Olympio siralma.

Olympio siralma.


Nem volt sötét a táj, nem volt borús az égbolt.

A meny határtalan kéksége csupa fény volt

a széles föld fölött.

Tömjénszag szállt a zöld mezőn, mikor elérte

a férfi a helyet, amelyet szíve vére

oly bőven öntözött.

 

Mosolygott még az ősz; az alig sárguló fák

a dombok oldalán átölelték a rónát;

színarany volt a menny.

Hozzá, aki előtt mindenek leborulnak,

madárzsolozsma szállt, s jelentette az Úrnak,

mi újság idelenn.

 

Látni akarta a tavat, forrást, a roskadt

viskót, hol egykor a koldusnak adakoztak,

s az erdő elhagyott

mélyén a görbe, vén kőrist, ez állt felettük,

míg csókjaik között egybeolvadt a lelkük,

s egyébről nem tudott.

 

Elért a kertig, a magános házikóig,

állt a rácsnál, hol a meredek út kígyózik

gyümölcsfák közt alá.

Sápadtan ment tovább, nehéz léptei kongtak.

Jaj, valamennyi fa a rég eltűnt napoknak

árnyát vetette rá!

 

Kedves fái között szellő lengett szelíden,

mely megrezdít nem egy elrejtett húrt a szívben,

s éled a szerelem;

ha tölgylomb közt zizeg, ha ringó rózsaszálra

táncol át, mintha a természet lelke szállna

mindenre csöndesen.

 

Mikor rátaposott az erdő avarára,

néhány falevelet rebbentett föl a lába,

s azok váratlanul

felszálltak, mint a bús lélekben néha sebzett

szárnyán a gondolat, mely tétovázva kezdett

szárnyalni, s visszahull.

 

A békés rónaság csendjében még sokáig

nézte bánatosan a Természet csodáit

szegény álmodozó,

naphosszat a hegyi patak mentén barangolt,

az ámulónak a mennybolt isteni arc volt,

s égi tükör a tó.

 

Jaj, a boldog napok szép sorát fölidézte,

Es nem lépett be a kertbe, csak egyre nézte,

mint a számkivetett.

Naphosszat kóborolt, s mikor az éj leszállott,

szíve bús volt, akár a sírbolt, s így kiáltott

az elkeseredett:

 

,,Ó, jaj, én megzavart, arra voltam kíváncsi,

tisztán őrzi-e még italát az edény,

s hogy mindabból mi lett, szerettem volna látni,

mi szívemből maradt e boldog völgy ölén!

 

Milyen csekély idő, s mi-minden semmivé lett!

Ó, tiszta homlokú Természet, mily rövid

az emlékezeted! Szívünk közt összetéped

a titkos szálakat, míg arcod változik.

 

Kivágták már a fát, melynek törzsébe véstem

egykor kettőnk nevét. Lugasunk vad csalit.

A pajkos gyermekek bemásztak a sövényen,

és feldúlták a kert szép rózsabokrait.

 

Fal zárja el a kis forrást, hová az erdő

fái közül futott a fölhevült leány;

tenyeréből ivott a szép tündér, s a pergő

csepp mintha drágagyöngy lett volna valahány!

 

Köves út lett rögös, hepehupás utunkból,

hol kirajzolta kis cipőjét a homok;

kérkedő volt ez a picinység, mintha gúnyból

kísérnék nyomomat a bájos lábnyomok.

 

Ahol elüldögélt sokszor a drága hajdan,

míg rám várakozott, a vén mérföldkövet

kidöntötték a mély homályú alkonyatban

nyikorgó szekerek, a mezőről jövet.

 

Itt új fák, míg amott irtás nyomai vannak.

Ami minket jelent, az már itt alig él,

s mint a holt és hideg hamurakást, kihamvadt

emlékeinket is szétszórja majd a szél!

 

Hát már nem létezünk? Időnk máris letellett?

Nem hozza vissza e haszontalan sirám?

Gallyal játszik a kis szellő, míg könnyet ejtek;

idegenül tekint a házam is reám.

 

Ide, hol oly sokat barangoltunk, utánunk

új, ifjú párokat terel majd az idő,

akik tovább szövik megkezdett, régi álmunk,

az álmot, mely soha be nem fejezhető!

 

Mivelhogy idelent nem érhet semmi véget;

ez áll az emberek közül mindenkire;

álmából mindenik egyazon ponton ébred,

a földön kezdi el, és máshol végzi be.

