Les poètes Français traduit en Hongrois. Linda et Tebinfea-Francia költök magyarra fordított

Français poètes. Francia költők.

mercredi 19 novembre 2014

Egy nagy beszélő sírjára.

 
Egy nagy beszélő sírjára.


Pault rejti ez a sírhalom,

aki mesélni sose szűnt meg.

Legyen a holtnak nyugalom,

s béke sok szegény földi fülnek.


Jean de La Fontaine.


Fordította:Rónay György

lundi 17 novembre 2014

Épitaphe d'un grand parleur.





Épitaphe d'un grand parleur.

Sous ce tombeau pour toujours dort

Paul, qui toujours contait merveilles :

Louange à Dieu, repos au mort,

Et paix en terre à nos oreilles !

Jean de La Fontaine.

dimanche 16 novembre 2014

Mi indít rá, Uram...



Mi indít rá, Uram...

Mi indít rá, Uram, hogy most elhagyd lakásod?

átkelj e patakon? megmászd ezt a hegyet?

e kertbe menj, hová áruló tanítványod

vesztedet forraló ezer gyilkost vezet?



Elfutottál minap azelől, hogy fejed

királyi korona övezze, s most az álnok

nép életedre tör, s te még sietted

gyalázattal koholt igaztalan halálod.



Milyen erős vagy, ó, sürgető szeretet!

Se kín iszonyata, se halál rettenet

nem fékezheti meg ezt a bátor szerelmet.



Uram, mert holtodat énérettem szenveded,

ó, tedd, hogy legalább bátorítson kegyelmed

s adjon erőt nekem követni léptedet.


Jean de La Ceppède


Fordította:Rónay György

jeudi 6 novembre 2014

Mais qui vous meut, Seigneur.






Mais qui vous meut, Seigneur ...


Mais qui vous meut, Seigneur, de sortir à cette heure ?

De passer ce torrent ? de gravir sur ce mont ?

De revoir ce jardin où l'Apostre parjure

Conduit mille assassins pour vous faire un affront ?



Vous fuites l'autre jour pour ne voir vostre front,

Ceint du bandeau Royal : maintenant on conjure

De vous assassiner, et vous estes si prompt

D'aler pour recevoir une mortele injure.



Ô doux-forçant amour, que ton pouvoir est fort

Ny l'effroy des tormens, ny l'horreur de la mort

Ne peuvent arrester cet amoureux courage.



Mon Roy, puis que pour moy vous courez au trespas,

Faites que vostre grace à ce coup m'encourage,

Et me donne pouvoir de talonner vos pas.


Jean de La Ceppède.M


samedi 25 octobre 2014

A szarvas, ha a vadász..



A szarvas, ha vadász..


 A szarvas, ha vadász vad erdőn űzi-hajtja,

folyót lel, belefut, átússza s partra száll.

Krisztust is űzik a zsidók, s ő a halál

vizét átússza és kilép az égi partra.


 A szarvas gyűlöli a kígyót, tépi-marja,

harapja s elnyeli. Krisztus is így csinál

a kígyóval, mely a halál vizét fakasztja.

Holtával elnyeli, s nincs több ereje már.



S mert ő az, aki él, és ő az, aki éltet,

ez a felfalt halál része lett életének:

így készít a gyomor az ételből tejet.



S mint a szép hajnali Szarvasnak, harsonázva

győzelmét zúgta a próféták trombitája,

s int, hogy zengjünk mi is hódoló éneket.


Jean de la Ceppède.


Fordította: Rónay György

Le Cerf que le veneur relance au bois sauvage.





Le Cerf que le veneur relance au bois sauvage

Void un fleuve, s'y jette, nage et gaigne le bord.

Christ poursuivy de Juifs, nage aux eaux de la mort,

Les passe, et vient surgir à l'immortel rivage.

Le Cerf hayt le serpent, l'attaque, le ravage,

Le mord et l'engloutit : Christ mortellement mord

Le serpent qui fournit à la mort son breuvage

Cette mort engloutit, et destruict son effort.

11 a (pour ce qu'il est le vivant et la vie)

Cette mort devorée à son estre asservie,

Comme l'estomach change en lait son aliment.

A ce victorieux la trompe prophetique

Comme au Cerf matineux a chanté son Cantique

Et nous semond fidele au mesme compliment.


Jean de La Ceppède.

dimanche 19 octobre 2014

Boldog volt a sereg..


Boldog volt a sereg..


Boldog volt a sereg, uram, amely a mennyég

kárpitjai közé fölszállni láthatott;

de annak még nagyobb öröm ringatja lelkét,

kinek a hit szeme már itt megmutatott.



Uram, ha már öreg koromnak megadod

lopott óráimon a költészet kegyelmét,

add, hogy mindenkinek szemét felnyissa, hogy

szívük és szellemük csak veled töltekezzék.



Először hinni kell: hát adj nekünk hitet,

s add, hogy hű híveid, dicsőséges kezed

lássuk majd odaát hitünk révén a mennyben.



Áldunk a földön, és ha újjászületünk,

dicsőült lábaid nyomán lépve, fennen

dicsér majd égi szent hazánkban énekünk.


Jean de LA Ceppède


Fordított: Rónay György

vendredi 17 octobre 2014

Heureuse fut, Seigneur, cettre troupe choisie.




Heureuse fut, Seigneur, cettre troupe choisie.


Heureuse fut, Seigneur, cettre troupe choisie

Qui vous vid à ce coup remonter dans les Cieux,

Mais d'un bien plus grand heur est toute ame saisie

Qui des yeux de la foy vous voit ore ez hauts lieux.



Il vous a pleu, mon Christ, tirer de mes ans vieux

Aux loisirs derobez cette humble poësie,

Faites qu'à tout esprit elle donne ces yeux,

Afin que tout esprit de vous se rassasie.



Il faut croire premier : faites que nous croyons

Et fideles croyants faites que nous voyons

Par la foy dans le ciel vos mains victorieuses.


Nous les adorerons icy bas, puis un jour

Revivans nous suivrons vos pistes glorieuses,

Et vous hommagerons au celeste sejour.


Jean de La Ceppède.

lundi 29 septembre 2014

Vesd szememre.



Vesd szememre.


Vesd szememre, ha bármi jót adott

kegyed, szeszélyes, ingatag szerencse,

csalárd, vak, állhatatlan sors, szememre

vetheted most keményen, ha tudod.



Mióta bánatomra a napot,

a nyomorult fényt megláttam, te egyre

toporzékolva zúdítod fejemre

ostorcsapásaid, vad haragod.



De közeledik már az óra, érzem,

mikor a halál áll majd bosszút értem,

nemsokára elhágy a lélek engem.



Mert bár a küzdőtér neked marad,

tudom, zokon veszed halálomat,

hisz nem lesz kit gyötörnöd már, kegyetlen.


   
Étienne de La Boétie.

Reproche moy maintenant, je le veux.




Reproche moy maintenant, je le veux,

Si oncq de toy j'ay eu faveur aucune,

Traistre, legere, inconstance fortune.

