Húsvét New Yorkban

Húsvét New Yorkban

Ágnesnek

Flecte ramos, arbor alta, tensa laxa viscera
Et rigor lentescat ille quem dedit nativitas
Ut superni membra Regis miti tendas stipite.. .
Fortunat: „Pange lingua"

Uram eljött a nap a Te neved napja
Halálodról olvastam egy régi könyvben lapozgatva.

És szorongattatásod és kínod szép szava
Sírt a könyvben mint édes monotonia.

Halálodról egy vén szerzetes szólt
A misekönyvben hová arany betűket rótt.

Térdén írta szép históriádat
Ájtatosan dolgozott, te inspiráltad.

Ruhája fehér, menedéke az oltár,
Hétfőtől vasárnapig lassan végezte dolgát.

Magánya küszöbén már az idő se rebben,
A Te képed fölé hajolt önfeledten.

A harangok felzúgtak este a toronyban
A jó szerzetes nem tudta, a szíve dobban

Vagy a Tiéd, Uram, vagy Atyád volt,
Aki a kolostor kapuján oly erősen dobolt.

Mint a szerzetes oly nyugtalan vagyok én ma
Valaki vár rám szomorú és néma

Vár az ajtó mögött, vár, hogy szólítsák
Te, az úr, talán én – az Örökkévalóság.

Nem ismertelek Téged akkor – sem ma.
Mint gyermek sem imádkoztam soha,

Ma este mégis Rád gondolok, s ha látnál,
Lelkem gyászruhás özvegy kereszted lábánál;

Lelkem – akár Anyád – özvegy feketében
Könnytelen s reménytelen, mint a Carriére-festményen.

Minden Krisztust láttam a múzeumok falán,
De ma este, Uram, mellettem jársz talán.

Nagy léptekkel a város mélyére szállok,
Hátam hajlott, szívem fásult, lelkemben lángok.

Mint egy óriás nap, melled oly kitárt,
És kezed körülfogják remegő szikrák.

A házak ablakai mind-mind tele vérrel,
És mögötte a nők mint a virágok vérrel,

Furcsa hervadt rossz virágok, orchideák,
Felborult kelyhüket három sebedre nyitják.

Kiömlő véredből nem ittak ők soha.
Farukon csipke, ajkukon rúzs pirosa.

Golgotavirágok, mint gyertyák fehérek,
Legédesebb virágai a Boldog Szűz kertjének.

A kilencedik órában, ez az óra volt,
Mikor Fejed, Uram, a Szívedre hajolt.

Az óceán partján üldögélek,
És eszembe jut egy német ének,

Amely édes, egyszerű és igaz hangokon szól,
Szépséges szép szenvedő arcodról.

Siennában, egy templom kriptájában,
A falon, függöny mögött, ezt az arcot láttam.

Egy remetelakban — tán Burrié-Wladislasz volt,
Az ereklyetartón mint dombormű aranylott.

Homályos drágakövek szemeid helyett,
Térdelő parasztok csókolják szemeidet.

Veronika kendőjén ott a Te arcod,
Ezért Veronika a Te szent asszonyod.

Ez a falusi ereklye — így tartja az ó hit,
Minden beteget, minden gonoszt meggyógyít.

Az úr ezer és ezer más csodát tett még,
De én nem láttam soha egyetlen jelét.

Uram, hit és jóság tőlem távol áll, lehet,
Ezért nem láthatom sugárzó Szépségedet.

Mégis, Uram, most veszélyes útra lépek,
Hogy lássam egy csiszolt drágakőben képed.

Add, Uram, hogy kezembe támasztott arcom
Ne bántsa többé szorongató aggodalom.

Add, Uram, hogy kezemet, mely ajkamat támasztja
Ne nyaldossa vad reménytelenség habja.

Szomorú vagyok és beteg. Talán miattad.
Talán másvalaki miatt. Talán miattad.

Uram, a szegényekkel, akikért Életed áldoztad
Bezsúfolják, mint összeterelt barmokkal az ólat.

A horizonton jönnek nagy sötét bárkák,
A hidaknál torlódva terhüket kihányják.

Vannak itt olaszok, görögök, spanyolok.
Oroszok, bulgárok, perzsák és mongolok.

Cirkuszi vadak a délkörökön átalesnek.
Fekete húst dobnak nekik, mint az ebeknek.

Minden boldogságuk ez a mocskos étel.
Uram, légy irgalmas e szenvedő néppel.

Uram, a gettókban nyüzsög a zsidók hada.
Lengyelek ők, hazáját mind elhagyta.

Tudom, ők akarták a te Kínvallatásod;
De nem egészen rosszak, ezt magad is belátod.

Boltjaik rézlámpái alatt oly csüggedtek,
Öreg ruhát, fegyvert, könyvet adnak vesznek.

Rembrandt rongyaikat szívesen festette.
Én is mikroszkópra alkudtam ma este.

Jaj! Uram, Húsvét után nem leszel Te már itt!
Uram, védelmezd meg a barakkok zsidóit.

Uram, alázatos nők követtek a Golgotára,
Rejtőzködnek ők. Lebujok piszkos pamlagára

Férfiak nyomora teperi le őket.
Kutyák marcangolják e boldogtalan nőket,

Rúmba fojtják romlottságuk, mely szétárad róluk.
Elájulok, Uram, ha olykor egymáshoz szólunk.

Ha Te lennék, Uram, szeretném a prostituáltakat.
Uram, vedd irgalmadba a prostituáltakat.

Uram, tolvajok, csavargók között élek,
Mélyén a mezítlábasok, orgazdák negyedének.

Kik veled voltak a Bitón, a latrokra emlékszem én,
Tudom kegyesen mosolyogsz e balszerencsén.

