Hányszor kívántam
Hányszor kívántam már, hogy egy meleg
nyári napon egyszer majd ott legyek
a tiszta forrás mellett – ott a vágyam
azzal sétál, ki filozófiában
csiszolja lelkét, s oly föltétlenül
megbízom benne, hogy ha egyedül
maradok vele, még akkor se félek.
Hogy egyedül maradok? Mit beszélek!
Hisz szigorúbb tisztesség nem akadhat
annál, mit őrül az Erénynek adnak
a Múzsák, Nimfák s Apolló, akik
csupán a szent dolgokat kedvelik.
Sokáig nézném, hogyan jár-kel; akkor
megkérném, szóljon kissé távolabbról;
majd odébb lopakodnék csendesen
s a vízbe lépnék, egész meztelen;
de fölajzott kis lantom, azt szeretném,
azért nálam maradna; kézbe venném
és ismerős húrjain könnyű kézzel
róla röpke dalocskát kezdenék el,
épp csak hogy lássam, mint fogadja ezt.
De ha felém sietne egyenest,
bár engedném, hogy közelembe lépjen,
ha csak egy ujjal is kinyúlna értem,
mindenesetre nyakon önteném
egy jó tenyérnyi forrásvízzel én:
csuromvíz lenne a szeme, az arca.
S bár volna hűs habomnak oly hatalma,
hogy tőle Akteonná válna rögtön,
de nem azért, hogy legyen kit megölnöm,
s hogy mint szarvast, széttépjék a kutyák:
de hogy rabomnak érezze magát,
egész lényét szolgálatomra adja,
s úgy enyém legyen minden gondolatfa,
hogy ha maga Diána vágyna tőlem
elrabolni, ő is legyen erőtlen.
Ki volna akkor nálam boldogabb!
Istennőnek képzelném magamat.
Csakhogy így töltve szívem szomjú kedvét,
balga módon bosszúságot szereznék
Apollónak s a Múzsáknak talán
s attól a szolgájuktól fosztanám
meg őket, akinél senki se tudhat
szebben hódolni felséges karuknak?
Ne törj, ne törj bennem, balga remény
ilyen magasra: ő nem az enyém.
Hadd menjen a kilenc Múzsát dicsérni.
Hogy is fűzhetném rabláncomra én, ki
sem érdemes, sem bájos nem vagyok?
Hadd menjen, hagyjuk útjára, nehogy
Apollo, aki lelkébe leszállott,
fellázítsa ellenem a világot;
s hogy verseiért a jövő legyen
boldog is, elégedett is velem.
Pernette Guillet.
Hányszor kívántam már, hogy egy meleg
nyári napon egyszer majd ott legyek
a tiszta forrás mellett – ott a vágyam
azzal sétál, ki filozófiában
csiszolja lelkét, s oly föltétlenül
megbízom benne, hogy ha egyedül
maradok vele, még akkor se félek.
Hogy egyedül maradok? Mit beszélek!
Hisz szigorúbb tisztesség nem akadhat
annál, mit őrül az Erénynek adnak
a Múzsák, Nimfák s Apolló, akik
csupán a szent dolgokat kedvelik.
Sokáig nézném, hogyan jár-kel; akkor
megkérném, szóljon kissé távolabbról;
majd odébb lopakodnék csendesen
s a vízbe lépnék, egész meztelen;
de fölajzott kis lantom, azt szeretném,
azért nálam maradna; kézbe venném
és ismerős húrjain könnyű kézzel
róla röpke dalocskát kezdenék el,
épp csak hogy lássam, mint fogadja ezt.
De ha felém sietne egyenest,
bár engedném, hogy közelembe lépjen,
ha csak egy ujjal is kinyúlna értem,
mindenesetre nyakon önteném
egy jó tenyérnyi forrásvízzel én:
csuromvíz lenne a szeme, az arca.
S bár volna hűs habomnak oly hatalma,
hogy tőle Akteonná válna rögtön,
de nem azért, hogy legyen kit megölnöm,
s hogy mint szarvast, széttépjék a kutyák:
de hogy rabomnak érezze magát,
egész lényét szolgálatomra adja,
s úgy enyém legyen minden gondolatfa,
hogy ha maga Diána vágyna tőlem
elrabolni, ő is legyen erőtlen.
Ki volna akkor nálam boldogabb!
Istennőnek képzelném magamat.
Csakhogy így töltve szívem szomjú kedvét,
balga módon bosszúságot szereznék
Apollónak s a Múzsáknak talán
s attól a szolgájuktól fosztanám
meg őket, akinél senki se tudhat
szebben hódolni felséges karuknak?
Ne törj, ne törj bennem, balga remény
ilyen magasra: ő nem az enyém.
Hadd menjen a kilenc Múzsát dicsérni.
Hogy is fűzhetném rabláncomra én, ki
sem érdemes, sem bájos nem vagyok?
Hadd menjen, hagyjuk útjára, nehogy
Apollo, aki lelkébe leszállott,
fellázítsa ellenem a világot;
s hogy verseiért a jövő legyen
boldog is, elégedett is velem.
Pernette Guillet.
Aucun commentaire:
Enregistrer un commentaire