Reproche moi hardiment, si tu peux.


Depuis le jour qu'en mal'heure mes yeux

Voyent du ciel la lumiere importune,

Je suis le but, la descharge commune

De tous les coups de ton bras furieux.


Bien tost j'auray, desjà l'heure s'avance,

J'auray de toy par mort quelque vengence,

Lors que de moy l'ame sera partie.


A toy vrayement le camp demeurera ;

Mais, j'en suis seur, ma mort te faschera,

De te laisser cruelle sans partie.

 
Étienne de La Boétie.

lundi 15 septembre 2014

Nem vagyok gyerek.



Nem vagyok gyerek.

 Nem vagyok gyermek: azt becsaphatod,

annak való együgyű cselszövésed,

mert ízlése nincs, hall, de mit sem ért meg;

szeretni is, gyűlölni is tudok.


 Érd be vele, hogy idáig csukott

szemmel jártam, ideje már tömérdek

időm s gondom szégyellnem, mit teérted

vak szerelmem hiún eltékozolt.



Ki megcsaltál, álnok vagy, hűtelen,

mersz-é beszélni hűségről nekem?

Emésztő gyötrelmem gyönyör tenéked.



Azt kívánnád, ne érezzem a kínt,

de híven szeresselek holtomig.

Miképp szeresselek, ha már nem érzek?


Étienne de La Boétie.


Fordította: Pór Judit

dimanche 14 septembre 2014

Ce n'est pas moy que l'on abuse ainsi.


Ce n'est pas moy que l'on abuse ainsi :

Qu'à quelque enfant, ces ruzes on emploie,

Qui n'a nul goust, qui n'entend rien qu'il oye :

Je sçay aymer, je sçay hayr aussi.


Contente toy de m'avoir jusqu'ici

Fermé les yeux ; il est temps que j'y voie,

Et que meshui las et honteux je soye

D'avoir mal mis mon temps et mon souci.


Oserois tu, m'ayant ainsi traicté,

Parler à moy jamais de fermeté ?

Tu prendz plaisir à ma douleur extreme ;


Tu me deffends de sentir mon tourment,

Et si veux bien que je meure en t'aimant :

Si je ne sens, comment veus tu que j'aime ?

Étienne de La Boétie.

vendredi 12 septembre 2014

Ma nagy volt a meleg.

 
Ma nagy volt a meleg.



Ma nagy volt a meleg, a nap tikkadtan égve

megsárgította a szép Ceres nagy haját;

nodehát lebukott; s az édes esten át

megyünk Margit meg én a hűvös félsötétbe.



Az erdőn át megyünk, úttalan útra térve,

Ámor halad elöl, mi követjük nyomát,

s ha nem tetszik a zöld, sűrű erdőn az ág,

hogy lássuk szép szint, lesétálunk a rétre.



Így élünk gondtalan, mit bánjuk, mit csinál

az udvar odafönn, a város, a király.

Médoc, édes hazám, oly elhagyott vagy, oly vad!



Nincsen olyan vidék, mely nékem kedvesebb,

s még szebb, mert itt vagy az Isten háta megett,

később tudom meg így ezer baját koromnak.


Étienne de La Boétie.


Fordította:Nemes Nagy Ágnes

jeudi 11 septembre 2014

Ce jourd'huy du Soleil la chaleur altérée.




Ce jourd'huy du Soleil la chaleur altérée




A jauny le long poil de la belle Ceres :

Ores il se retire ; et nous gaignons le frais,

Ma Marguerite et moy, de la douce seree,


Nous traçons dans les bois quelque voye esgaree :

Amour marche devant, et nous marchons apres.

Si le vert ne nous plaist des espesses forests,

Nous descendons pour voir la couleur de la pree ;

Nous vivons francs d'esmoy, et n'avons point soucy

Des Roys, ny de la cour, ny des villes aussi.

Ô Medoc, mon païs solitaire et sauvage,


Il n'est point de païs plus plaisant à mes yeux :

Tu es au bout du monde, et je t'en aime mieux ;

Nous sçavons apres tous les malheurs de nostre aage.

Étienne de La Boétie.

mardi 9 septembre 2014

Az ember_részletek

 
Az ember_részletek

(in memoriam René Koltz)



A bőröm érzi

a nedves udvarokat

az elhagyott mezőket



A világ szélére

támaszkodom



Te nem vagy sehol

 …


A szavak gurulnak

közöttünk

mint a csend

kemény kövei




Nem tudom

hogy rendben vagy rendetlenségben

élek-e



Ma tegnap van-e

vagy holnap



vagy a kettő együtt



Anise Koltz.


Fordította: Dabi István

samedi 30 août 2014

L’homme





L’homme (détails)


(à René Koltz in memoriam)

Ma peau sent

les cours humides

les champs abandonnés

Je me penche

sur les bords du monde


Tu n'es nulle part


les mots roulent

entre nous

comme des pierres

dures de silence



J'ignore

si je vis dans l'ordre

ou le désordre


Si aujourd'hui est hier

ou demain


ou les deux ensemble

Anise Koltz.

vendredi 29 août 2014

Külső - belső


Külső - belső (részletek)


Hol van az a hely

amit pótolni nem lehet?



Senki sem véd meg minket

megszokjuk a csendet



Amikor megyek

a világmindenség megy

velem



Én a lépés vagyok

a lépésben



Megyek

hogy találkozzam önmagammal



A bőrömet dátumok borítják

       – régi előjegyzési naptár



Nézem hogyan vonul el az élet

az erkélyem magasából

tanulmányozva a vasúti menetrendet

bár fel nem szállok már vonatra



A szerződés

a testemmel már

lejár



Egyenként

eltörlöm a lábnyomaimat

befedve azokat homokkal.


Anise Koltz verse


Fordította: Dabi István

jeudi 28 août 2014

Intérieur - Extérieur .




Interieur - Extérieur (détails. )


Où se trouve le lieu

de ce qui ne peut avoir lieu?

Personne ne nous sauve

nous nous habituons au silence



Quand je marche

l'univers marche

avec moi

Je suis le pas

dans le pas

Je marche

à ma rencontre




Ma peau est couverte de dates

         – agenda périmé


Je regarde défiler la vie

du haut de mon balcon

étudiant les horaires de train

que je ne prendrai plus

....

Déjà le contrat

avec mon corps

prend fin

Un à un

j'efface mes pas

en les comblant de sable.

Anise Koltz.

lundi 25 août 2014

A malom.

 
A malom.

Egyetlen pont vagyok, órája

A tájnak, melyben szomszédos az est,

A folyó, a templom, s az öreg malom:

Harangláb tornyosul, a fa ellenáll,

Jár a kerék, s a szürke víz

Tovafut a téli szél alatt.

Menni hagyják hajnaltól hajnalig,

S így őröl gabonát, fűrésszel

Koporsódeszkát, s a henyélőt

Töprengésre készteti a nyugodt mozgás,

Mely folyvást erőt termel

Hasznosítván az anyagszerű időt

Míg az emberi kiáltozás elhal

A puha hótakaró felett.


