de chaque repas.
Le refrain que l'on chante en marchant sur la route.
Le lit où l'on dort.
Le sommeil, sans réveils en sursaut, sans angoisse
du lendemain.
Le loisir.
La liberté de changer de ciel.
Le sentiment de la dignité et beaucoup d'autres
choses
Dont on ose refuser la possession aux hommes.
J'aime et je chante le printemps fleuri.
J'aime et je chante l'été avec ses fruits.
J'aime et je chante la joie de vivre.
J'aime et je chante le printemps.
J'aime et je chante l'été, saison dans laquelle je
suis né.
Robert Desnos.
Rien ne ressemble plus à l'inspiration
Que l'ivresse d'une matinée de printemps.
Que le désir d'une femme.
Ne plus être soi, être chacun.
Poser ses pieds sur terre avec agilité.
Savourer l'air qu'on respire.
Je chante ce soir non ce que nous devons
combattre
Mais ce que nous devons défendre.
Les plaisirs de la vie.
Le vin qu'on boit avec des camarades.
L'amour.
Le feu en hiver.
La rivière fraîche en été.
La viande et la pain de chaque repas.
Le refrain que l'on chante en marchant sur la route.
Le lit où l'on dort.
Le sommeil, sans réveils en sursaut, sans angoisse
du lendemain.
Le loisir.
La liberté de changer de ciel.
Le sentiment de la dignité et beaucoup d'autres
choses
Dont on ose refuser la possession aux hommes.
J'aime et je chante le printemps fleuri.
J'aime et je chante l'été avec ses fruits.
J'aime et je chante la joie de vivre.
J'aime et je chante le printemps.
J'aime et je chante l'été, saison dans laquelle je
suis né.
Robert Desnos.
L’arbre qui boit du vin.
L’arbre qui boit du vin.
L’arbre qui boit du vin
Aime qu’on dorme dans son ombre
Comme les cerfs et les lapins
Nourris de thym et de concombres
L’arbre qui boit du vin
Est un fameux camarade
Bon pour le soir et le matin
Et tous les jours en cavalcade
L’arbre qui boit du vin
Ce matin nous dit
Pas besoin d’être devin
Ce n’est pas tous les jours mardi
L’arbre qui boit du vin
Le verse à la terre entière
Il n’est pas bête il est malin
Et son ombre sera la dernière
Et son ombre sera la dernière
Sur la terre s’il en est encore
Et sur la mer et sur la terre
À l’instant de la dernière aurore.
Robert Desnos.
L’arbre qui boit du vin
Aime qu’on dorme dans son ombre
Comme les cerfs et les lapins
Nourris de thym et de concombres
L’arbre qui boit du vin
Est un fameux camarade
Bon pour le soir et le matin
Et tous les jours en cavalcade
L’arbre qui boit du vin
Ce matin nous dit
Pas besoin d’être devin
Ce n’est pas tous les jours mardi
L’arbre qui boit du vin
Le verse à la terre entière
Il n’est pas bête il est malin
Et son ombre sera la dernière
Et son ombre sera la dernière
Sur la terre s’il en est encore
Et sur la mer et sur la terre
À l’instant de la dernière aurore.
Robert Desnos.
Az emberi tudományok hívságáról
Az emberi tudományok hívságáról
Ki ismeri magát, az nem büszke magára
s önértékére nem valami sokat ad:
annak az emberi tudomány ragyogása
nem egyéb, mint nemes megvetés tárgya csak.
Mentségünk lesz, ha majd az Úr nagy napja villog,
hogy tudtuk mindenek okát s okozatát?
S megingatja vajon, amit tudtunk, a Bírót,
ki nem néz egyebet, csak a tettet magát?
Mit tenned kelletik, korlátozd arra vágyad,
ne hagyd kívánni a a tudás tömegét:
a gond, hogy megszerezd hiú szórakozás csak,
és nemegyszer csalódsz benne, ha már tiéd.
Mert végtére minél többet tudsz és minél szebb
világosság ragyog az értelmed felett,
csak annál súlyosabb végórádon a vétked,
ha nem volt annyival szentebb az életed.
Kevélység ürügye ne legyen tudományod!
Vigyázz, hogy támaszod legyen, ne buktatód!
Ne feledd, hogy csupán tetézi számadásod,
s inkább félésre, mint gőgösködésre ok.
Pierre Corneille.
Ki ismeri magát, az nem büszke magára
s önértékére nem valami sokat ad:
annak az emberi tudomány ragyogása
nem egyéb, mint nemes megvetés tárgya csak.
Mentségünk lesz, ha majd az Úr nagy napja villog,
hogy tudtuk mindenek okát s okozatát?
S megingatja vajon, amit tudtunk, a Bírót,
ki nem néz egyebet, csak a tettet magát?
Mit tenned kelletik, korlátozd arra vágyad,
ne hagyd kívánni a a tudás tömegét:
a gond, hogy megszerezd hiú szórakozás csak,
és nemegyszer csalódsz benne, ha már tiéd.
Mert végtére minél többet tudsz és minél szebb
világosság ragyog az értelmed felett,
csak annál súlyosabb végórádon a vétked,
ha nem volt annyival szentebb az életed.
Kevélység ürügye ne legyen tudományod!
Vigyázz, hogy támaszod legyen, ne buktatód!
Ne feledd, hogy csupán tetézi számadásod,
s inkább félésre, mint gőgösködésre ok.
Pierre Corneille.
Utazás
Utazás
Nekem is, miként
a festőknek
Megvannak a modelljeim.
Egy nap
És ez már tegnap volt
Az autóbusz peronján
Néztem a nőket
Akik az Amszterdam utcánál
Szálltak le
Hirtelen a busz szemközti ablakában
Észrevettem egy nőt
Akit nem is láttam felszállni
Ült és ő tűnt egyedül
szomorúnak
Ugyanabban a pillanatban
rám nézett teljesen természetesen
És ugyanabban a pillanatban
Észrevettem, hogy ez a nő
az enyém
És boldog voltam.
Jacques Prévert.
Nekem is, miként
a festőknek
Megvannak a modelljeim.
Egy nap
És ez már tegnap volt
Az autóbusz peronján
Néztem a nőket
Akik az Amszterdam utcánál
Szálltak le
Hirtelen a busz szemközti ablakában
Észrevettem egy nőt
Akit nem is láttam felszállni
Ült és ő tűnt egyedül
szomorúnak
Ugyanabban a pillanatban
rám nézett teljesen természetesen
És ugyanabban a pillanatban
Észrevettem, hogy ez a nő
az enyém
És boldog voltam.
Jacques Prévert.
samedi 26 novembre 2011
Ou est Nembroth le grant jayant.
Ou est Nembroth le grant jayant.
Ou est Nembroth le grant jayant
Qui premiers obtint seigneurie
Sur Babiloine? Ou est Priant,
Hector et toute sa lignie?
Achillès et sa compaingnie,
Troye, Carthaige et Romulus,
Athene, Alixandre, Remus,
Julius César et li sien?
Hez sont tous cendre devenus:
Souflez, nostre vie n'est rien.
Ou est David le combatant,
Judas Machabée et Urie?
Ou est Charlemaine et Rolant,
Godefroy qui fut en Surie,
Baudouin, leur chevalerie,
Josué, Daires et Artus
Et ceuls qui conquirent le plus
Sarrazin, Juif et Crestien?
Hez sont mis en pouldre et corrups:
Souflez, nostre vie n'est rien.
Ou est Atille le tyrant,
Caton plain de phillosophie,
Hercules, Jason conquérant,
Socratès et son estudie
Augustin en théologie,
Le pouete Virgilius,
Es estoilles Tholomeus,
Ypocras le phisicien?
De mort n'est d'eulx eschapez nulz:
Souflez, nostre vie n'est rien.
Prince, il n'y a que les vertus.
Bien faire et esjouir ça jus
Et départir pour Dieu du sien
Aux povres, pour régner la sus;
Nos eages est tantost conclus:
Souflez, nostre vie n'est rien.
Eustache Deschamps .
Ou est Nembroth le grant jayant
Qui premiers obtint seigneurie
Sur Babiloine? Ou est Priant,
Hector et toute sa lignie?
Achillès et sa compaingnie,
Troye, Carthaige et Romulus,
Athene, Alixandre, Remus,
Julius César et li sien?
Hez sont tous cendre devenus:
Souflez, nostre vie n'est rien.
Ou est David le combatant,
Judas Machabée et Urie?
Ou est Charlemaine et Rolant,
Godefroy qui fut en Surie,
Baudouin, leur chevalerie,
Josué, Daires et Artus
Et ceuls qui conquirent le plus
Sarrazin, Juif et Crestien?
Hez sont mis en pouldre et corrups:
Souflez, nostre vie n'est rien.
Ou est Atille le tyrant,
Caton plain de phillosophie,
Hercules, Jason conquérant,
Socratès et son estudie
Augustin en théologie,
Le pouete Virgilius,
Es estoilles Tholomeus,
Ypocras le phisicien?
De mort n'est d'eulx eschapez nulz:
Souflez, nostre vie n'est rien.
Prince, il n'y a que les vertus.
Bien faire et esjouir ça jus
Et départir pour Dieu du sien
Aux povres, pour régner la sus;
Nos eages est tantost conclus:
Souflez, nostre vie n'est rien.
Eustache Deschamps .
La Sauterelle.
La Sauterelle.
Saute, saute, sauterelle,
Car c'est aujourd'hui jeudi
Je sauterai, nous dit-elle,
Du lundi au samedi.
Saute, saute, sauterelle,
A travers tout le quartier.
Sautez donc, Mademoiselle,
Puisque c'est votre métier.
Robert Desnos.
Saute, saute, sauterelle,
Car c'est aujourd'hui jeudi
Je sauterai, nous dit-elle,
Du lundi au samedi.
Saute, saute, sauterelle,
A travers tout le quartier.
Sautez donc, Mademoiselle,
Puisque c'est votre métier.
Robert Desnos.
Je suis aux abais comme uns cerfs.
Je suis aux abais comme uns cerfs.
