Florentin Prunier balladája.

Florentin Prunier balladája

Ellent állott húsz hosszú napon át,
és az édesanyja mellette volt.

Ellent állott, Florentin Prunier,
mert anyja nem akarta, hogy meghaljon.

Mikor megtudta, hogy megsebesült,
útra kelt a távoli tartományból.

Áthaladt a dübörgő tájakon,
hol roppant sereg hömpölyög a sárban.

Merev hajzata alatt zord az arca,
nem retteg senkitől és semmitől.

Tizenkét almát hozott egy kosárban
és egy kicsiny bögrében friss vajat.

* * *

Egész álló nap ott ült az ágy mellett,
melyben Florentin várja a halált.

Hajnali tűzgyújtáskor érkezik,
s marad, míg félre nem beszél Florentin.

Kimegy, ha mondják néki: „Menj ki” – és
bekötözik a szegény mell sebét.

És ha maradni kellene, maradna:
nézné keményen fia szenvedését.

Nem hallja tán a kiáltásokat,
míg vár s cipője átázik a sárban?

Olyan az ágynál, mint egy házőrző eb,
már nem látják se enni őt, sem inni.

Szegény Florentin sem tud enni már:
a kis bögrében megsárgult a vaj.

* * *

Gyötört ujjai, mint a gyökerek,
fia sovány kezére kulcsolódnak.

Eltökélten nézi a sápadt arcot,
melyen folyik patakban a verejték.

A megfeszített torkot nézi, melyből
sípolva szakad ki a lehelet.

Nézi égő, száraz, kemény szemével,
mely olyan, mint a szikrázó kova.

Nézi és soha nem panaszkodik:
Így édesanya ő, a maga módján.

Szól: „Köhögnöm kell, elhagy az erőm.”
S ő felel: „Tudhatod, hogy itt vagyok.”

Szól: „Érzem én, hogy meghalok, anyám.”
S ő felel: „Nem, fiam, nem akarom.”

* * *

Ellent állott húsz hosszú napon át,
és az édesanyja mellette volt,

mint vén úszó, ki a tengert szeli
a víz fölé tartva gyönge fiát.

S egy reggel, mikor elfáradt nagyon már
a húsz éjtől – hol töltötte, ki tudja? –

Lecsuklott egy parányit a feje,
elszenderült egy egész kicsi percre;

s gyorsan meghalt Florentin Prunier,
csöndesen halt meg, hogy föl ne riassza.

Georges Duhamel.