Hédi Kaddour.

Fordította:Nagy Attila Kristóf

vendredi 22 août 2014

Le Moulin.





Le Moulin.
  

Je suis le point unique, la leçon

D’un paysage où se joignent, le soir,

Rivière, église et vieux moulin :

Le clocher monte, l’arbre tient,

La roue travaille, et l’eau grise

S’en va sous le vent d’hiver,

Laissant passer, entre chaque aube,

De quoi moudre le grain, scier

Les planches des cercueils, et faire

Rêver l’oisif, dans ce roulement calme

Qui continue à fabriquer de l’énergie

Avec le temps qui reste à la matière

Quand les hommes ont fini de crier

Sur le manteau doux de la neige.


Hédi   Kaddour.

samedi 2 août 2014

A sofőr.



A sofőr.

Mi szállta meg azt a buszvezetőt,

Ki az autóbuszt otthagyva

A járdaszélre ült az Opera téren,

És könnyeinek szabad folyást engedett?

Az önsajnálat mámora? A járókelőknek

Tetszik a tetszetős bánat.

Szeretnék, ha így szólna hozzájuk:

Erdei szél zúduljon ezentúl miránk, és

Kapjon bele valahány szoknyába. Vagy így:

A bátyám egyszer azt vágta fejemhez:

Téged még az árnyékod is elhagy.

De mint aki együgyű, a sofőr csupán

Ennyit ismételget: nehéz ez a munka,

S a világ oly kegyetlen.


Hédi Kaddour verse.

Fordította:
Nagy Attila Kristóf

samedi 26 juillet 2014

Le Chauffeur.




Le Chauffeur.
  

Qu’est-ce qui rôde autour du chauffeur

Qui a quitté son autobus, s’est assis

Place de l’Opéra au bord du trottoir

Et glisse dans la douceur de n’être

Déjà plus que ses larmes? Les passants

Qui se penchent sur une tristesse

Commune et présentable aimeraient

Qu’il leur dise que le vent naguère

Savait venir de la forêt vers une robe,

Ou qu’un jour son frère lui a lancé

Même ton ombre ne voudra plus de toi.

Les pieds dans l’eau, le chauffeur

Ne sait que répéter: ce travail est dur

Et le monde n’est pas complaisant.


Hédi Kaddour.

vendredi 18 juillet 2014

Nem jött özönvíz még a földre.


Nem jött özönvíz még a földre.


Nem jött özönvíz még a földre, az emberek össze-vissza

Virulnak, egy csöppet sem feszeng bűnük az ég alatt.

Megsokasodtak. Az ígéretek a kékség

Illethetetlen gyönyörébe vesznek.

Szeretnek. Mindenütt. Súlyos moraj.

Állnak a fák tömören s óriásan

Kányák keringnek s körülöttük a nappal

Összes küllője és az érdes zúgás

Az északi szél, töri a jámbor tölgyeket.

Zsongás száll fel a páncélos rovarokkal

Nyüzsgő fűből amit beszívott ajkak zabálnak

Fehér tépőfogak közt eltűnnek a tollak

És ott marad a vér hogy megelégítse a földet

S először

Tépi le most az ájtatos manó

Alvó párja fejét,

boldog idők mikor

Az égi gleccser a hízelkedő tenger felé tart,

S nagy mozdulatlan kemény fuvalommal

Megalkotja áhított gyermekét.



Pierre-Jean Jouve verse.


Lator László fordítása.

mardi 15 juillet 2014

Le Déluge n’est pas encore venu.



Le Déluge n’est pas encore venu.

Le Déluge n’est pas encore venu, les hommes fleurissent

De travers, leur péché n’est point mal à l’aise sous le ciel

Ils ont fructifié. Les promesses s’éloignent

Jusque sur les douceurs immuables de bleu.

Ils aiment. Partout. Lourde rumeur.

Les arbres sont debout pleins et gigantesques

Les milans font la ronde et tous les rais du jour

Autour d’eux et les rauques souffles sont

Du vent du nord, qui casse la bonté des chênes.

Le chant monte de l’herbe emplie par les élytres

Que dévore la bouche absorbée par la gueule

Les plumages disparaissant sous les crocs blancs,

Et le sang reste là pour contenter la terre, et

Première fois

La mante religieuse a détaché la tête

De son époux qui sommeille,

heureux temps

Où le glacier de l’air marche vers l’océan

Câlin, et par un souffle dur immobile et fort

Lui fait l’enfant qu’il désire.


Pierre-Jean Jouve. 

vendredi 11 juillet 2014

A vízözön.


















A vízözön.


A legtágasabb és legnyugodtabb

A legáttetszőbb a legteljesebb

Parttalan

Változatlan

Tengerzöld és békés egy fala-nincsen

Pohárban és mint az isteni szándék

Napsugaraiban meggyűlt olaj,

A legvízszerűbb a nyugalom

E sivatagában,

Egyszóval a legboldogabb

Ebben a tökéletes büntetésben

Hol bekerítve alszik csobbanatlan

A bűn mert nem vegyül a víz s a szellem

A vízözön

Tömör halott fényében a legszebb

Hogy a hegyek tízezer méter mélyre merültek

És a városok paráznasága a tengert kárpitozza –

Egy ágnyi csönd volt

Egy lepedőnyi csönd

A megülő csönd egy rebbenése;

Egy ellenőrizetlen csönd-mező

Amelyre majd újabb réteg rakódik

Egy csendben vajúdó galamb

Mely a tetőre száll majd

S újabb csöndet teremt.



Pierre-Jean  Jouve verse

Fordította :


mercredi 9 juillet 2014



Le Déluge. 
  

Ce qu’il y avait de plus vaste et de plus tranquille

De plus plein, de plus transparent

Sans bords

Égal

Glauque et pacifique dans un verre

Sans parois et comme de l’huile assemblée au soleil

De la volonté divine, ce qu’il y avait

De plus aqueux en ce désert

Du calme,

Et ce qu’il y avait de plus heureux

Enfin dans cette punition parfaite

Du crime réduit, dormant, sans clapotement

Car l’eau ne se mélange pas avec l’esprit,

Ce qu’il y avait de plus beau à la massive morte lumière

Du Déluge,

Les montagnes ayant fondu de dix mille mètres

La fornication des villes tapissant les fonds de la mer,

C’était un rameau

De silence, une nappe de silence

Un mouvement de silence

Posé; une étendue non contrôlée

De silence qui lui-même allait être recouvert. C’était

Une colombe en gestation silencieuse

Qui viendra sur le toit

Avec un nouvel effet de silence.



Pierre-Jean  Jouve.

dimanche 18 mai 2014

J'aime le verd laurier, dont l'hyver ny la glace.




J'aime le verd laurier, dont l'hyver ny la glace

N'effacent la verdeur en tout victorieuse,

Monstrant l'eternité à jamais bien heureuse

Que le temps, ny la mort ne change ny efface.


J'aime du hous aussi la toujours verte face,

Les poignans eguillons de sa fueille espineuse :

J'aime la lierre aussi, et sa branche amoureuse

Qui le chesne ou le mur estroitement embrasse.