Je suis aux abais comme uns cerfs,
Et n'entens chose qu'om me die
En alemant, fors entre clers
Le latin. Or ne treuve mie
Tousjours clers; s'ay trop dure vie,
Car la nature d'Alemans
Est, ou ilz scevent bien roumans.
Puis qu'il y ait un seul François,
Si demourroit entr'eul ans,
Ja n'y parleront que thioys.
Et l'esgardent sur le travers;
D'un hault langaige chascun crie.
Le temps m'est entr'eulx trop divers :
L'estuve et la gourmanderie,
Chevauchier jusqu'à la nuitie
Par montaingnes et desrubans,
Par gelées, par neges grans,
Im. lieues ou du moins trois;
Mais s'ilz voient qu'il y ait Frans,
Ja n’y parleront que thioys.
Dieux scet comment on est couvers;
On gist en la paillarderie,
En gros draps durs, flairans pervers,
Vint, s'ilz sont d'une compaignie;
Nape aront orde et embrouillie;
Dix en un plat, comme truans,
Sont servis; louz boutent dedens
Leurs mains jusqu'aux jointes des doys;
Mais ce dont je suy plus dolens,
Ja n’y parleront que thioys.
L' envoy
Princes, par la Vierge Marie,
On est en la Gossonnerie,
Aux Gannettes ou aux Trois Roys,
Mieul servis en Tostellerie;
Gar ces gens que je vous escrie
Ja n'y parleront que thioys.
Eustache Deschamps .
Je suis aux abais comme uns cerfs,
Et n'entens chose qu'om me die
En alemant, fors entre clers
Le latin. Or ne treuve mie
Tousjours clers; s'ay trop dure vie,
Car la nature d'Alemans
Est, ou ilz scevent bien roumans.
Puis qu'il y ait un seul François,
Si demourroit entr'eul ans,
Ja n'y parleront que thioys.
Et l'esgardent sur le travers;
D'un hault langaige chascun crie.
Le temps m'est entr'eulx trop divers :
L'estuve et la gourmanderie,
Chevauchier jusqu'à la nuitie
Par montaingnes et desrubans,
Par gelées, par neges grans,
Im. lieues ou du moins trois;
Mais s'ilz voient qu'il y ait Frans,
Ja n’y parleront que thioys.
Dieux scet comment on est couvers;
On gist en la paillarderie,
En gros draps durs, flairans pervers,
Vint, s'ilz sont d'une compaignie;
Nape aront orde et embrouillie;
Dix en un plat, comme truans,
Sont servis; louz boutent dedens
Leurs mains jusqu'aux jointes des doys;
Mais ce dont je suy plus dolens,
Ja n’y parleront que thioys.
L' envoy
Princes, par la Vierge Marie,
On est en la Gossonnerie,
Aux Gannettes ou aux Trois Roys,
Mieul servis en Tostellerie;
Gar ces gens que je vous escrie
Ja n'y parleront que thioys.
Eustache Deschamps .
Ballade.
Ballade.
Je meurs de soif emprès de la fontaine,
Suffisance ay, et si suis convoiteux;
Une heure m'est plus d'une quarantaine;
Droit et parfait je chemine en boiteux
Très pacient plus que nul despiteux,
Je retiens tout et ce que j'ay despars,
A moy cruel et aux autres piteux,
Le neutre suis et si tiens les deux pars!
En doubte suis de chose très certaine;
Infortuné je me répute eureux,
Vraye conclus une chose incertaine,
Rien je n'y fois et suis adventureux.
Flebe me tiens quant me sens vigoreux,
Plain de moisteur, tout tremblant, au feu ars;
Doulx et begnin, de semblant rigoreux;
Le neutre suis et si tiens le deux pars!
Quant dueil me prent, grant joye me demaine;
Par grant plaisir je deviens langoreux;
Indigent suis possident grant domaine;
Qui n'a nul goust je le tiens savoreux;
Qui m'est amer de lui suis amoureux;
Ignorant suis et si sçay les sept ars;
En grant seurté fort craintif et paoureux;
Le neutre suis et si tiens les deux pars!
L’Envoy
Qui me loue il m'est injurieux,
Je ne bouge quant d'un lieu je me pars;
Pour bien ouvrer en vain labourieux;
Le neutre suis et si tiens les deux parts!
Charles D'Orléans.
Je meurs de soif emprès de la fontaine,
Suffisance ay, et si suis convoiteux;
Une heure m'est plus d'une quarantaine;
Droit et parfait je chemine en boiteux
Très pacient plus que nul despiteux,
Je retiens tout et ce que j'ay despars,
A moy cruel et aux autres piteux,
Le neutre suis et si tiens les deux pars!
En doubte suis de chose très certaine;
Infortuné je me répute eureux,
Vraye conclus une chose incertaine,
Rien je n'y fois et suis adventureux.
Flebe me tiens quant me sens vigoreux,
Plain de moisteur, tout tremblant, au feu ars;
Doulx et begnin, de semblant rigoreux;
Le neutre suis et si tiens le deux pars!
Quant dueil me prent, grant joye me demaine;
Par grant plaisir je deviens langoreux;
Indigent suis possident grant domaine;
Qui n'a nul goust je le tiens savoreux;
Qui m'est amer de lui suis amoureux;
Ignorant suis et si sçay les sept ars;
En grant seurté fort craintif et paoureux;
Le neutre suis et si tiens les deux pars!
L’Envoy
Qui me loue il m'est injurieux,
Je ne bouge quant d'un lieu je me pars;
Pour bien ouvrer en vain labourieux;
Le neutre suis et si tiens les deux parts!
Charles D'Orléans.
vendredi 25 novembre 2011
Hol Nimród, az idomtalan
Hol Nimród, az idomtalan
Hol Nimród, az idomtalan,
ki elsőül legyűrte végre
nagy Babilont? Hol van Priam
s Hektor és minden nemzetsége?
Achilles és vitézi népe,
Trója, Karthágó, Romulus,
Athén, Alexander, Remus,
Cézár s mely követte, a had?
Mind isa por lett és hamu.
Fújj rá, az élet pelyva csak.
Hol van Dávid, a nyugtalan,
s Uriás, Makkabeus véle?
Hol van Nagy Károly és Roland,
s Godfréd, ki Szíriát elérte.
Baldvin s minden lovagi fénye,
Józsué, Artus, Dárius,
Zsidó s Keresztény, aki dús
volt és hódított oly sokat?
Mindrol lerothadt már a hús:
fújj rá, az élet pelyva csak.
Hol Attila, a nagy tirann,
Cato és minden bölcsessége,
Heraklész, Jázón merre van,
Szókratész s minden elmeéle,
Ágoston, Egyház szemefénye,
A poéta Vergilius
s a csillagász Ptolomeus,
s Hippokratész doktor, a nagy?
Bárki légy is, halálba hullsz:
fújj rá, az élet pelyva csak.
Herceg, hisz jobbat úgyse tudsz,
jótett a legfőbb földi juss:
ha szétosztod minden javad
szegények közt, úgy boldogulsz;
főbb bölcsességre úgyse jutsz:
fújj rá, az élet pelyva csak.
Eustache Deschamps .
Hol Nimród, az idomtalan,
ki elsőül legyűrte végre
nagy Babilont? Hol van Priam
s Hektor és minden nemzetsége?
Achilles és vitézi népe,
Trója, Karthágó, Romulus,
Athén, Alexander, Remus,
Cézár s mely követte, a had?
Mind isa por lett és hamu.
Fújj rá, az élet pelyva csak.
Hol van Dávid, a nyugtalan,
s Uriás, Makkabeus véle?
Hol van Nagy Károly és Roland,
s Godfréd, ki Szíriát elérte.
Baldvin s minden lovagi fénye,
Józsué, Artus, Dárius,
Zsidó s Keresztény, aki dús
volt és hódított oly sokat?
Mindrol lerothadt már a hús:
fújj rá, az élet pelyva csak.
Hol Attila, a nagy tirann,
Cato és minden bölcsessége,
Heraklész, Jázón merre van,
Szókratész s minden elmeéle,
Ágoston, Egyház szemefénye,
A poéta Vergilius
s a csillagász Ptolomeus,
s Hippokratész doktor, a nagy?
Bárki légy is, halálba hullsz:
fújj rá, az élet pelyva csak.
Herceg, hisz jobbat úgyse tudsz,
jótett a legfőbb földi juss:
ha szétosztod minden javad
szegények közt, úgy boldogulsz;
főbb bölcsességre úgyse jutsz:
fújj rá, az élet pelyva csak.
Eustache Deschamps .
A szöcske
A szöcske
- Nosza rajta, szökkenj szöcske,
Mert ma csütörtök vagyon!
= Azt teszem én, fel-felszökve
valahány munkanapon.
- Túl a házon, a haraszton!
Ej, mi a szösz, még mi kéne?!
Ugorjon hát, kisasszony,
Hisz ez a mestersége!
Robert Desnos.
- Nosza rajta, szökkenj szöcske,
Mert ma csütörtök vagyon!
= Azt teszem én, fel-felszökve
valahány munkanapon.
- Túl a házon, a haraszton!
Ej, mi a szösz, még mi kéne?!
Ugorjon hát, kisasszony,
Hisz ez a mestersége!
Robert Desnos.
Ugatnak, mint szarvast ebek…
Ugatnak, mint szarvast ebek…
Ugatnak, mint szarvast ebek,
Nyers hangokat törnek kerékbe:
Mind németül habog-hebeg.
A latin? Zselatin! S zselére
Nem kap, csak Isten pár zsellére!
Mert a germán olyan galád,
Érti bár nyelvünk sok szavát –
Húsz éved itt lehúzhatod,
Egy szót sem ejt, mi nem saját:
A német németül makog.
Inkább, amíg be nem reked,
Üvölt – s közben mintha lenézne!
Fene az ilyen életet!
Gubbassz gőzben, zsírost egyél te,
Vágtass fel rengeteg hegyére,
Szakadékon űzd lovad át,
Taposs jeget, erdők havát,
Öt mérföldet, ha nem hatot –
Ha franciát orront – nahát,
A német németül makog.
Vendéglátás? Jaj, az remek!
Szalmát a vándor fekhelyére!
Lepedő? Lepedék-lepett.
