Stanzák az Állhatatlansághoz

Stanzák az Állhatatlansághoz

Ó, Állhatatlanság, szép lelkek ősi lelke,
kit Aeolustól a hullám fogantatott,
világunk második rugójától teremtve,
fogadd hatalmadat-dicsérő versemet te,
mint lelkem egykoron téged is fogadott.

Kinek nincsen sehol s van mindenütt lakása,
istennő, éltetőm, ki sírba is viszen,
ki vágyat szül s megöl egyik percről a másra,
te tészed, hogy az ég forogjon meg sem állva,
s azt is, hogy szebb, nagyobb ne légyen semmi sem.

Ha a nagy súlya föld alapjához szegezve:
a te különböző atomjaid teszik;
hatalmad Neptunus roppant hátán lefestve,
s mutatják évszakok, te tartod fenn lebegve,
mint lélek, a világegyetem testeit.

A szellem szél csupán, elszálló fuvalom csak;
mit konstánsnak nevez, hanyatló hőkölés.
Amit ma gondol, az merő zavar maholnap,
semmi a múlt, jövőnk egy felhőcskére sorvadt,
s tudja: amit ma bír, másnapra elenyész.

Leírnék örömest minden kis röpke gondot,
de már gondolva is másul a gondolat;
mit tudtam, elsuhan, s minden iménti dolgot
eltüntet a jelen, már minden elmosódott,
e változás szerint így fordul a tudat.

Szint így mióta már nagyságod vélem egy lett,
sértést, aláztatást kivédek könnyedén,
most már kigúnyolok minden oly esze-mentet,
nyugalmat elvetőn ki zsarnok kénynek enged,
s javának halva, csak a megbánásnak él.

Tengernyi jég között tudok pingálni lángot,
ezer gyönyör között a búsat színlelem,
egyik nő ajkamon, a más lelkembe szállott,
s véteknek tartanám, ha a legszebb leányzót
tovább megőrzené a szívem, mint szemem.

Ezért hát, levegő tarka-tollas leánya,
ki rabból, mi valék, szabaddá engedett,
csődtömegét e szív ajándékul kínálja:
másutt szerelmemet, melynek kihunyt a lángja,
s a csélcsap holmit is, mely rabként sínyletett.

Fantasztikus a kép, melyet festek tenéked;
rajt kéz a kézben áll a játék s szerelem,
s remény és feledés, dühödt epekedések,
esdeklő esküvés, bús méla kór, mely éget,
asszonyok és szelek – rajt lesznek mívesen.

Tenger-víz és homok, viharok, sűrű felleg,
az ég kirobbanó hevén támadt tüzek,
láttuk előtt haló villámok, az egeknek
festményei, melyek nem láthatók a szemnek,
adják majd isteni képemhez színüket.

Szentséges templomul neked adom a szépem,
oltárodul szívét is felajánlom ím;
időtöltés gyanánt tanyázhatsz velejében,
s nekem, szent templomod hűséges papja képen,
az örök változás mutatja napjaim.

Étienne Durand.