J'aime bien tous ces trois, qui toujours verds ressemblent

Aux pensers immorteles, qui dedans moy s'assemblent,

De toy que nuict et jour idolatre, j'adore :


Mais ma playe, et poincture, et le Noeu qui me serre,

Est plus verte, et poignante, et plus estroit encore

Que n'est le verd laurier, ny le hous, ny le lierre.


Étienne Jodelle.

samedi 17 mai 2014

Szeretem a babért...

 
Szeretem a babért...


Szeretem a babért, melynek a tél se, jég se

őlheti ki soha győztes hatalmú zöldjét,

hisz a te képed ő, mindig-boldog öröklét,

kit idő, se halál nem merít feledésbe.



Szeretem a magyal sok szúrós tüske védte

lombjainak húsát, melynek zöldje örök-szép;

s a repkényt is, ahogy falat, tölgy barna törzsét

indázza szorosan szerelmes ölelésbe.



Mind hármát szeretem, hisz zöldjükhöz hasonlók

az örök képzetek, mik lelkemben kibomlók,

rólad, kit éj s napon bálványomként imádok:



de seb, tövis, hurok, mely rám tör fenyegetvén,

oly zöld és oly szúrós és oly szoros, ha átfog,

hogy nincs oly zöld babér, se oly magyal, se repkény.


Étienne Jodelle verse.


Fordította:Somlyó György

jeudi 8 mai 2014

Mint aki elveszett...

 
Mint aki elveszett...



Mint aki elveszett egy erdő sűrűjében,

s utat, tisztást, irányt, élőlényt nem talál:

mint akit tengeren dühöngő ár dobál

s már-már elnyelnek a vad hullámok sötéten:



mint aki nagy mezőn bolyong, midőn vak éjben

merül el a világ: nincs ösvény, út, sugár

számomra, s eszemet vesztettem szinte már,

elvesztve, kitől üdvösségemet reméltem.



Ám aki végre lát,(ha múlnak a bajok),

erdőn, vízen, mezőn tisztást, révet, napot,

felejti kínjait s úgy örül új javának.



Magam is, aki így gyötrődtem nélküled,

mindent felejtek én, meglátva fényedet:

vak erdőt, vad vihart, fekete éjszakákat.


Étienne Jodelle verse.
   

Fordította: Rónay György

Comme un qui s'est perdu dans la forest profonde.

 


Comme un qui s'est perdu dans la forest profonde.


Comme un qui s'est perdu dans la forest profonde

Loing de chemin, d'orée et d'adresse, et de gens :

Comme un qui en la mer grosse d'horribles vens,

Se voit presque engloutir des grans vagues de l'onde :



Comme un qui erre aux champs, lors que la nuict au monde

Ravit toute clarté, j'avois perdu long temps

Voye, route, et lumiere, et presque avec le sens,

Perdu long temps l'object, où plus mon heur se fonde.



Mais quand on voit, ayans ces maux fini leur tour,

Aux bois, en mer, aux champs, le bout, le port, le jour,

Ce bien present plus grand que son mal on vient croire.



Moy donc qui ay tout tel en vostre absence esté,

J'oublie, en revoyant vostre heureuse clarté,

Forest, tourmente, et nuict, longue, orageuse, et noire.


Étienne Jodelle.

mardi 29 avril 2014

Régi dal az ifjúságról.

 
Régi dal az ifjúságról.


Rózsáról én nem álmodoztam.

Mentünk az erdei úton

Rózsa meg én, fecsegve hosszan,

de hogy miről, már nem tudom.



Én hűvös voltam, mint a márvány,

szórakozott és ildomos;

ballagtam, fűt-fát magyarázván,

míg szeme azt kérdezte: Nos?



Friss gyöngyharmat szitálta berken,

napernyőt tárt a sarjuág;

én a rigó füttyét füleltem,

Rózsa a csalogány szavát.



Tizenhat voltam és mogorva,

ő húsz, a szeme csillogó;

fülemüle trillázta: Rózsa,

s engem kifütyült a rigó.



Aztán a lány feszes derékkal

nyújtózott, s míg gyümölcsöt ér,

a lomb közt reszketett a szép kar;

s én nem láttam, hogy hófehér.



Hűs csermely csobbant mély mederben,

dajkálta bársony mohaágy;

s aludt a néma rengetegben

a természet, mely csupa vágy.



Rózsa, a cipőjét lerúgva

ártatlan arccal, hirtelen,

pici lábát a vízbe dugta;

s én nem láttam, hogy meztelen.



Nem is tudtam, mit mondjak aztán;

mentem vele a sűrűn át,

olykor mosoly rezgett az arcán,

s hallottam egy-egy sóhaját.



Nem láttam, mily gyönyörű Rózsa,

csak kijövet. – Buta dolog!

Ne gondoljunk rá! – szólt. S azóta

örökké erre gondolok.



Victor Hugo verse.


Fordította : Nemes Nagy Ágnes

lundi 28 avril 2014

Vieille chanson du jeune temps.



Vieille chanson du jeune temps.


Je ne songeais pas à Rose ;

Rose au bois vint avec moi ;

Nous parlions de quelque chose,

Mais je ne sais plus de quoi.


J'étais froid comme les marbres ;

Je marchais à pas distraits ;

Je parlais des fleurs, des arbres

Son œil semblait dire: " Après ? "


La rosée offrait ses perles,

Le taillis ses parasols ;

J'allais ; j'écoutais les merles,

Et Rose les rossignols.


Moi, seize ans, et l'air morose ;

Elle, vingt ; ses yeux brillaient.

Les rossignols chantaient Rose

Et les merles me sifflaient.


Rose, droite sur ses hanches,

Leva son beau bras tremblant

Pour prendre une mûre aux branches

Je ne vis pas son bras blanc.


Une eau courait, fraîche et creuse,

Sur les mousses de velours ;

Et la nature amoureuse

Dormait dans les grands bois sourds.


Rose défit sa chaussure,

Et mit, d'un air ingénu,

Son petit pied dans l'eau pure

Je ne vis pas son pied nu.


Je ne savais que lui dire ;

Je la suivais dans le bois,

 

La voyant parfois sourire

Et soupirer quelquefois.


Je ne vis qu'elle était belle

Qu'en sortant des grands bois sourds.

" Soit ; n'y pensons plus ! " dit-elle.

Depuis, j'y pense toujours.

Victor Hugo.

dimanche 13 avril 2014

Vere Novo.

 
Vere Novo.

A reggel hogy nevet síró rózsák felett!

S a virágok körül apró szerelmesek!

Nézz csak a loncra és nézz csak a jázminágra,

nincs más, csak szédülő szárnyak hószínű tánca,

mely jön, megy, visszacsap, kinyílik s elpihen,

édes és nem szűnő rezgésben végtelen.