És tiszta abroszt mért cserélne,
Ha vendéghad jő estebédre?
S mily fínom asztaltársaság!
Egy nagy tálból tizük zabált,
Szószban túrnak, rút vadkanok!
Fütyülök rá! Más az, mi bánt:
A német németül makog.
Ajánlás
Uram! Mária szent nevére
Mondom: a Szép Péknébe térj be,
Vagy a Három Királyt lakod –
Ily skandalum sehol sem érne.
Dögvész dúlja s métely metélje
Mindet, ki németül makog!
Deschamps Eustache
Ugatnak, mint szarvast ebek,
Nyers hangokat törnek kerékbe:
Mind németül habog-hebeg.
A latin? Zselatin! S zselére
Nem kap, csak Isten pár zsellére!
Mert a germán olyan galád,
Érti bár nyelvünk sok szavát –
Húsz éved itt lehúzhatod,
Egy szót sem ejt, mi nem saját:
A német németül makog.
Inkább, amíg be nem reked,
Üvölt – s közben mintha lenézne!
Fene az ilyen életet!
Gubbassz gőzben, zsírost egyél te,
Vágtass fel rengeteg hegyére,
Szakadékon űzd lovad át,
Taposs jeget, erdők havát,
Öt mérföldet, ha nem hatot –
Ha franciát orront – nahát,
A német németül makog.
Vendéglátás? Jaj, az remek!
Szalmát a vándor fekhelyére!
Lepedő? Lepedék-lepett.
És tiszta abroszt mért cserélne,
Ha vendéghad jő estebédre?
S mily fínom asztaltársaság!
Egy nagy tálból tizük zabált,
Szószban túrnak, rút vadkanok!
Fütyülök rá! Más az, mi bánt:
A német németül makog.
Ajánlás
Uram! Mária szent nevére
Mondom: a Szép Péknébe térj be,
Vagy a Három Királyt lakod –
Ily skandalum sehol sem érne.
Dögvész dúlja s métely metélje
Mindet, ki németül makog!
Deschamps Eustache
Ballada
Ballada
Szomjan veszek a forrás vize mellett,
jóllakva is örökkön éhezem,
legalább negyven órát érzek egynek,
bicegve járok s mégis délcegen,
nem sürget engem, csak a türelem.
Birtokolom, amit elhullatok,
csak másokhoz - magamhoz nincs szívem,
pártatlan és kétkulacsos vagyok.
Kétes nekem, amit biztosra vesznek,
boldognak látnak - s létem gyötrelem,
az igazat ítélem tévetegnek,
mi megesik velem, azt sem hiszem,
mindent lebírok s nincs erőm sosem.
Ázottan reszketek, hol tűz lobog,
nagy a jóságom, kemény a szívem -
pártatlan és kétkulacsos vagyok.
Öröm hevít, mikor bánat diderget,
sóvárgok ott, ahol gyönyör terem,
szűkölködöm s Dárius kincse felvet,
a sótalant tetszéssel ízlelem,
ki megkeserít, azt megkedvelem.
Bölcs nem vagyok s mégis mindent tudok,
biztonságban szorongok szüntelen -
pártatlan és kétkulacsos vagyok.
Ajánlás
Aki dicsér, csúnyán bánik velem,
nem lép a lábam s messzire jutok,
mit mívelek, azt hiába teszem -
pártatlan és kétkulacsos vagyok.
Charles D'Orléans.
Szomjan veszek a forrás vize mellett,
jóllakva is örökkön éhezem,
legalább negyven órát érzek egynek,
bicegve járok s mégis délcegen,
nem sürget engem, csak a türelem.
Birtokolom, amit elhullatok,
csak másokhoz - magamhoz nincs szívem,
pártatlan és kétkulacsos vagyok.
Kétes nekem, amit biztosra vesznek,
boldognak látnak - s létem gyötrelem,
az igazat ítélem tévetegnek,
mi megesik velem, azt sem hiszem,
mindent lebírok s nincs erőm sosem.
Ázottan reszketek, hol tűz lobog,
nagy a jóságom, kemény a szívem -
pártatlan és kétkulacsos vagyok.
Öröm hevít, mikor bánat diderget,
sóvárgok ott, ahol gyönyör terem,
szűkölködöm s Dárius kincse felvet,
a sótalant tetszéssel ízlelem,
ki megkeserít, azt megkedvelem.
Bölcs nem vagyok s mégis mindent tudok,
biztonságban szorongok szüntelen -
pártatlan és kétkulacsos vagyok.
Ajánlás
Aki dicsér, csúnyán bánik velem,
nem lép a lábam s messzire jutok,
mit mívelek, azt hiába teszem -
pártatlan és kétkulacsos vagyok.
Charles D'Orléans.
jeudi 24 novembre 2011
Vanité de la science humaine.
Vanité de la science humaine.
Qui se connaît soi-même en a l’âme peu vaine :
Sa propre connaissance en met bien bas le prix ;
Et tout le faux éclat de la science humaine
N’est pour lui que l’objet d’un généreux mépris.
Au grand jour du Seigneur, sera-ce un grand refuge
D’avoir connu de tout et la cause et l’effet ?
Et ce qu’on aura su fléchira-t-il un juge
Qui ne regardera que ce qu’on aura fait ?
Borne tous tes désirs à ce qu’il te faut faire ;
Ne les porte point trop vers l’amas du savoir ;
Les soins de l’acquérir ne font que te distraire,
Et quand tu l’as acquis il peut te décevoir.
Car enfin plus tu sais, et plus a de lumière
Le jour qui se répand sur ton entendement ;
Plus tu seras coupable à ton heure dernière,
Si tu n’en as vécu d’autant plus saintement.
La vanité par là ne te doit point surprendre ;
Le savoir t’est donné pour guide à moins faillir ;
Il te donne lui-même un plus grand compte à rendre,
Et plus lieu de trembler que de t’enorgueillir.
Corneille Pierre.
Qui se connaît soi-même en a l’âme peu vaine :
Sa propre connaissance en met bien bas le prix ;
Et tout le faux éclat de la science humaine
N’est pour lui que l’objet d’un généreux mépris.
Au grand jour du Seigneur, sera-ce un grand refuge
D’avoir connu de tout et la cause et l’effet ?
Et ce qu’on aura su fléchira-t-il un juge
Qui ne regardera que ce qu’on aura fait ?
Borne tous tes désirs à ce qu’il te faut faire ;
Ne les porte point trop vers l’amas du savoir ;
Les soins de l’acquérir ne font que te distraire,
Et quand tu l’as acquis il peut te décevoir.
Car enfin plus tu sais, et plus a de lumière
Le jour qui se répand sur ton entendement ;
Plus tu seras coupable à ton heure dernière,
Si tu n’en as vécu d’autant plus saintement.
La vanité par là ne te doit point surprendre ;
Le savoir t’est donné pour guide à moins faillir ;
Il te donne lui-même un plus grand compte à rendre,
Et plus lieu de trembler que de t’enorgueillir.
Corneille Pierre.
Voyages.
Voyages.
Moi aussi
comme les peintres
j'ai mes modèles
Un jour
et c'est déjà hier
sur la plate-forme de l'autobus
je regardais les femmes
qui descendaient la rue d'Amsterdam
Soudain à travers la vitre du bus
j'en découvris une
que je n'avais pas vue monter
Assise et seule elle semblait sourire
A l'instant même elle me plut énormément
mais au même instant
je m'aperçus que c'était la mienne
J'étais content.
Jacques Prévert.
Moi aussi
comme les peintres
j'ai mes modèles
Un jour
et c'est déjà hier
sur la plate-forme de l'autobus
je regardais les femmes
qui descendaient la rue d'Amsterdam
Soudain à travers la vitre du bus
j'en découvris une
que je n'avais pas vue monter
Assise et seule elle semblait sourire
A l'instant même elle me plut énormément
mais au même instant
je m'aperçus que c'était la mienne
J'étais content.
Jacques Prévert.
mercredi 23 novembre 2011
Párizs.
Párizs.
Sötét, torlódó házsorok,
lucsok s piszok, fekete kéreg,
sok börtön s híd és templomok,
butikok, dúsak és szegények;
szenteskedő s ringyó locsog,
rőt fürtű, kondor s szőke népek,
besúgók, búvó gyilkosok,
írók, egymástól lopni készek;
sok pénztelen, kinyalt ripők,
és mások, rendőrt rettegők,
nagyszájú népség, közre káros,
apród, lakájok, tolvajok,
igásló, társzekér, zajok,
ez Párizs. Tetszik így a város?
Paul Scarron.
A tücsök meg a hangya.
A tücsök meg a hangya.
A tücsök dalolt egyre, bár
Izzott a nyár,
Úgyhogy mikor jött a komor
Tél, része gond volt és nyomor:
Még egy picinke kis darab
Legye, vagy férge sem maradt.
Hét ment is a hangyához át
Elpanaszolni nyomorát,
És kérte, adjon néki kölcsön
Zsákjába egy kis magot töltsön.
Új aratásig, legalább.
"Majd megadom, lesz erre gondom,
Nyáron, tücsök-szavamra mondom
A tőkét meg a kamatát."
Bosszantja a tücsök kalandja,
Nem is adott magot a hangya. -
De ezt kérdezte végre tőle:
"Mit tettél a meleg időbe?"
"Éjjel-nappal munkába voltam,
Fűnek-fának folyton daloltam." -
"Daloltál? rendbe van, komám,
Akkor ma táncolj, szaporán." -
Jean de La Fontaine.
A tücsök dalolt egyre, bár
Izzott a nyár,
Úgyhogy mikor jött a komor
Tél, része gond volt és nyomor:
Még egy picinke kis darab
Legye, vagy férge sem maradt.
Hét ment is a hangyához át
Elpanaszolni nyomorát,
És kérte, adjon néki kölcsön
Zsákjába egy kis magot töltsön.
Új aratásig, legalább.
"Majd megadom, lesz erre gondom,
Nyáron, tücsök-szavamra mondom
A tőkét meg a kamatát."
Bosszantja a tücsök kalandja,
Nem is adott magot a hangya. -
De ezt kérdezte végre tőle:
"Mit tettél a meleg időbe?"