Uram, egyik kötelet akar s hurkot nyakára,
De ingyen nincsen kötél, húsz sou az ára.

Vén bandita, okoskodik, akár egy filozófus.
Ópiumot kapsz, hogy mielőbb a paradicsomba juss.

Eszemben vannak az utcai zenészek is,
A vak hegedűs meg a félkarú verklis.

Az énekesnő, szalmakalapján papírrózsák;
Ők énekelnek majd, ha itt az Örökkévalóság.

Uram, adj nékik alamizsnát, ne csak a gázláng fényét,
Uram, adj alamizsnául garast, jó kövérkét.

Uram, hogy meghaltál, meghasadt a kárpit,
De senki nem mondja, hogy látott ott bármit.

Az utca éjszaka, mint egy nagy hasadás,
Arany és vér, tűz és szemét, semmi más.

Te kikorbácsoltad templomodból őket,
Kik gonosztettel verik most a járókelőket.



Eltűnt a szentélyből akkor a Csillag
Gonosz fényben most a kocsmák falán csillog,

Uram, a fényes Bank az a páncélszekrény,
Ahol a halálod csak megalvadt Vér.

Az utcák kihaltak és egyre sötétebbek
Mint aki berúgott, a járdán ténfergek.

Félek, a házak fala nagy árnyékokat vet.
Félek. Nem merek megfordulni. Valaki követ.

Lépések koppannak mindegyre közelebb
Félek. Hirtelen megállok. Fejem szédeleg.

Rémisztő gazember pillant rám gonoszul,
Szeme villan, mint éles tőr, azután elvonul.

Uram, semmi sem változott mióta nem vagy Király
A Gonosz a Te Keresztedből mankót csinál.

Alattam egy butik lépcsője nyekergett,
S íme már itt ülök a csésze tea mellett.

Kínaiak, kiknek a háta is mosolyog,
Hajlongnak, és udvariasak mint a majmok.

Vörösre mázolták ezt a kis vacakot,
Benne bambusszal keretezett furcsa nyomatok.

Hokusai festett egy hegyet száz látszögből.
Milyen Arcod lenne kínai festőtől? ...

Ez utóbbi ötlet mosolygásra késztet.
Skurcba vett testben látnám szenvedésed.

De gyötrelmed így még kegyetlenebb lenne,
Mintha téged nyugati festő festene le.

Elgörbült dárdák húsod fűrészelnék,
Fogók és fésűk idegeid tépnék,

Kaloda fogná be szorosan a nyakad,
Kiszakítanák körmöd és fogad,

Óriás fekete sárkányok rontanának Rád,
És a nyakadba mind-mind tüzet okád,

Kitépnék nyelvedet és a szemeidet,
Hegyes karóba húznák gyönge testedet.

Jaj, Uram, sok aljasságtól szenvednél újra,
Mert nincs ennél kegyetlenebb pozitúra.

Vetettek volna disznóknak elibe,
Hogy belemarjanak hasadba, beleidbe.

Egyedül maradtam, mindenki elment,
Kinyújtózom egy padon, a fal mellett.

Uram, egy templomba akartam betérni,
De itt, Uram, harangot nem talál senki.

Néma harangok: - a régi harang hol van?
Hol a litániák s hol az édes dallam?

Hol vannak a hosszú misék s a nép éneke?
Hol a liturgiák s a szép zene?

Hol büszke papjaid, Uram, s apácáid?
Szentek vállán hol a fehér karing?

A paradicsomi gyönyört megsemmisíti a por,
Misztikus tűz a templomablakon már nem ragyog.

A hajnal nem jön s mélyén szűk zugoknak
Keresztre feszített árnyak haldokolnak.

Ilyen tán éjjel a Golgota tükörképe,
Vörösen remeg bele minden a sötétbe.

A füst a lámpa alatt, mint fakult vászon,
Mely hullámzón csavarodik ágyékodon.

Olyan a magasból alácsüngő lámpa,
Mint Fejed, szomorú és halott és sárga.

Az ablakokon furcsa visszfény ragyog...
Félek - szomorú vagyok, Uram, mert oly szomorú vagyok.

„Dic nobis, Maria, quid vidisti in via?"

- Egyszerű fényt, gyöngéd hajnali lángot.

„Dic nobis, Maria, quid vidisti in via?"

- Mint reszkető kezet, bódult ártatlanságot.

„Dic nobis, Maria, quid vidisti in via?"

- Tavasz hírnökét, mely szívemben virágzott.

A hűvös hajnal szétfeslik, mint szemfedő,
A sok csupasz felhőkarcoló mind égre meredő.

A városokban őrült zajok visszhangoznak,
Vonatok zötykölnek, morognak, elrohannak.

A földalatti is dübörög és kattog.
A hidakat megrázkódtatják a vonatok.

A város remeg. Tűz, füst és ordítók,
Gőzhajók szirénázzák a halihót.

A tömeg aranyló verítékben fürdik
Tolakszik, a hosszú folyosón eltűnik.

Vibrál a cifra háztetőtömegben
A nap, a Te Arcod, köpéstől szennyezetten.

Uram, hazamegyek, fáradtan, egyedül, komoran...
Szobám kietlen, mint egy kripta...

Uram, lázas vagyok és nagyon magányos...
Ágyam hideg, akár a koporsó...

Uram, lehunyom szemem s a fogam vacog...
Nagyon egyedül vagyok. Fázom. Hívlak.. .

Szemem előtt százezer karika kering...
Nem, százezer asszony... Nem, százezer cselló...

Uram, boldogtalan óráimra gondolok...
Uram, a távozás óráira gondolok...

Már nem gondolok Rád. Már nem gondolok Rád.

Blaise Cendrars

New York, 1912. április