Ó, tavasz! ha netán olykor eszedbe járnak

a levelek, miket fiú küld a leánynak,

borítékolt szívek, a nagy halom papír,

mint a férfiszövet a lágy selyemnek ír,

a forró üzenet, a vágy, alélva félig,

mit elküld április, s májusban összetépik,

akkor azt hiheted, hogy ami ott röpül

az ég s a víz között, a rét s a fák körül,

vizslatva szerteszét, értő lélekre vágyva,

szelekben szállva át a nőtől a virágra:

nem más ez a fehér, szélfújta fergeteg,

mint szerelmeslevél, amelyből lepke lett.


Victor Hugo verse.

Fordította: Nemes Nagy Ágnes

vendredi 11 avril 2014

Vere Novo.




Vere Novo.


Comme le matin rit sur les roses en pleurs !

Oh ! les charmants petits amoureux qu'ont les fleurs !

Ce n'est dans les jasmins, ce n'est dans les pervenches

Qu'un éblouissement de folles ailes blanches

Qui vont, viennent, s'en vont, reviennent, se fermant,

Se rouvrant, dans un vaste et doux frémissement.

O printemps! quand on songe à toutes les missives

Qui des amants rêveurs vont aux belles pensives,

A ces cœurs confiés au papier, à ce tas

De lettres que le feutre écrit au taffetas,

Au message d'amour, d'ivresse et de délire

Qu'on reçoit en avril et qu'en met l'on déchire,

On croit voir s'envoler, au gré du vent joyeux,

Dans les prés, dans les bois, sur les eaux, dans les cieux,

Et rôder en tous lieux, cherchant partout une âme,

Et courir à la fleur en sortant de la femme,

Les petits morceaux blancs, chassés en tourbillons

De tous les billets doux, devenus papillons.

Victor Hugo.

dimanche 6 avril 2014

Egység.

 
Egység.

A barna dombsorú látóhatárra szállva

A nap, a végtelen fénynek ez a virága

A föld fölé hajolt alkonyat idején,

egy margaréta meg, szürke fal tetején,

mely a vadzab között romladozik a réten,

kinyílt, kitárva szűz fényudvarát fehéren;

és az apró virág a málló fal felett

elnézte hosszasan a végtelen eget

s a napot, mely tüzét szétontja a világon.

Büszkén mondta neki: Íme, én is sugárzom.


Victor Hugo verse.


Fordította: Rónay György

samedi 5 avril 2014




Unité.


Par-dessus l'horizon aux collines brunies,

Le soleil, cette fleur des splendeurs infinies,

Se penchait sur la terre à l'heure du couchant ;

Une humble marguerite, éclose au bord d'un champ,

Sur un mur gris, croulant parmi l'avoine folle,

Blanche épanouissait sa candide auréole ;

Et la petite fleur, par-dessus le vieux mur,

Regardait fixement, dans l'éternel azur,

Le grand astre épanchant sa lumière immortelle.

«Et, moi, j'ai des rayons aussi !» lui disait-elle.


Victor Hugo.



samedi 29 mars 2014

Ultima Verba.



Ultima Verba.


A lelkiismeret halott. E vad tivornyán

rátérdel ő, e szép holttest tetszik neki;

olykor visszatekint, szeme vérben forogván,

e víg győztes, és a holtat pofonvers.



A felbérelt bíró a legnagyobb segítség.

A jámbor híveket rémítik a papok.

A míves udvarán kiássák kicsi kincsét,

s most Sibour adja el, kit Judás eladott.



Mondják: — Cézár az úr, a Seregek Urának

fölkentje. Nép, te légy kötelességtudó!

S míg zárt marokkal és dalolva körbejárnak,

ujjaik közt gurul az arany zecchino.



Ó, míg a trónon e koldusherceg, mig ő az,

kit Őszentsége áld, e bankrabló nagyúr,

jobbjában a jogar, baljában feszítővas,

Mandrin és Charlemagne, kit Sátán egybegyúr;



amíg itt hentereg, s kiköpi gaz pofája

az istenfélelmet, esküt, becsületet,

s állati részegen dicsfényünk leokádja,

amíg ezt eltürik a földön az egek;



még ha addig megy is az aljas népbutítás,

hogy ez ocsmány csalót övezi bámulat;

ha már Angliában s Amerikában sincs más

a száműzöttnek, mint: „Félünk, hordd el magad";



ha a hulló levél halott sorsára jutnánk,

s a cézári kegyért mindenki megtagad;

ha bitangolva csak egy házról másra futnánk,

megtépve, mint a rongy, ha szögön fönnakad;



még ha ez istenvert pusztaság is kivetné

a kivetetteket, a meghajszoltakat;

még ha a sír is, mely nem jobb a többieknél,

kidobná magából gyáván a holtakat,



én akkor sem török meg! Néma megvetésben

a bamba nyáj iránt, csak szívben gyászolón,

téged karollak át a vad számkivetésben,

oltárom, ó, haza! s szabadság, lobogóm!



Veletek maradok, nemes és drága társak!

Velünk száműzve a Köztársaság lakik.

Én felmagasztalom mindazt, mit meggyaláznak,

és megbélyegzem azt, mi áldva áldatik!



Én leszek az a hang, bár holt hamvak lefojtják,

mely jajt kiált, s a szó, amely nemet dörög!

S míg szolgáid neked a Louvre-odat mutatják,

majd én megmutatom, cézár, a börtönöd!



Látva a talpnyalást, a megszegett sok esküt,

karom – feldúlva, de némán – összefonom.

Ó, komor-szép hűség irántad, elveszett ügy,

légy erőm s örömöm, tartó érc-oszlopom!



Míg ő lesz itt az úr, akármit is csinálnak,

szép francia hazám, te könnyek kútfeje,

én nem látom viszont szelíd-szomoru tájad,

őseim sírja és csókjaim fészke te!



Nem láthatom viszont partjaid, én hazátlan,

s jaj! mindent feledek a hűségen kívül.

A próbált harcosok közt ütve fel a sátram,

élek kivetve, de rendíthetetlenül.



A sziklás számüzést vállalom, és ha éltem

végéig tart is az, nem méricskélve le,

hogy hány tört meg, akit szilárdabbnak reméltem,

s hogy hány szökik, kinek maradni kellene.



Ha csak ezren leszünk, én itt leszek! Ha majd csak

százan – e Sullával én nem egyezkedek;

ha tíz marad csupán, tizedikül maradjak,

s ha nem marad csak egy, az az egy én legyek!


Victor Hugo verse.


Fordította: Somlyó György





Ultima Verba.


La conscience humaine est morte ; dans l’orgie,

Sur elle il s’accroupit ; ce cadavre lui plaît ;

Par moments, gai, vainqueur, la prunelle rougie,

Il se retourne et donne à la morte un soufflet.



La prostitution du juge est la ressource.

Les prêtres font frémir l’honnête homme éperdu ;

Dans le champ du potier ils déterrent la bourse ;

Sibour revend le Dieu que Judas a vendu.



Ils disent : - César règne, et le Dieu des armées

L’a fait son élu. Peuple, obéis, tu le dois ! -

Pendant qu’ils vont chantant, tenant leurs mains fermées,

On voit le sequin d’or qui passe entre leurs doigts.