"Éjjel-nappal munkába voltam,
Fűnek-fának folyton daloltam." -
"Daloltál? rendbe van, komám,
Akkor ma táncolj, szaporán." -
Jean de La Fontaine.
Négysoros.
Négysoros.
Francia vagyok - s ez nagy bajom,
Párizsban, Pontoise táján lakom,
most a kötél vár rám: nyakamon
méri fejem, hogy mit nyom farom.
François Villon.
Francia vagyok - s ez nagy bajom,
Párizsban, Pontoise táján lakom,
most a kötél vár rám: nyakamon
méri fejem, hogy mit nyom farom.
François Villon.
Sur Paris
Sur Paris
Un amas confus de maisons
Des crottes dans toutes les rues
Ponts, églises, palais, prisons
Boutiques bien ou mal pourvues
Force gens noirs, blancs, roux, grisons
Des prudes, des filles perdues,
Des meurtres et des trahisons
Des gens de plume aux mains crochues
Maint poudré qui n'a pas d'argent
Maint filou qui craint le sergent
Maint fanfaron qui toujours tremble,
Pages, laquais, voleurs de nuit,
Carrosses, chevaux et grand bruit
Voilà Paris que vous en semble ?
Paul Scarron.
Un amas confus de maisons
Des crottes dans toutes les rues
Ponts, églises, palais, prisons
Boutiques bien ou mal pourvues
Force gens noirs, blancs, roux, grisons
Des prudes, des filles perdues,
Des meurtres et des trahisons
Des gens de plume aux mains crochues
Maint poudré qui n'a pas d'argent
Maint filou qui craint le sergent
Maint fanfaron qui toujours tremble,
Pages, laquais, voleurs de nuit,
Carrosses, chevaux et grand bruit
Voilà Paris que vous en semble ?
Paul Scarron.
Quatrain
Quatrain.
Je suis François, dont il me poise,
Né de Paris emprès Pontoise,
Et de la corde d'une toise
Saura mon col que mon cul poise.
François Villon.
Je suis François, dont il me poise,
Né de Paris emprès Pontoise,
Et de la corde d'une toise
Saura mon col que mon cul poise.
François Villon.
La Cigale et la Fourmi.
La Cigale et la Fourmi.
La cigale, ayant chanté
Tout l'été,
Se trouva fort dépourvue
Quand la bise fut venue.
Pas un seul petit morceau
De mouche ou de vermisseau.
Elle alla crier famine
Chez la Fourmi sa voisine,
La priant de lui prêter
Quelque grain pour subsister
Jusqu'à la saison nouvelle.
«Je vous paierai, lui dit-elle,
Avant l'aout, foi d'animal,
Intérêt et principal.»
La Fourmi n'est pas prêteuse;
C'est là son moindre défaut.
«Que faisiez-vous au temps chaud?
Dit-elle à cette emprunteuse.
-- Nuit et jour à tout venant
Je chantais, ne vous déplaise.
-- Vous chantiez? j'en suis fort aise.
Et bien! dansez maintenant.»
Jean de La Fontaine.
La cigale, ayant chanté
Tout l'été,
Se trouva fort dépourvue
Quand la bise fut venue.
Pas un seul petit morceau
De mouche ou de vermisseau.
Elle alla crier famine
Chez la Fourmi sa voisine,
La priant de lui prêter
Quelque grain pour subsister
Jusqu'à la saison nouvelle.
«Je vous paierai, lui dit-elle,
Avant l'aout, foi d'animal,
Intérêt et principal.»
La Fourmi n'est pas prêteuse;
C'est là son moindre défaut.
«Que faisiez-vous au temps chaud?
Dit-elle à cette emprunteuse.
-- Nuit et jour à tout venant
Je chantais, ne vous déplaise.
-- Vous chantiez? j'en suis fort aise.
Et bien! dansez maintenant.»
Jean de La Fontaine.
Rondeau (Contre la Bohême)
Rondeau (Contre la Bohême)
Poulz, puces, puour et pourceaulx
Est de Behaingne la nature,
Pain, poisson salle et froidure,
Poivre noir, choulz pourriz, poreaulx,
Char enfumée, noire et dure;
Poulz, puces, puour et pourceaulx.
Vint gens mangier en deux plateaux.
Boire servoise amere et sure,
Mal couchier, noir, paille et ordure,
Poulz, puces, puour et pourceaulx
Est de Behaingne la nature.
Pain, poisson salle et froidure.
Eustache Deschamps .
Poulz, puces, puour et pourceaulx
Est de Behaingne la nature,
Pain, poisson salle et froidure,
Poivre noir, choulz pourriz, poreaulx,
Char enfumée, noire et dure;
Poulz, puces, puour et pourceaulx.
Vint gens mangier en deux plateaux.
Boire servoise amere et sure,
Mal couchier, noir, paille et ordure,
Poulz, puces, puour et pourceaulx
Est de Behaingne la nature.
Pain, poisson salle et froidure.
Eustache Deschamps .
Ô qu'heureux est celui qui peut passer son âge.
Ô qu'heureux est celui qui peut passer son âge.
Ô qu'heureux est celui qui peut passer son âge
Entre pareils à soi ! et qui sans fiction,
Sans crainte, sans envie et sans ambition,
Règne paisiblement en son pauvre ménage !
Le misérable soin d'acquérir davantage
Ne tyrannise point sa libre affection,
Et son plus grand désir, désir sans passion,
Ne s'étend plus avant que son propre héritage.
Il ne s'empêche point des affaires d'autrui,
Son principal espoir ne dépend que de lui,
Il est sa cour, son roi, sa faveur et son maître.
Il ne mange son bien en pays étranger,
Il ne met pour autrui sa personne en danger,
Et plus riche qu'il est ne voudrait jamais être.
Joachim du Bellay.
Ô qu'heureux est celui qui peut passer son âge
Entre pareils à soi ! et qui sans fiction,
Sans crainte, sans envie et sans ambition,
Règne paisiblement en son pauvre ménage !
Le misérable soin d'acquérir davantage
Ne tyrannise point sa libre affection,
Et son plus grand désir, désir sans passion,
Ne s'étend plus avant que son propre héritage.
Il ne s'empêche point des affaires d'autrui,
Son principal espoir ne dépend que de lui,
Il est sa cour, son roi, sa faveur et son maître.
Il ne mange son bien en pays étranger,
Il ne met pour autrui sa personne en danger,
Et plus riche qu'il est ne voudrait jamais être.
Joachim du Bellay.
E paradis ne sçaroie parler.
E paradis ne sçaroie parler.
E paradis ne sçaroie parler,
Ne je n’y fu onques jour de ma vie,
Mais en enfer vous feray bien aler,
Se vous voulez passer en Lombardie
Ou cheminer le pais de Hongrie,
Entre les mons: la sont glaces et nofs,
Grans froidures par tous les moys,
Et habismes jusqu'en terre parfonde,
Et ne croist fors que sapins et rapois:
Le pais est un enfer en ce monde.
Charrettes ou chars n’y pourroient passer,
Et le souleil qui est hault n’y luist mie,
N’y n'est oisel qui y puist demourer :
Pour la froideur volent autre partie.
Mais le chemin n'a pas piet et demie :
Qui mespasse, s'il chiet, mors est tout frois,
Et se chevaulx s'encontrent a la foys,
La convient il que l'un l'autre confonde
Pour les griefs pas et les chemins estrois:
Le pais est un enfer en ce monde.
Verdeur n’y a, cerf, biche, ne cengler,
Vignes ne blez, ne nulle mélodie,
Ours et chameulx voit on les mons ramper,
Mais leurs vivres que nul d'eulx ne mendie
Quierent ailleurs; du main jusqu'à compile
Sont ténèbres, vens et horribles vois;
Et Lucifer qui est des diables roys
Ou hault des mons o ses frères habonde,
Qui en tous lieux départ gelée et frois;
Le pais est un enfer en ce monde.
L'envoy
Prince, qui veult corps et ame dampner
D'un grant pécheur, face loy condempner
Entre ces mons, et a lui mettre bonde
Du remanoir sanz pouoir retourner:
Le pais est un enfer en ce monde.
Eustache Deschamps.
E paradis ne sçaroie parler,
Ne je n’y fu onques jour de ma vie,
Mais en enfer vous feray bien aler,
Se vous voulez passer en Lombardie
Ou cheminer le pais de Hongrie,
Entre les mons: la sont glaces et nofs,
Grans froidures par tous les moys,
Et habismes jusqu'en terre parfonde,
Et ne croist fors que sapins et rapois:
Le pais est un enfer en ce monde.
Charrettes ou chars n’y pourroient passer,
Et le souleil qui est hault n’y luist mie,
N’y n'est oisel qui y puist demourer :
Pour la froideur volent autre partie.
Mais le chemin n'a pas piet et demie :
Qui mespasse, s'il chiet, mors est tout frois,
Et se chevaulx s'encontrent a la foys,
La convient il que l'un l'autre confonde
Pour les griefs pas et les chemins estrois:
Le pais est un enfer en ce monde.
Verdeur n’y a, cerf, biche, ne cengler,
Vignes ne blez, ne nulle mélodie,
Ours et chameulx voit on les mons ramper,
Mais leurs vivres que nul d'eulx ne mendie
Quierent ailleurs; du main jusqu'à compile
Sont ténèbres, vens et horribles vois;
Et Lucifer qui est des diables roys
Ou hault des mons o ses frères habonde,
Qui en tous lieux départ gelée et frois;
Le pais est un enfer en ce monde.
L'envoy
Prince, qui veult corps et ame dampner
D'un grant pécheur, face loy condempner
Entre ces mons, et a lui mettre bonde
Du remanoir sanz pouoir retourner:
Le pais est un enfer en ce monde.
Eustache Deschamps.
Alez vous en, alez, alez.
Alez vous en, alez, alez.
Alez vous en, alez, alez,
Soussy, Soing et Merencolie,
Me cuidez vous toute ma vie
Gouverner, comme fait avez?
Je vous promet que non ferez,
Raison aura sur vous maistrie.
Alez vous en, alez, alez,
Soussy, Soing et Merencolie.
