Hányszor kívántam

Hányszor kívántam


Hányszor kívántam már, hogy egy meleg

nyári napon egyszer majd ott legyek

a tiszta forrás mellett – ott a vágyam

azzal sétál, ki filozófiában

csiszolja lelkét, s oly föltétlenül

megbízom benne, hogy ha egyedül

maradok vele, még akkor se félek.

Hogy egyedül maradok? Mit beszélek!

Hisz szigorúbb tisztesség nem akadhat

annál, mit őrül az Erénynek adnak

a Múzsák, Nimfák s Apolló, akik

csupán a szent dolgokat kedvelik.


Sokáig nézném, hogyan jár-kel; akkor

megkérném, szóljon kissé távolabbról;

majd odébb lopakodnék csendesen

s a vízbe lépnék, egész meztelen;

de fölajzott kis lantom, azt szeretném,

azért nálam maradna; kézbe venném

és ismerős húrjain könnyű kézzel

róla röpke dalocskát kezdenék el,

épp csak hogy lássam, mint fogadja ezt.

De ha felém sietne egyenest,

bár engedném, hogy közelembe lépjen,

ha csak egy ujjal is kinyúlna értem,

mindenesetre nyakon önteném

egy jó tenyérnyi forrásvízzel én:

csuromvíz lenne a szeme, az arca.


S bár volna hűs habomnak oly hatalma,

hogy tőle Akteonná válna rögtön,

de nem azért, hogy legyen kit megölnöm,

s hogy mint szarvast, széttépjék a kutyák:

de hogy rabomnak érezze magát,

egész lényét szolgálatomra adja,

s úgy enyém legyen minden gondolatfa,

hogy ha maga Diána vágyna tőlem

elrabolni, ő is legyen erőtlen.


Ki volna akkor nálam boldogabb!

Istennőnek képzelném magamat.

Csakhogy így töltve szívem szomjú kedvét,

balga módon bosszúságot szereznék

Apollónak s a Múzsáknak talán

s attól a szolgájuktól fosztanám

meg őket, akinél senki se tudhat

szebben hódolni felséges karuknak?


Ne törj, ne törj bennem, balga remény

ilyen magasra: ő nem az enyém.

Hadd menjen a kilenc Múzsát dicsérni.

Hogy is fűzhetném rabláncomra én, ki

sem érdemes, sem bájos nem vagyok?


Hadd menjen, hagyjuk útjára, nehogy

Apollo, aki lelkébe leszállott,

fellázítsa ellenem a világot;

s hogy verseiért a jövő legyen

boldog is, elégedett is velem.


Pernette Guillet.