Oh ! tant qu’on le verra trôner, ce gueux, ce prince,

Par le pape béni, monarque malandrin,

Dans une main le sceptre et dans l’autre la pince,

Charlemagne taillé par Satan dans Mandrin ;



Tant qu’il se vautrera, broyant dans ses mâchoires

Le serment, la vertu, l’honneur religieux,

Ivre, affreux, vomissant sa honte sur nos gloires ;

Tant qu’on verra cela sous le soleil des cieux ;



Quand même grandirait l'abjection publique

A ce point d'adorer l'exécrable trompeur ;

Quand même l'Angleterre et même l'Amérique

Diraient à l'exilé : - Va-t'en ! nous avons peur !



Quand même nous serions comme la feuille morte,

Quand, pour plaire à César, on nous renirait tous ;

Quand le proscrit devrait s'enfuir de porte en porte,

Aux hommes déchiré comme un haillon aux clous ;



Quand le désert, où Dieu contre l'homme proteste,

Bannirait les bannis, chasserait les chassés ;

Quand même, infâme aussi, lâche comme le reste,

Le tombeau jetterait dehors les trépassés ;



Je ne fléchirai pas ! Sans plainte dans la bouche,

Calme, le deuil au cœur, dédaignant le troupeau,

Je vous embrasserai dans mon exil farouche,

Patrie, ô mon autel ! Liberté, mon drapeau !



Mes nobles compagnons, je garde votre culte ;

Bannis, la République est là qui nous unit.

J'attacherai la gloire à tout ce qu'on insulte ;

Je jetterai l'opprobre à tout ce qu'on bénit!



Je serai, sous le sac de cendre qui me couvre,

La voix qui dit : malheur ! la bouche qui dit : non !

Tandis que tes valets te montreront ton Louvre,

Moi, je te montrerai, César, ton cabanon.



Devant les trahisons et les têtes courbées,

Je croiserai les bras, indigné, mais serein.

Sombre fidélité pour les choses tombées,

Sois ma force et ma joie et mon pilier d'airain !



Oui, tant qu'il sera là, qu'on cède ou qu'on persiste,

O France ! France aimée et qu'on pleure toujours,

Je ne reverrai pas ta terre douce et triste,

Tombeau de mes aïeux et nid de mes amours !



Je ne reverrai pas ta rive qui nous tente,

France ! hors le devoir, hélas ! j'oublierai tout.

Parmi les éprouvés je planterai ma tente :

Je resterai proscrit, voulant rester debout.



J'accepte l'âpre exil, n'eut-il ni fin ni terme,

Sans chercher à savoir et sans considérer

Si quelqu'un a plié qu'on aurait cru plus ferme,

Et si plusieurs s'en vont qui devraient demeurer.



Si l'on n'est plus que mille, eh bien, j'en suis ! Si même

Ils ne sont plus que cent, je brave encor Scylla ;

S'il en demeure dix, je serai le dixième ;

Et s'il n'en reste qu'un, je serai celui-là !

Victor Hugo.

mercredi 19 mars 2014

Olympio siralma.



Olympio siralma.


Nem volt sötét a táj, nem volt borús az égbolt.

A meny határtalan kéksége csupa fény volt

a széles föld fölött.

Tömjénszag szállt a zöld mezőn, mikor elérte

a férfi a helyet, amelyet szíve vére

oly bőven öntözött.

 

Mosolygott még az ősz; az alig sárguló fák

a dombok oldalán átölelték a rónát;

színarany volt a menny.

Hozzá, aki előtt mindenek leborulnak,

madárzsolozsma szállt, s jelentette az Úrnak,

mi újság idelenn.

 

Látni akarta a tavat, forrást, a roskadt

viskót, hol egykor a koldusnak adakoztak,

s az erdő elhagyott

mélyén a görbe, vén kőrist, ez állt felettük,

míg csókjaik között egybeolvadt a lelkük,

s egyébről nem tudott.

 

Elért a kertig, a magános házikóig,

állt a rácsnál, hol a meredek út kígyózik

gyümölcsfák közt alá.

Sápadtan ment tovább, nehéz léptei kongtak.

Jaj, valamennyi fa a rég eltűnt napoknak

árnyát vetette rá!

 

Kedves fái között szellő lengett szelíden,

mely megrezdít nem egy elrejtett húrt a szívben,

s éled a szerelem;

ha tölgylomb közt zizeg, ha ringó rózsaszálra

táncol át, mintha a természet lelke szállna

mindenre csöndesen.

 

Mikor rátaposott az erdő avarára,

néhány falevelet rebbentett föl a lába,

s azok váratlanul

felszálltak, mint a bús lélekben néha sebzett

szárnyán a gondolat, mely tétovázva kezdett

szárnyalni, s visszahull.

 

A békés rónaság csendjében még sokáig

nézte bánatosan a Természet csodáit

szegény álmodozó,

naphosszat a hegyi patak mentén barangolt,

az ámulónak a mennybolt isteni arc volt,

s égi tükör a tó.

 

Jaj, a boldog napok szép sorát fölidézte,

Es nem lépett be a kertbe, csak egyre nézte,

mint a számkivetett.

Naphosszat kóborolt, s mikor az éj leszállott,

szíve bús volt, akár a sírbolt, s így kiáltott

az elkeseredett:

 

,,Ó, jaj, én megzavart, arra voltam kíváncsi,

tisztán őrzi-e még italát az edény,

s hogy mindabból mi lett, szerettem volna látni,

mi szívemből maradt e boldog völgy ölén!

 

Milyen csekély idő, s mi-minden semmivé lett!

Ó, tiszta homlokú Természet, mily rövid

az emlékezeted! Szívünk közt összetéped

a titkos szálakat, míg arcod változik.

 

Kivágták már a fát, melynek törzsébe véstem

egykor kettőnk nevét. Lugasunk vad csalit.

A pajkos gyermekek bemásztak a sövényen,

és feldúlták a kert szép rózsabokrait.

 

Fal zárja el a kis forrást, hová az erdő

fái közül futott a fölhevült leány;

tenyeréből ivott a szép tündér, s a pergő

csepp mintha drágagyöngy lett volna valahány!

 

Köves út lett rögös, hepehupás utunkból,

hol kirajzolta kis cipőjét a homok;

kérkedő volt ez a picinység, mintha gúnyból

kísérnék nyomomat a bájos lábnyomok.

 

Ahol elüldögélt sokszor a drága hajdan,

míg rám várakozott, a vén mérföldkövet

kidöntötték a mély homályú alkonyatban

nyikorgó szekerek, a mezőről jövet.

 

Itt új fák, míg amott irtás nyomai vannak.

Ami minket jelent, az már itt alig él,

s mint a holt és hideg hamurakást, kihamvadt

emlékeinket is szétszórja majd a szél!

 

Hát már nem létezünk? Időnk máris letellett?

Nem hozza vissza e haszontalan sirám?

Gallyal játszik a kis szellő, míg könnyet ejtek;

idegenül tekint a házam is reám.