Se jamais plus vous retournez
Avecques vostre compaignie,
Je pri à Dieu qu'il vous maudie,
Et ce par qui vous revendrez.
Alez vous en, alez, alez,
Soussy, Soing et Merencolie.
Charles D'Orléans.
Alez vous en, alez, alez,
Soussy, Soing et Merencolie,
Me cuidez vous toute ma vie
Gouverner, comme fait avez?
Je vous promet que non ferez,
Raison aura sur vous maistrie.
Alez vous en, alez, alez,
Soussy, Soing et Merencolie.
Se jamais plus vous retournez
Avecques vostre compaignie,
Je pri à Dieu qu'il vous maudie,
Et ce par qui vous revendrez.
Alez vous en, alez, alez,
Soussy, Soing et Merencolie.
Charles D'Orléans.
mardi 22 novembre 2011
Pállott putrik, poloska, pók
Pállott putrik, poloska, pók
Pállott putrik, poloska, pók,
Ez fogad mindig a cseheknél,
Pácolt hal cipóval s hideg tél,
Póré s kel borssal kaphatók,
A hús barnább a szerecsennél,
Pállott putrik, poloska, pók.
A tál itt nem lát tálmosót,
Epét iszik, ki enyhe sert kér,
Párnán a penész pora pernyél,
Pállott putrik, poloska, pók,
Ez fogad mindig a cseheknél,
Pácolt hal cipóval s hideg tél.
Deschamps Eustache
Pállott putrik, poloska, pók,
Ez fogad mindig a cseheknél,
Pácolt hal cipóval s hideg tél,
Póré s kel borssal kaphatók,
A hús barnább a szerecsennél,
Pállott putrik, poloska, pók.
A tál itt nem lát tálmosót,
Epét iszik, ki enyhe sert kér,
Párnán a penész pora pernyél,
Pállott putrik, poloska, pók,
Ez fogad mindig a cseheknél,
Pácolt hal cipóval s hideg tél.
Deschamps Eustache
Boldog, ki életét...
Boldog, ki életét
Boldog, ki életét övéi közt, vidáman
töltheti el, s akit nem hajszol szertelen
becsvágy, irigykedés, színlelés, félelem,
s békén uralkodik szegényes otthonában.
Nem korlátozza azt önkéntes hajlamában
a hitvány törtetés, hogy többre szert tegyen,
és nem kívánkozik, mert szenvedélytelen,
olyasmi kincs után, ami nincs birtokában.
Sosem ártja magát mások ügyeibe,
reménye addig ér, ameddig ereje,
portájának ura, királya és kegyence.
Nem eszi idegen országban vagyonát,
veszélybe másokért nem veti önmagát,
és annál, amilyen gazdagabb sose lenne.
Joachim du Bellay.
Boldog, ki életét övéi közt, vidáman
töltheti el, s akit nem hajszol szertelen
becsvágy, irigykedés, színlelés, félelem,
s békén uralkodik szegényes otthonában.
Nem korlátozza azt önkéntes hajlamában
a hitvány törtetés, hogy többre szert tegyen,
és nem kívánkozik, mert szenvedélytelen,
olyasmi kincs után, ami nincs birtokában.
Sosem ártja magát mások ügyeibe,
reménye addig ér, ameddig ereje,
portájának ura, királya és kegyence.
Nem eszi idegen országban vagyonát,
veszélybe másokért nem veti önmagát,
és annál, amilyen gazdagabb sose lenne.
Joachim du Bellay.
Nem tudhatom...
Nem tudhatom, a mennyország milyen
Nem tudhatom, a mennyország milyen,
Hiszen sosem jártam ott életemben,
De a pokol ösvényeit szemem
Látta, midőn Magyarországra mentem,
S Lombardián vezettek által engem.
Hegyek között gleccserek, havasok,
A fagy kitart tizenkét hónapot,
Mély szakadék vigyáz oldalt az útra,
Csak pár fenyő s hitvány bokor van ott,
Az a vidék a poklok rusnya bugyra.
Kordé s kocsi nem jár oly szűk helyen
A nap se tör utat a fellegekben,
Meg nem marad ott egy madárka sem,
Ha fúj a szél, lankásabb tájra reppen.
Másfél könyök sincs a csapás keresztben:
Ki félrelép, lehull, tüstént halott,
S ha két derék hátas szembekocog,
Az egyikük a másikat lerúgja,
A járható ösvény szűkre szabott:
Az a vidék a poklok rusnya bugyra.
Szarvas vagy őz nem jár a szirteken,
Nincs búza, sem szőlő, minden kietlen,
Bár látható medve és zerge fenn,
De lakhelyük szegényes élelemben,
Nagy a sötét délelőtt s kora esten,
S a völgy felől zúgnak vad hangzatok.
És Lucifer, aki a legnagyobb
Ördögkirály, öccseit oda dugta,
Hogy fújjanak szerte havat s fagyot:
Az a vidék a poklok rusnya bugyra.
Ajánlás
Uram, ha tán holmi könyörtelen
Bűnösöket büntetni kénytelen,
Küldje oda, s hagyja őket magukra,
Nem várja ott őket, csak gyötrelem,
Az a vidék a poklok rusnya bugyra.
Deschamps Eustache
Nem tudhatom, a mennyország milyen,
Hiszen sosem jártam ott életemben,
De a pokol ösvényeit szemem
Látta, midőn Magyarországra mentem,
S Lombardián vezettek által engem.
Hegyek között gleccserek, havasok,
A fagy kitart tizenkét hónapot,
Mély szakadék vigyáz oldalt az útra,
Csak pár fenyő s hitvány bokor van ott,
Az a vidék a poklok rusnya bugyra.
Kordé s kocsi nem jár oly szűk helyen
A nap se tör utat a fellegekben,
Meg nem marad ott egy madárka sem,
Ha fúj a szél, lankásabb tájra reppen.
Másfél könyök sincs a csapás keresztben:
Ki félrelép, lehull, tüstént halott,
S ha két derék hátas szembekocog,
Az egyikük a másikat lerúgja,
A járható ösvény szűkre szabott:
Az a vidék a poklok rusnya bugyra.
Szarvas vagy őz nem jár a szirteken,
Nincs búza, sem szőlő, minden kietlen,
Bár látható medve és zerge fenn,
De lakhelyük szegényes élelemben,
Nagy a sötét délelőtt s kora esten,
S a völgy felől zúgnak vad hangzatok.
És Lucifer, aki a legnagyobb
Ördögkirály, öccseit oda dugta,
Hogy fújjanak szerte havat s fagyot:
Az a vidék a poklok rusnya bugyra.
Ajánlás
Uram, ha tán holmi könyörtelen
Bűnösöket büntetni kénytelen,
Küldje oda, s hagyja őket magukra,
Nem várja ott őket, csak gyötrelem,
Az a vidék a poklok rusnya bugyra.
Deschamps Eustache
Hagyjon el a gond...
Hagyjon el a gond
Hagyjon el végre engemet
a gond, a gyötrődés, a bánat!
Ők kormányoztak már, e hármak -
csodálkozom, hogy így esett.
Ígérem, többé nem vezet
egyéb: a józan ész csupán csak,
hagyjon el végre engemet
a gond, a gyötrődés, a bánat!
Vissza többé ne térjenek
e hívatlan, mihaszna társak,
ha mégis meglátogatnának:
az Úristen torolja meg!
Hagyjon el végre engemet
a gond, a gyötrődés, a bánat.
Charles D'Orléans.
Hagyjon el végre engemet
a gond, a gyötrődés, a bánat!
Ők kormányoztak már, e hármak -
csodálkozom, hogy így esett.
Ígérem, többé nem vezet
egyéb: a józan ész csupán csak,
hagyjon el végre engemet
a gond, a gyötrődés, a bánat!
Vissza többé ne térjenek
e hívatlan, mihaszna társak,
ha mégis meglátogatnának:
az Úristen torolja meg!
Hagyjon el végre engemet
a gond, a gyötrődés, a bánat.
Charles D'Orléans.
Fiatal férfi mondja.
Fiatal férfi mondja.
Ő nagylány volt s csinos - én meg pöttöm legényke,
hívott a mosolya - beültem hát ölébe,
arcán, hajfürtjein és melle dombjain
babráltak önfeledt, ártatlan ujjaim.
S tudatlan vágyamat olykor gyengéd ütéssel
hűtötte le a szép, varázsos testű némber,
s ha meglátták velem az ifjú hódolók:
olyankor zuhogott legjobban rám a csók.
És mennyi, mennyi csók! Mind cuppanós és édes!
Kár, hogy csak cuppanást - a gyermek mást nem érez,
irigyelt is, ahány pásztor csak arra jött:
"Ez ám pocsékolás! Sok a jóból, kölyök!"
André Chénier
Ő nagylány volt s csinos - én meg pöttöm legényke,
hívott a mosolya - beültem hát ölébe,
arcán, hajfürtjein és melle dombjain
babráltak önfeledt, ártatlan ujjaim.
S tudatlan vágyamat olykor gyengéd ütéssel
hűtötte le a szép, varázsos testű némber,
s ha meglátták velem az ifjú hódolók:
olyankor zuhogott legjobban rám a csók.
És mennyi, mennyi csók! Mind cuppanós és édes!
Kár, hogy csak cuppanást - a gyermek mást nem érez,
irigyelt is, ahány pásztor csak arra jött:
"Ez ám pocsékolás! Sok a jóból, kölyök!"
André Chénier
Lépdelni fontosan...
Lépdelni fontosan...
Lépdelni fontosan, fontos gonddal teli,
bókolni nyájasan, fontoskodó mosollyal,
biccenteni, s ha szánk mégiscsak szóra szólal,
mondani Messer no, esetleg Messer si;
ahova csak lehet, beszőni: É cosi,
mutatni hódolást egy-egy Son servitor-ral,
s mintha mi is törtünk volna az ostromlókkal,
Nápolyt és Firenzét hosszan lefesteni;
megnagyuramozni mindenkit és neki
kezet csókolni, s mint a módi rendeli,
halálig rejteni cifrán a szegénységet:
ez a legfőbb virtus ennél az itteni
udvarnál, ahonnan hazájába ki-ki
rongyosan, pénztelen, lenyírt szakállal tér meg.
