A hó.

A hó.

Hullong a hó, hull szakadatlan
mint tiszta gyolcs, hull csendesen
az árva-árva tereken,
s amerre száll, átok terem.

Hullong a hó az alkonyaiban,
hogy egyik perc a másba pattan,
hull, hull — egyhangún — szakadatlan;
sziszeg, zuhog, akár a katlan;

tompán a néma házra hull,
zárdákon, csűrökön lapul;
sziszeg, zuhog, akár a katlan
s a temetőkre és sírokra száll le halkan.

A zord idők bús lobogóját
kibontja a hósík felett;
s a gyászos nyomortól nem óják
kunyhók a bús szegényeket.

A fagy lejő s csontig hatol
és szűk a kunyhó, szűk az ól,
a lelkeken ott a nyomor s a hó,
a bús, nehéz és tiszta hó.
Sötét hidegben fázik a lakó
és arca oly sápadt, fakó.

Hótól fehér az út,
halottak a faluk;
a sok kristályos nagy kopár fa,
és a didergő fák sora
úgy áll fehér cukorba mártva.

Belepte már a malmot a fehér moha
s olyan, akárcsak egy kelepce
és készen áll prédára lesve;
lenn a viharban reszkető
kolostor és a háztető
november óta küzd az estbe;
s a hó csak hull, hull, hullong csendesen
a végtelen, kopár bús tereken.

Ameddig csak a szem elér,
minden fehér, fehér, fehér,
hó mindenütt, hó, tiszta hó,
halotti, sápadt takaró,
halotti meddő takaró.
A végtelen tél szemfedője
rongyos pehely-hímmel beszőve.

Émile Verhaeren.