 

Ide, hol oly sokat barangoltunk, utánunk

új, ifjú párokat terel majd az idő,

akik tovább szövik megkezdett, régi álmunk,

az álmot, mely soha be nem fejezhető!

 

Mivelhogy idelent nem érhet semmi véget;

ez áll az emberek közül mindenkire;

álmából mindenik egyazon ponton ébred,

a földön kezdi el, és máshol végzi be.

 

Majd mások élvezik, ártatlan, ifju párok,

e boldog menedék bűvös szépségeit

s a titkolt szerelem gyönyörét, melybe álmot

s méltóságot maga a Természet vegyít.

 

Zöld búvóhelyeink árnyán mások tanyáznak,

másoké ligetünk, az ösvény és a rét,

s a szent habba, amely csókolta pici lábad,

lármás és idegen fürdőzők lába lép!

 

Ó, hát hiába volt szerelmünk lángja oly nagy!

Már semmi sem miénk e színdús halmokon,

habár lelkünk velük lobogva összeolvadt!

A természet rideg, és mindent visszavon.

 

Barlangok, ligetek, vízmosások s ti bokrok,

fészekkel megrakott fák, hűvös patakok,

szőlővel futtatott falak, másnak susogtok?

Másokat ringat el ezután dalotok?

 

Értettük nyelvetek. A gyöngéd, méla szózat

bennünk visszhangozott legjobban, s szívesen

tártuk ki néha egy-egy mélyértelmü szónak

fülünk, de titkotok nem bolygattuk sosem.

 

Felelj, magános és szűzies völgy! Felelj, te

lakatlan, eldugott és gyönyörű vidék!

Ha majd a föld alatt nyugszunk s nézzük merengve

és sírkő-mereven a kripta éjjelét,

 

ily részvétlen maradsz, bár tudod, hogy mi ketten

holtan fekszünk, s velünk szerelmünk is halott?

Nem zavar meg e hír nyugalmas ünnepedben?

Nem fagy meg mosolyod, nem hallgat el dalod?

 

Ha majd megérzed azt, hogy ott bolygunk magányod

ölén, hol ismerik dombok s fák szellemünk,

mint aki újra lát két régi jóbarátot,

oly meghitt-melegen beszélsz-e majd velünk?

 

Nem hatódsz meg, ha majd árnyunk ott leng az úton,

mely élő lépteink üteméhez szokott,

ha kedvesem busan átölel, s oda úgy von,

ahol a könny-vizű forrás halkan zokog?

 

S ha új szerelmesek bújnak meg olthatatlan

vágyukkal a sürű, virágzó lomb alatt,

vajon nem fogod-e fülükbe súgni halkan:

– Ne feledjétek el, élők, a holtakat? –

 

Isten a zöld mezőt s a forrást adja kölcsön,

a zordon bércet és a rezgő lombu fát,

a kék eget s tavat, hogy bennük testet öltsön,

ami szívünkben él: az álom és a vágy;

 

majd mindent visszavesz; a barlang éjszakába

borul, hol ragyogó lángunk lobot vetett,

és a lelkünk jegyét viselő völgy, szavára,

eltörli lábnyomunk, minket pedig feled.

 

Hát feledjetek el, kerti ház, lombok, árnyak!

Fű, verd fel küszöbünk! Gyom, nődd be az utat!

Ti fák, zöldelljetek! Patak, fuss! Zengj, madárhad!

A két elfeledett hozzátok hű marad.

 

Hisz itt álmodtuk át szerelmünk édes álmát!

Ó, völgy, te vagy nekünk a végső menedék,

sivatagi uton forrás és üde pálmák,

hol könnyünk folydogált, s fogtuk egymás kezét!

 

A szenvedélyek is idővel elenyésznek,

ez álarccal, amaz tőrével távozik,

ahogy a dombok a dalos vándorszínészek

tarkaruhás raját lassanként elnyelik.

 

De téged, szerelem, semmi el nem törölhet,

mert éjünk csillaga s bűvös fáklyája vagy!

Hozzád köt minket a gyönyör, hozzád a könnyek;

átkoz az ifju, és imában áld az agg.

 

Mikor fejünket az évek súlya lenyomja,

és bensőnkben nem é1 se hit, se cél, se vágy,

szívünk akár a sír behorpadt, régi dombja,

s alatta holtan egy egész álomvilág;

 

mikor töprengve száll lelkünk e feneketlen

szakadékba, ahol már mindent jég borít,

s mint a csatamezőn, számlálja ott meredten

fekvő holt kínjait, kihamvadt álmait;

 

s mint kutató, aki lámpát tart a magasban

- míg távol a való, meg a gúnyos világ

botorkál a sötét lejtőn s eléri lassan

legbenső éjjele kihalt sivatagát;

 

s az éjben, hol nyoma sincs többé semmi fénynek,

s az út sem látható, amely tovább vezet,

íme, valami halk pihegést hall a lélek...

Te alszod álmod ott, ó, szent emlékezet!"


Victor Hugo versét fordította: Kálnoky László


Tristesse d'Olympio.



Tristesse d'Olympio.


Les champs n'étaient point noirs, les cieux n'étaient pas mornes.

Non, le jour rayonnait dans un azur sans bornes

Sur la terre étendu,

L'air était plein d'encens et les prés de verdures

Quand il revit ces lieux où par tant de blessures

Son cœur s'est répandu !


L'automne souriait ; les coteaux vers la plaine

Penchaient leurs bois charmants qui jaunissaient à peine ;

Le ciel était doré ;

Et les oiseaux, tournés vers celui que tout nomme,

Disant peut-être à Dieu quelque chose de l'homme,

Chantaient leur chant sacré !



Il voulut tout revoir, l'étang près de la source,

La masure où l'aumône avait vidé leur bourse,

Le vieux frêne plié,

Les retraites d'amour au fond des bois perdues,

L'arbre où dans les baisers leurs âmes confondues

Avaient tout oublié !



Il chercha le jardin, la maison isolée,

La grille d'où l'œil plonge en une oblique allée,

Les vergers en talus.

Pâle, il marchait. - Au bruit de son pas grave et sombre,

Il voyait à chaque arbre, hélas ! se dresser l'ombre

Des jours qui ne sont plus !



Il entendait frémir dans la forêt qu'il aime

Ce doux vent qui, faisant tout vibrer en nous-même,

Y réveille l'amour,

Et, remuant le chêne ou balançant la rose,

Semble l'âme de tout qui va sur chaque chose

Se poser tour à tour !



Les feuilles qui gisaient dans le bois solitaire,

S'efforçant sous ses pas de s'élever de terre,

Couraient dans le jardin ;

Ainsi, parfois, quand l'âme est triste, nos pensées

S'envolent un moment sur leurs ailes blessées,

Puis retombent soudain.



Il contempla longtemps les formes magnifiques

Que la nature prend dans les champs pacifiques ;

Il rêva jusqu'au soir ;

Tout le jour il erra le long de la ravine,

Admirant tour à tour le ciel, face divine,

Le lac, divin miroir !