Joachim du Bellay.
Lépdelni fontosan, fontos gonddal teli,
bókolni nyájasan, fontoskodó mosollyal,
biccenteni, s ha szánk mégiscsak szóra szólal,
mondani Messer no, esetleg Messer si;
ahova csak lehet, beszőni: É cosi,
mutatni hódolást egy-egy Son servitor-ral,
s mintha mi is törtünk volna az ostromlókkal,
Nápolyt és Firenzét hosszan lefesteni;
megnagyuramozni mindenkit és neki
kezet csókolni, s mint a módi rendeli,
halálig rejteni cifrán a szegénységet:
ez a legfőbb virtus ennél az itteni
udvarnál, ahonnan hazájába ki-ki
rongyosan, pénztelen, lenyírt szakállal tér meg.
Joachim du Bellay.
dimanche 20 novembre 2011
Un jeune homme dira..
Un jeune homme dira.
J'étais un faible enfant; qu'elle était grande et belle!
Elle me souriait et m'appelait près d'elle.
Debout sur ses genoux, mon innocente main
Parcourait ses cheveux, son visage, son sein,
Et sa main quelquefois, aimable et caressante,
Feignait de châtier mon enfance imprudente.
C'est devant ses amants, auprès d'elle confus,
Que la fière beauté me caressait le plus.
Que de fois (mais, hélas! que sent-on à cet âge?)
Les baisers de sa bouche ont pressé mon visage!
Et les bergers disaient, me voyant triomphant:
«Oh! que de biens perdus! O trop heureux enfant!»
André Chénier
J'étais un faible enfant; qu'elle était grande et belle!
Elle me souriait et m'appelait près d'elle.
Debout sur ses genoux, mon innocente main
Parcourait ses cheveux, son visage, son sein,
Et sa main quelquefois, aimable et caressante,
Feignait de châtier mon enfance imprudente.
C'est devant ses amants, auprès d'elle confus,
Que la fière beauté me caressait le plus.
Que de fois (mais, hélas! que sent-on à cet âge?)
Les baisers de sa bouche ont pressé mon visage!
Et les bergers disaient, me voyant triomphant:
«Oh! que de biens perdus! O trop heureux enfant!»
André Chénier
Robustes météores.
Robustes météores.
Dans le bois on écoute bouillir le ver,
La chrysalide tournant au clair visage
Sa délivrance naturelle.
Les hommes ont faim
De viandes secrètes, d'outils cruels.
Levez-vous, bêtes à égorger,
A gagner le soleil.
René Char.
Dans le bois on écoute bouillir le ver,
La chrysalide tournant au clair visage
Sa délivrance naturelle.
Les hommes ont faim
De viandes secrètes, d'outils cruels.
Levez-vous, bêtes à égorger,
A gagner le soleil.
René Char.
Marcher d'un grave pas, et d'un grave sourcil.
Marcher d'un grave pas, et d'un grave sourcil.
Marcher d'un grave pas, et d'un grave sourcil,
Et d'un grave souris à chacun faire fête,
Balancer tous ses mots, répondre de la tête,
Avec un Messer non, ou bien un Messer si :
Entremêler souvent un petit E cosi,
Et d'un Son Servitor contrefaire l'honnête,
Et comme si l'on eut sa part en la conquête,
Discourir sur Florence, et sur Naples aussi :
Seigneuriser chacun d'un baisement de main,
Et suivant la façon du courtisan Romain,
Cacher sa pauvreté d'une brave apparence :
Voilà de cette cour la plus grande vertu,
Dont souvent mal monté, mal sain, et mal vêtu,
Sans barbe et sans argent on s'en retourne en France.
Joachim du Bellay.
Marcher d'un grave pas, et d'un grave sourcil,
Et d'un grave souris à chacun faire fête,
Balancer tous ses mots, répondre de la tête,
Avec un Messer non, ou bien un Messer si :
Entremêler souvent un petit E cosi,
Et d'un Son Servitor contrefaire l'honnête,
Et comme si l'on eut sa part en la conquête,
Discourir sur Florence, et sur Naples aussi :
Seigneuriser chacun d'un baisement de main,
Et suivant la façon du courtisan Romain,
Cacher sa pauvreté d'une brave apparence :
Voilà de cette cour la plus grande vertu,
Dont souvent mal monté, mal sain, et mal vêtu,
Sans barbe et sans argent on s'en retourne en France.
Joachim du Bellay.
Ô beaux cheveux d'argent mignonnement retors.
Ô beaux cheveux d'argent mignonnement retors.
Ô beaux cheveux d'argent mignonnement retors !
Ô front crêpe et serein ! et vous, face dorée !
Ô beaux yeux de cristal ! ô grand bouche honorée,
Qui d'un large repli retrousses tes deux bords !
Ô belles dents d'ébène ! ô précieux trésors,
Qui faites d'un seul ris toute âme enamourée !
Ô gorge damasquine en cent plis figurée !
Et vous, beaux grands tétins, dignes d'un si beau corps!
Ô beaux ongles dorés ! ô main courte et grassette !
Ô cuisse délicate ! et vous, jambe grossette,
Et ce que je ne puis honnêtement nommer !
Ô beau corps transparent ! ô beaux membres de glace !
Ô divines beautés ! pardonnez-moi, de grâce,
Si, pour être mortel, je ne vous ose aimer.
Joachim du Bellay.
Ô beaux cheveux d'argent mignonnement retors !
Ô front crêpe et serein ! et vous, face dorée !
Ô beaux yeux de cristal ! ô grand bouche honorée,
Qui d'un large repli retrousses tes deux bords !
Ô belles dents d'ébène ! ô précieux trésors,
Qui faites d'un seul ris toute âme enamourée !
Ô gorge damasquine en cent plis figurée !
Et vous, beaux grands tétins, dignes d'un si beau corps!
Ô beaux ongles dorés ! ô main courte et grassette !
Ô cuisse délicate ! et vous, jambe grossette,
Et ce que je ne puis honnêtement nommer !
Ô beau corps transparent ! ô beaux membres de glace !
Ô divines beautés ! pardonnez-moi, de grâce,
Si, pour être mortel, je ne vous ose aimer.
Joachim du Bellay.
Nouveau venu, qui cherches Rome en Rome.
Nouveau venu, qui cherches Rome en Rome.
Et rien de Rome en Rome n'aperçois,
Ces vieux palais, ces vieux arcs que tu vois,
Et ces vieux murs, c'est ce que Rome on nomme.
Vois quel orgueil, quelle ruine : et comme
Celle qui mit le monde sous ses lois,
Pour dompter tout, se dompta quelquefois,
Et devint proie au temps, qui tout consomme.
Rome de Rome est le seul monument,
Et Rome Rome a vaincu seulement.
Le Tibre seul, qui vers la mer s'enfuit,
Reste de Rome. O mondaine inconstance !
Ce qui est ferme, est par le temps détruit,
Et ce qui fuit, au temps fait résistance.
Joachim du Bellay.
Et rien de Rome en Rome n'aperçois,
Ces vieux palais, ces vieux arcs que tu vois,
Et ces vieux murs, c'est ce que Rome on nomme.
Vois quel orgueil, quelle ruine : et comme
Celle qui mit le monde sous ses lois,
Pour dompter tout, se dompta quelquefois,
Et devint proie au temps, qui tout consomme.
Rome de Rome est le seul monument,
Et Rome Rome a vaincu seulement.
Le Tibre seul, qui vers la mer s'enfuit,
Reste de Rome. O mondaine inconstance !
Ce qui est ferme, est par le temps détruit,
Et ce qui fuit, au temps fait résistance.
Joachim du Bellay.
Ballade de Florentin Prunier.
Ballade de Florentin Prunier.
Il a résisté pendant vingt longs jours
Et sa mère était à côté de lui.
Il a résisté, Florentin Prunier,
Car sa mère ne veut pas qu’il meure.
Dès qu’elle a connu qu’il était blessé,
Elle est venue, du fond de la vieille province.
Elle a traversé le pays tonnant
Où l’immense armée grouille dans la boue.
Son visage est dur, sous la coiffe raide;
Elle n’a peur de rien ni de personne.
Elle emporte un panier, avec douze pommes,
Et du beurre frais dans un petit pot.
* * *
Toute la journée, elle reste assise
Près de la couchette où meurt Florentin.
Elle arrive à l’heure où l’on fait du feu
Et reste jusqu’à l’heure où Florentin délire.
Elle sort un peu quand on dit: „Sortez!”
Et qu’on va panser la pauvre poitrine.
Elle resterait s’il fallait rester:
Elle est femme à voir la plaie de son fils.
Ne lui faut-il pas entendre les cris,
Pendant qu’elle attend, les souliers dans l’eau?
Elle est près du lit comme un chien de garde,
On ne la voit plus ni manger, ni boire.
Florentin non plus ne sait plus manger:
Le beurre a jauni dans son petit pot.
* * *
Ses mains tourmentées comme des racines
Étreignent la main maigre de son fils.
Elle contemple avec obstination
Le visage blanc où la sueur ruisselle.
Elle voit le cou, tout tendu de cordes,
Où l’air, en passant, fait un bruit mouillé.
Elle voit tout ça de son oeil ardent
Sec et dur, comme la cassure d’un silex.
Elle regarde et ne se plaint jamais:
C’est sa façon, comme ça, d’être mère.
Il dit: „Voilà la toux qui prend mes forces.”
Elle répond: „Tu sais que je suis là!”
Il dit: „J’ai idée que je vais passer.”
Mais elle: „Non! Je ne veux pas, mon garçon!”
* * *
Il a résisté pendant vingt longs jours,
Et sa mère était à côté de lui,
Comme un vieux nageur qui va dans la mer
En soutenant sur l’eau son faible enfant.
Or, un matin, comme elle était bien lasse
De ses vingt nuits passées on ne sait où,
Elle a laissé aller un peu sa tête,
Elle a dormi un tout petit moment;
Et Florentin Prunier est mort bien vite
Et sans bruit, pour ne pas la réveiller.
Georges Duhamel.
Il a résisté pendant vingt longs jours
Et sa mère était à côté de lui.
