A lelkiismeret.

A lelkiismeret

Vad-bőrbe bugyolált fiai közt ziláltan

és sápadtan futott az utak viharában

vad Káin, menekült, az Úr elől futott,

s mikor leszállt az est, megtörten eljutott

a roppant síkon egy óriás hegy tövébe,

s kifulladt fiai és fáradt felesége

szóltak: „Dőljünk le itt, s háljunk e hegy kövén."

De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.

S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben

egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,

s e szem csak nézte őt, merőn, az árny megett,

„Nagyon közel vagyok" – mormogta s remegett.

Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán

megindult komoran, s futott tovább a pusztán.

És harminc éjen át és harminc napon át

némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,

lopvást, szünetlenül, még visszanézni sem mert,

csak ment, álomtalan. S elérte már a tengert –

asszírok földje lett utóbb e partvidék.

„Álljunk meg – mondta ott –, ez biztos menedék.

A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén."

S amint leülne, fönn a mennybolt méla kékjén

meglátta a szemet a horizont felett,

s fekete borzadás rabjaként reszketett,

„Rejtsetek el!" – sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,

néznek a bús fiak a vergődő apára.

S az Jábelt szólítá, akinek sarja kinn

a pusztán kóborol, a sátras beduin:

„Vonjátok föl körém a sátor sűrü vásznát!"

s a hullámló falat legottan fölcsigázták,

s mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,

a szőke Cilla szólt: „Látod-e még, apó?"

S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,

„Még mindig ott a szem!" – Káin felelte jajjal.

S Jubal, kinek fia most várról várra jár,

és dobját pergeti vagy vígan trombitál,

,,Építek én neki gátat – kiálts – nyomba!"

S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.

És Káin szólt: „A szem szünetlen idenéz!"

És Énoch szólt: „Torony kell ide, egy egész

ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.

Egy nagy várost rakunk, s egy várat is föléje.

Egy nagy várost rakunk, bezárva jól falát!"

Akkor Tubalkain, a kovács, nekiállt

s rakott egy óriás emberfeletti várost,

és míg ő dolgozott, a többi a lapályost

fölverve, hajszoló Enos és Seth fiát,

s kitolták a szemét, aki csak arra járt,

és este nyilaik a csillagokba vágtak.

Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,

nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyü tömb,

a poklok városa se volt talán különb,

a tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,

a temérdek falak olyanok, mint a szikla.

„Az Istennek tilos!" – a nagy kapun ez áll,

s hogy elkészült a fal, és elkészült a zár,

elrejték apjokat egy roppant kőtoronyban,

de az csak bús maradt. ,ó, mondd, eltűnt-e onnan –

rebegte Cilla most –, eltűnt-e már a szem?"

És Káin reszketeg felelte néki: „Nem."

És aztán szóla még: „A föld alatt kívánnék

lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,

nem látnék semmit, és nem volnék látható."

Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: „Jó."

Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,

ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,

a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton –

és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.

Victor Hugo