Hélas ! se rappelant ses douces aventures,

Regardant, sans entrer, par-dessus les clôtures,

Ainsi qu'un paria,

Il erra tout le jour, vers l'heure où la nuit tombe,

Il se sentit le cœur triste comme une tombe,

Alors il s'écria :



" O douleur ! j'ai voulu, moi dont l'âme est troublée,

Savoir si l'urne encor conservait la liqueur,

Et voir ce qu'avait fait cette heureuse vallée

De tout ce que j'avais laissé là de mon cœur !



Que peu de temps suffit pour changer toutes choses !

Nature au front serein, comme vous oubliez !

Et comme vous brisez dans vos métamorphoses

Les fils mystérieux où nos cœurs sont liés !



Nos chambres de feuillage en halliers sont changées !

L'arbre où fut notre chiffre est mort ou renversé ;

Nos roses dans l'enclos ont été ravagées

Par les petits enfants qui sautent le fossé.



Un mur clôt la fontaine où, par l'heure échauffée,

Folâtre, elle buvait en descendant des bois ;

Elle prenait de l'eau dans sa main, douce fée,

Et laissait retomber des perles de ses doigts !



On a pavé la route âpre et mal aplanie,

Où, dans le sable pur se dessinant si bien,

Et de sa petitesse étalant l'ironie,

Son pied charmant semblait rire à côté du mien !



La borne du chemin, qui vit des jours sans nombre,

Où jadis pour m'attendre elle aimait à s'asseoir,

S'est usée en heurtant, lorsque la route est sombre,

Les grands chars gémissants qui reviennent le soir.



La forêt ici manque et là s'est agrandie.

De tout ce qui fut nous presque rien n'est vivant ;

Et, comme un tas de cendre éteinte et refroidie,

L'amas des souvenirs se disperse à tout vent !



N'existons-nous donc plus ? Avons-nous eu notre heure ?

Rien ne la rendra-t-il à nos cris superflus ?

L'air joue avec la branche au moment où je pleure ;

Ma maison me regarde et ne me connaît plus.



D'autres vont maintenant passer où nous passâmes.

Nous y sommes venus, d'autres vont y venir ;

Et le songe qu'avaient ébauché nos deux âmes,

Ils le continueront sans pouvoir le finir !



Car personne ici-bas ne termine et n'achève ;

Les pires des humains sont comme les meilleurs ;

Nous nous réveillons tous au même endroit du rêve.

Tout commence en ce monde et tout finit ailleurs.



Oui, d'autres à leur tour viendront, couples sans tache,

Puiser dans cet asile heureux, calme, enchanté,

Tout ce que la nature à l'amour qui se cache

Mêle de rêverie et de solennité !



D'autres auront nos champs, nos sentiers, nos retraites ;

Ton bois, ma bien-aimée, est à des inconnus.

D'autres femmes viendront, baigneuses indiscrètes,

Troubler le flot sacré qu'ont touché tes pieds nus !



Quoi donc ! c'est vainement qu'ici nous nous aimâmes !

Rien ne nous restera de ces coteaux fleuris

Où nous fondions notre être en y mêlant nos flammes !

L'impassible nature a déjà tout repris.



Oh ! dites-moi, ravins, frais ruisseaux, treilles mures,

Rameaux chargés de nids, grottes, forêts, buissons.

Est-ce que vous ferez pour d'autres vos murmures ?

Est-ce que vous direz à d'autres vos chansons ?



Nous vous comprenions tant ! doux, attentifs, austères,

Tous nos échos s'ouvraient si bien à votre voix !

Et nous prêtions si bien, sans troubler vos mystères,

L'oreille aux mots profonds que vous dites parfois !



Répondez, vallon pur, répondez, solitude,

O nature abritée en ce désert si beau,

Lorsque nous dormirons tous deux dans l'attitude

Que donne aux morts pensifs la forme du tombeau,



Est-ce que vous serez à ce point insensible

De nous savoir couchés, morts avec nos amours,

Et de continuer votre fête paisible,

Et de toujours sourire et de chanter toujours ?



Est-ce que, nous sentant errer dans vos retraites,

Fantômes reconnus par vos monts et vos bois,

Vous ne nous direz pas de ces choses secrètes

Qu'on dit en revoyant des amis d'autrefois ?



Est-ce que vous pourrez, sans tristesse et sans plainte,

Voir nos ombres flotter où marchèrent nos pas,

Et la voir m'entraîner, dans une morne étreinte,

Vers quelque source en pleurs qui sanglote tout bas ?



Et s'il est quelque part, dans l'ombre où rien ne veille,

Deux amants sous vos fleurs abritant leurs transports,

Ne leur irez-vous pas murmurer à l'oreille :

- Vous qui vivez, donnez une pensée aux morts !



Dieu nous prête un moment les prés et les fontaines,

Les grands bois frissonnants, les rocs profonds et sourds

Et les cieux azurés et les lacs et les plaines,

Pour y mettre nos cœurs, nos rêves, nos amours ;



Puis il nous les retire. Il souffle notre flamme ;

Il plonge dans la nuit l'antre où nous rayonnons ;

Et dit à la vallée, où s'imprima notre âme,

D'effacer notre trace et d'oublier nos noms.



Eh bien ! oubliez-nous, maison, jardin, ombrages !

Herbe, use notre seuil ! ronce, cache nos pas !

Chantez, oiseaux ! ruisseaux, coulez ! croissez, feuillages !

Ceux que vous oubliez ne vous oublieront pas.



Car vous êtes pour nous l'ombre de l'amour même !

Vous êtes l'oasis qu'on rencontre en chemin !

Vous êtes, ô vallon, la retraite suprême

Où nous avons pleuré nous tenant par la main !



Toutes les passions s'éloignent avec l'âge,

L'une emportant son masque et l'autre son couteau,

Comme un essaim chantant d'histrions en voyage

Dont le groupe décroît derrière le coteau.



Mais toi, rien ne t'efface, amour ! toi qui nous charmes,

Toi qui, torche ou flambeau, luis dans notre brouillard !

Tu nous tiens par la joie, et surtout par les larmes.

Jeune homme on te maudit, on t'adore vieillard.



Dans ces jours où la tête au poids des ans s'incline,

Où l'homme, sans projets, sans but, sans visions,

Sent qu'il n'est déjà plus qu'une tombe en ruine

Où gisent ses vertus et ses illusions ;



Quand notre âme en rêvant descend dans nos entrailles,

Comptant dans notre cœur, qu'enfin la glace atteint,

Comme on compte les morts sur un champ de batailles,

Chaque douleur tombée et chaque songe éteint,



Comme quelqu'un qui cherche en tenant une lampe,

Loin des objets réels, loin du monde rieur,

Elle arrive à pas lents par une obscure rampe

Jusqu'au fond désolé du gouffre intérieur ;



Et là, dans cette nuit qu'aucun rayon n'étoile,

L'âme, en un repli sombre où tout semble finir,

Sent quelque chose encor palpiter sous un voile...

C'est toi qui dors dans l'ombre, ô sacré souvenir ! "


Victor Hugo.