Il a résisté, Florentin Prunier,
Car sa mère ne veut pas qu’il meure.
Dès qu’elle a connu qu’il était blessé,
Elle est venue, du fond de la vieille province.
Elle a traversé le pays tonnant
Où l’immense armée grouille dans la boue.
Son visage est dur, sous la coiffe raide;
Elle n’a peur de rien ni de personne.
Elle emporte un panier, avec douze pommes,
Et du beurre frais dans un petit pot.
* * *
Toute la journée, elle reste assise
Près de la couchette où meurt Florentin.
Elle arrive à l’heure où l’on fait du feu
Et reste jusqu’à l’heure où Florentin délire.
Elle sort un peu quand on dit: „Sortez!”
Et qu’on va panser la pauvre poitrine.
Elle resterait s’il fallait rester:
Elle est femme à voir la plaie de son fils.
Ne lui faut-il pas entendre les cris,
Pendant qu’elle attend, les souliers dans l’eau?
Elle est près du lit comme un chien de garde,
On ne la voit plus ni manger, ni boire.
Florentin non plus ne sait plus manger:
Le beurre a jauni dans son petit pot.
* * *
Ses mains tourmentées comme des racines
Étreignent la main maigre de son fils.
Elle contemple avec obstination
Le visage blanc où la sueur ruisselle.
Elle voit le cou, tout tendu de cordes,
Où l’air, en passant, fait un bruit mouillé.
Elle voit tout ça de son oeil ardent
Sec et dur, comme la cassure d’un silex.
Elle regarde et ne se plaint jamais:
C’est sa façon, comme ça, d’être mère.
Il dit: „Voilà la toux qui prend mes forces.”
Elle répond: „Tu sais que je suis là!”
Il dit: „J’ai idée que je vais passer.”
Mais elle: „Non! Je ne veux pas, mon garçon!”
* * *
Il a résisté pendant vingt longs jours,
Et sa mère était à côté de lui,
Comme un vieux nageur qui va dans la mer
En soutenant sur l’eau son faible enfant.
Or, un matin, comme elle était bien lasse
De ses vingt nuits passées on ne sait où,
Elle a laissé aller un peu sa tête,
Elle a dormi un tout petit moment;
Et Florentin Prunier est mort bien vite
Et sans bruit, pour ne pas la réveiller.
Georges Duhamel.
Le Loup et la Cigogne.
Le Loup et la Cigogne.
Les Loups mangent gloutonnement.
Un Loup donc étant de frairie
Se pressa, dit-on, tellement
Qu'il en pensa perdre la vie :
Un os lui demeura bien avant au gosier.
De bonheur pour ce Loup, qui ne pouvait crier,
Près de là passe une Cigogne.
Il lui fait signe ; elle accourt.
Voilà l'Opératrice aussitôt en besogne.
Elle retira l'os ; puis, pour un si bon tour,
Elle demanda son salaire.
"Votre salaire ? dit le Loup :
Vous riez, ma bonne commère !
Quoi ? ce n'est pas encor beaucoup
D'avoir de mon gosier retiré votre cou ?
Allez, vous êtes une ingrate :
Ne tombez jamais sous ma patte. "
Jean de La Fontaine
Les Loups mangent gloutonnement.
Un Loup donc étant de frairie
Se pressa, dit-on, tellement
Qu'il en pensa perdre la vie :
Un os lui demeura bien avant au gosier.
De bonheur pour ce Loup, qui ne pouvait crier,
Près de là passe une Cigogne.
Il lui fait signe ; elle accourt.
Voilà l'Opératrice aussitôt en besogne.
Elle retira l'os ; puis, pour un si bon tour,
Elle demanda son salaire.
"Votre salaire ? dit le Loup :
Vous riez, ma bonne commère !
Quoi ? ce n'est pas encor beaucoup
D'avoir de mon gosier retiré votre cou ?
Allez, vous êtes une ingrate :
Ne tombez jamais sous ma patte. "
Jean de La Fontaine
samedi 19 novembre 2011
Ó kecsesen sodort...
Ó kecsesen sodort
Ó kecsesen sodort ezüstös hajfonat!
Ó fürtös homlok! ó telt orca! ó arany báj!
Ó ti kristály szemek! te pompás ajak! te nagy száj,
kétoldalt szélesen gyűrűzve ráncodat!
Ó ritka gyöngyfüzér: te ében fogazat,
melynek egy mosolya több minden bódulatnál!
Ó damaszt nyak, melyen ezernyi ránc szaladgál!
S bő emlők tornyait ringató dús alak!
Aranyos körmök! ó kéz, kurta és kövérke!
Ó finom tompor! ó ti rengő combok! és te,
mit az illem miatt nem hívhatok nevén!
Átlátszó drága test! jeges tagok! s ti mennyet
bűvölő bájak! ó bocsássátok nekem meg,
hogy halandó vagyok, s nem szerethetlek én!
Joachim du Bellay.
Ó kecsesen sodort ezüstös hajfonat!
Ó fürtös homlok! ó telt orca! ó arany báj!
Ó ti kristály szemek! te pompás ajak! te nagy száj,
kétoldalt szélesen gyűrűzve ráncodat!
Ó ritka gyöngyfüzér: te ében fogazat,
melynek egy mosolya több minden bódulatnál!
Ó damaszt nyak, melyen ezernyi ránc szaladgál!
S bő emlők tornyait ringató dús alak!
Aranyos körmök! ó kéz, kurta és kövérke!
Ó finom tompor! ó ti rengő combok! és te,
mit az illem miatt nem hívhatok nevén!
Átlátszó drága test! jeges tagok! s ti mennyet
bűvölő bájak! ó bocsássátok nekem meg,
hogy halandó vagyok, s nem szerethetlek én!
Joachim du Bellay.
Fürkész utas, Rómát kutatsz Rómában
Fürkész utas, Rómát kutatsz Rómában
Fürkész utas, Rómát kutatsz Rómában,
És Róma már Rómából mit sem ad,
Vén paloták sok ódon ív alatt
És vén falak, ez Róma mostanában.
Lásd mennyi gőg s romlás: ki hajdanában
Törvényt adott e föld lakóinak,
Megtörve mást, megtört, s lett áldozat
A vasfogú idő vad áramában.
Így Róma lett a sír Róma felett,
És végzete Rómának Róma lett.
S mi messze fut, a Tiberisz csupán
A régi még. Ó földi bús enyészet!
Elhull, mi áll, dúló idők során,
S ellenszegül, mi fut, a kor dühének.
Joachim du Bellay.
Fürkész utas, Rómát kutatsz Rómában,
És Róma már Rómából mit sem ad,
Vén paloták sok ódon ív alatt
És vén falak, ez Róma mostanában.
Lásd mennyi gőg s romlás: ki hajdanában
Törvényt adott e föld lakóinak,
Megtörve mást, megtört, s lett áldozat
A vasfogú idő vad áramában.
Így Róma lett a sír Róma felett,
És végzete Rómának Róma lett.
S mi messze fut, a Tiberisz csupán
A régi még. Ó földi bús enyészet!
Elhull, mi áll, dúló idők során,
S ellenszegül, mi fut, a kor dühének.
Joachim du Bellay.
Florentin Prunier balladája.
Florentin Prunier balladája
Ellent állott húsz hosszú napon át,
és az édesanyja mellette volt.
Ellent állott, Florentin Prunier,
mert anyja nem akarta, hogy meghaljon.
Mikor megtudta, hogy megsebesült,
útra kelt a távoli tartományból.
Áthaladt a dübörgő tájakon,
hol roppant sereg hömpölyög a sárban.
Merev hajzata alatt zord az arca,
nem retteg senkitől és semmitől.
Tizenkét almát hozott egy kosárban
és egy kicsiny bögrében friss vajat.
* * *
Egész álló nap ott ült az ágy mellett,
melyben Florentin várja a halált.
Hajnali tűzgyújtáskor érkezik,
s marad, míg félre nem beszél Florentin.
Kimegy, ha mondják néki: „Menj ki” – és
bekötözik a szegény mell sebét.
És ha maradni kellene, maradna:
nézné keményen fia szenvedését.
Nem hallja tán a kiáltásokat,
míg vár s cipője átázik a sárban?
Olyan az ágynál, mint egy házőrző eb,
már nem látják se enni őt, sem inni.
Szegény Florentin sem tud enni már:
a kis bögrében megsárgult a vaj.
* * *
Gyötört ujjai, mint a gyökerek,
fia sovány kezére kulcsolódnak.
Eltökélten nézi a sápadt arcot,
melyen folyik patakban a verejték.
A megfeszített torkot nézi, melyből
sípolva szakad ki a lehelet.
Nézi égő, száraz, kemény szemével,
mely olyan, mint a szikrázó kova.
Nézi és soha nem panaszkodik:
Így édesanya ő, a maga módján.
Szól: „Köhögnöm kell, elhagy az erőm.”
S ő felel: „Tudhatod, hogy itt vagyok.”
Szól: „Érzem én, hogy meghalok, anyám.”
S ő felel: „Nem, fiam, nem akarom.”
* * *
Ellent állott húsz hosszú napon át,
és az édesanyja mellette volt,
mint vén úszó, ki a tengert szeli
a víz fölé tartva gyönge fiát.
S egy reggel, mikor elfáradt nagyon már
a húsz éjtől – hol töltötte, ki tudja? –
Lecsuklott egy parányit a feje,
elszenderült egy egész kicsi percre;
s gyorsan meghalt Florentin Prunier,
csöndesen halt meg, hogy föl ne riassza.
Georges Duhamel.
Ellent állott húsz hosszú napon át,
és az édesanyja mellette volt.
Ellent állott, Florentin Prunier,
mert anyja nem akarta, hogy meghaljon.
Mikor megtudta, hogy megsebesült,
útra kelt a távoli tartományból.
Áthaladt a dübörgő tájakon,
hol roppant sereg hömpölyög a sárban.
Merev hajzata alatt zord az arca,
nem retteg senkitől és semmitől.
Tizenkét almát hozott egy kosárban
és egy kicsiny bögrében friss vajat.
* * *
Egész álló nap ott ült az ágy mellett,
melyben Florentin várja a halált.
Hajnali tűzgyújtáskor érkezik,
s marad, míg félre nem beszél Florentin.
Kimegy, ha mondják néki: „Menj ki” – és
bekötözik a szegény mell sebét.
És ha maradni kellene, maradna:
nézné keményen fia szenvedését.
Nem hallja tán a kiáltásokat,
míg vár s cipője átázik a sárban?
Olyan az ágynál, mint egy házőrző eb,
már nem látják se enni őt, sem inni.
Szegény Florentin sem tud enni már:
a kis bögrében megsárgult a vaj.
* * *
Gyötört ujjai, mint a gyökerek,
fia sovány kezére kulcsolódnak.
Eltökélten nézi a sápadt arcot,
melyen folyik patakban a verejték.
A megfeszített torkot nézi, melyből
sípolva szakad ki a lehelet.
Nézi égő, száraz, kemény szemével,
mely olyan, mint a szikrázó kova.
Nézi és soha nem panaszkodik:
Így édesanya ő, a maga módján.
Szól: „Köhögnöm kell, elhagy az erőm.”
S ő felel: „Tudhatod, hogy itt vagyok.”
Szól: „Érzem én, hogy meghalok, anyám.”
S ő felel: „Nem, fiam, nem akarom.”
* * *
Ellent állott húsz hosszú napon át,
és az édesanyja mellette volt,
mint vén úszó, ki a tengert szeli
a víz fölé tartva gyönge fiát.
S egy reggel, mikor elfáradt nagyon már
a húsz éjtől – hol töltötte, ki tudja? –
Lecsuklott egy parányit a feje,
elszenderült egy egész kicsi percre;
s gyorsan meghalt Florentin Prunier,
csöndesen halt meg, hogy föl ne riassza.
Georges Duhamel.
A farkas meg a gólya.
A farkas meg a gólya.
A farkasok nagyon zabálnak.
Egy farkas idején a bálnak
Mindent úgy össze-vissza falt,
Hogy - mondják - majdnem belehalt:
Torkán akadt egy csont, szorult a gége,
Még azt se ordíthatta, vége.
Ekkor jön az oltalmazója,
Egy jelre, odament a gólya
S műtétet végzett rajt, hogy életét megóvja.
Kivette a csontot s a jó szolgálatért
Már kérte is a bért.
A farkas így szólt erre: "Tessék!
Még kérni valód is akad!
Hát, gólya néne, nem fizetség,
Hogy visszahúztad torkomból nyakad!
Menj, háládatlan, rút alak:
Aztán többé ne lássalak."
Jean de La Fontaine
A farkasok nagyon zabálnak.
Egy farkas idején a bálnak
Mindent úgy össze-vissza falt,
Hogy - mondják - majdnem belehalt:
Torkán akadt egy csont, szorult a gége,
Még azt se ordíthatta, vége.
Ekkor jön az oltalmazója,
Egy jelre, odament a gólya
S műtétet végzett rajt, hogy életét megóvja.
Kivette a csontot s a jó szolgálatért
Már kérte is a bért.
A farkas így szólt erre: "Tessék!
Még kérni valód is akad!
Hát, gólya néne, nem fizetség,
Hogy visszahúztad torkomból nyakad!
Menj, háládatlan, rút alak:
Aztán többé ne lássalak."
Jean de La Fontaine
A beteg oroszlán meg a róka
A beteg oroszlán meg a róka
Az oroszlán nagybetegen feküdt
A barlangjában, sok hívével
Nyomban tudatta mindenütt,
Hogy követüket küldenék el
Meglátogatni a királyt
És hangsúlyozta, legkivált,
Hogy lesz a küldöttségre gondja,
Oroszláni szavára mondja;
Írást ad, hogy félni se kelljen
A foga meg a körme ellen.
Parancsot gyors tett követett;
Minden állat küld követet.
Csak egy maradt otthon s csalóka
Gúnnyal felelt neki a róka:
"Ha nézem itt a homokon
Elmenni nem tudok e kusza nyomokon,
Mind arra tart, hol az oroszlán odva,
Egy sem tér vissza, bizakodva.
Ez megrendíti szíveinket,
Mentsen fel Ő Felsége minket.
Köszönjük kegyes írását nagyon,
El is hisszük, hogy jóba fárad,
De barlangján csak bemenet vagyon
És nem látjuk, hol a kijárat."
Jean de La Fontaine
A lelkiismeret.
A lelkiismeret
Vad-bőrbe bugyolált fiai közt ziláltan
és sápadtan futott az utak viharában
vad Káin, menekült, az Úr elől futott,
s mikor leszállt az est, megtörten eljutott
a roppant síkon egy óriás hegy tövébe,
s kifulladt fiai és fáradt felesége
szóltak: „Dőljünk le itt, s háljunk e hegy kövén."
De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.
S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben
egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,
s e szem csak nézte őt, merőn, az árny megett,
„Nagyon közel vagyok" – mormogta s remegett.
Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán
megindult komoran, s futott tovább a pusztán.
És harminc éjen át és harminc napon át
némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,
lopvást, szünetlenül, még visszanézni sem mert,
csak ment, álomtalan. S elérte már a tengert –
asszírok földje lett utóbb e partvidék.
„Álljunk meg – mondta ott –, ez biztos menedék.
A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén."
S amint leülne, fönn a mennybolt méla kékjén
meglátta a szemet a horizont felett,
s fekete borzadás rabjaként reszketett,
„Rejtsetek el!" – sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,
néznek a bús fiak a vergődő apára.
S az Jábelt szólítá, akinek sarja kinn
a pusztán kóborol, a sátras beduin:
„Vonjátok föl körém a sátor sűrü vásznát!"
s a hullámló falat legottan fölcsigázták,
s mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,
a szőke Cilla szólt: „Látod-e még, apó?"
S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,
„Még mindig ott a szem!" – Káin felelte jajjal.
S Jubal, kinek fia most várról várra jár,
és dobját pergeti vagy vígan trombitál,
,,Építek én neki gátat – kiálts – nyomba!"
S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.
És Káin szólt: „A szem szünetlen idenéz!"
És Énoch szólt: „Torony kell ide, egy egész
ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.
Egy nagy várost rakunk, s egy várat is föléje.
Egy nagy várost rakunk, bezárva jól falát!"
Akkor Tubalkain, a kovács, nekiállt
s rakott egy óriás emberfeletti várost,
és míg ő dolgozott, a többi a lapályost
fölverve, hajszoló Enos és Seth fiát,
s kitolták a szemét, aki csak arra járt,
és este nyilaik a csillagokba vágtak.
Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,
nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyü tömb,
a poklok városa se volt talán különb,
a tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,
a temérdek falak olyanok, mint a szikla.
„Az Istennek tilos!" – a nagy kapun ez áll,
s hogy elkészült a fal, és elkészült a zár,
elrejték apjokat egy roppant kőtoronyban,
de az csak bús maradt. ,ó, mondd, eltűnt-e onnan –
rebegte Cilla most –, eltűnt-e már a szem?"
És Káin reszketeg felelte néki: „Nem."
És aztán szóla még: „A föld alatt kívánnék
lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,
nem látnék semmit, és nem volnék látható."
Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: „Jó."
Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,
ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,
a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton –
és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.
Victor Hugo
Vad-bőrbe bugyolált fiai közt ziláltan
és sápadtan futott az utak viharában
vad Káin, menekült, az Úr elől futott,
s mikor leszállt az est, megtörten eljutott
a roppant síkon egy óriás hegy tövébe,
s kifulladt fiai és fáradt felesége
szóltak: „Dőljünk le itt, s háljunk e hegy kövén."
De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.
S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben
egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,
s e szem csak nézte őt, merőn, az árny megett,
„Nagyon közel vagyok" – mormogta s remegett.
Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán
megindult komoran, s futott tovább a pusztán.
És harminc éjen át és harminc napon át
némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,
lopvást, szünetlenül, még visszanézni sem mert,
csak ment, álomtalan. S elérte már a tengert –
asszírok földje lett utóbb e partvidék.
„Álljunk meg – mondta ott –, ez biztos menedék.
A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén."
S amint leülne, fönn a mennybolt méla kékjén
meglátta a szemet a horizont felett,
s fekete borzadás rabjaként reszketett,
„Rejtsetek el!" – sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,
néznek a bús fiak a vergődő apára.
S az Jábelt szólítá, akinek sarja kinn
a pusztán kóborol, a sátras beduin:
„Vonjátok föl körém a sátor sűrü vásznát!"
s a hullámló falat legottan fölcsigázták,
s mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,
a szőke Cilla szólt: „Látod-e még, apó?"
S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,
„Még mindig ott a szem!" – Káin felelte jajjal.
S Jubal, kinek fia most várról várra jár,
és dobját pergeti vagy vígan trombitál,
,,Építek én neki gátat – kiálts – nyomba!"
S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.
És Káin szólt: „A szem szünetlen idenéz!"
És Énoch szólt: „Torony kell ide, egy egész
ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.
Egy nagy várost rakunk, s egy várat is föléje.
Egy nagy várost rakunk, bezárva jól falát!"
Akkor Tubalkain, a kovács, nekiállt
s rakott egy óriás emberfeletti várost,
és míg ő dolgozott, a többi a lapályost
fölverve, hajszoló Enos és Seth fiát,
s kitolták a szemét, aki csak arra járt,
és este nyilaik a csillagokba vágtak.
Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,
nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyü tömb,
a poklok városa se volt talán különb,
a tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,
a temérdek falak olyanok, mint a szikla.
„Az Istennek tilos!" – a nagy kapun ez áll,
s hogy elkészült a fal, és elkészült a zár,
elrejték apjokat egy roppant kőtoronyban,
de az csak bús maradt. ,ó, mondd, eltűnt-e onnan –
rebegte Cilla most –, eltűnt-e már a szem?"
És Káin reszketeg felelte néki: „Nem."
És aztán szóla még: „A föld alatt kívánnék
lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,
nem látnék semmit, és nem volnék látható."
Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: „Jó."
Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,
ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,
a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton –
és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.
Victor Hugo
vendredi 18 novembre 2011
Inscription à :
Articles (Atom)