 

Majd mások élvezik, ártatlan, ifju párok,

e boldog menedék bűvös szépségeit

s a titkolt szerelem gyönyörét, melybe álmot

s méltóságot maga a Természet vegyít.

 

Zöld búvóhelyeink árnyán mások tanyáznak,

másoké ligetünk, az ösvény és a rét,

s a szent habba, amely csókolta pici lábad,

lármás és idegen fürdőzők lába lép!

 

Ó, hát hiába volt szerelmünk lángja oly nagy!

Már semmi sem miénk e színdús halmokon,

habár lelkünk velük lobogva összeolvadt!

A természet rideg, és mindent visszavon.

 

Barlangok, ligetek, vízmosások s ti bokrok,

fészekkel megrakott fák, hűvös patakok,

szőlővel futtatott falak, másnak susogtok?

Másokat ringat el ezután dalotok?

 

Értettük nyelvetek. A gyöngéd, méla szózat

bennünk visszhangozott legjobban, s szívesen

tártuk ki néha egy-egy mélyértelmü szónak

fülünk, de titkotok nem bolygattuk sosem.

 

Felelj, magános és szűzies völgy! Felelj, te

lakatlan, eldugott és gyönyörű vidék!

Ha majd a föld alatt nyugszunk s nézzük merengve

és sírkő-mereven a kripta éjjelét,

 

ily részvétlen maradsz, bár tudod, hogy mi ketten

holtan fekszünk, s velünk szerelmünk is halott?

Nem zavar meg e hír nyugalmas ünnepedben?

Nem fagy meg mosolyod, nem hallgat el dalod?

 

Ha majd megérzed azt, hogy ott bolygunk magányod

ölén, hol ismerik dombok s fák szellemünk,

mint aki újra lát két régi jóbarátot,

oly meghitt-melegen beszélsz-e majd velünk?

 

Nem hatódsz meg, ha majd árnyunk ott leng az úton,

mely élő lépteink üteméhez szokott,

ha kedvesem busan átölel, s oda úgy von,

ahol a könny-vizű forrás halkan zokog?

 

S ha új szerelmesek bújnak meg olthatatlan

vágyukkal a sürű, virágzó lomb alatt,

vajon nem fogod-e fülükbe súgni halkan:

– Ne feledjétek el, élők, a holtakat? –

 

Isten a zöld mezőt s a forrást adja kölcsön,

a zordon bércet és a rezgő lombu fát,

a kék eget s tavat, hogy bennük testet öltsön,

ami szívünkben él: az álom és a vágy;

 

majd mindent visszavesz; a barlang éjszakába

borul, hol ragyogó lángunk lobot vetett,

és a lelkünk jegyét viselő völgy, szavára,

eltörli lábnyomunk, minket pedig feled.

 

Hát feledjetek el, kerti ház, lombok, árnyak!

Fű, verd fel küszöbünk! Gyom, nődd be az utat!

Ti fák, zöldelljetek! Patak, fuss! Zengj, madárhad!

A két elfeledett hozzátok hű marad.

 

Hisz itt álmodtuk át szerelmünk édes álmát!

Ó, völgy, te vagy nekünk a végső menedék,

sivatagi uton forrás és üde pálmák,

hol könnyünk folydogált, s fogtuk egymás kezét!

 

A szenvedélyek is idővel elenyésznek,

ez álarccal, amaz tőrével távozik,

ahogy a dombok a dalos vándorszínészek

tarkaruhás raját lassanként elnyelik.

 

De téged, szerelem, semmi el nem törölhet,

mert éjünk csillaga s bűvös fáklyája vagy!

Hozzád köt minket a gyönyör, hozzád a könnyek;

átkoz az ifju, és imában áld az agg.

 

Mikor fejünket az évek súlya lenyomja,

és bensőnkben nem é1 se hit, se cél, se vágy,

szívünk akár a sír behorpadt, régi dombja,

s alatta holtan egy egész álomvilág;

 

mikor töprengve száll lelkünk e feneketlen

szakadékba, ahol már mindent jég borít,

s mint a csatamezőn, számlálja ott meredten

fekvő holt kínjait, kihamvadt álmait;

 

s mint kutató, aki lámpát tart a magasban

- míg távol a való, meg a gúnyos világ

botorkál a sötét lejtőn s eléri lassan

legbenső éjjele kihalt sivatagát;

 

s az éjben, hol nyoma sincs többé semmi fénynek,

s az út sem látható, amely tovább vezet,

íme, valami halk pihegést hall a lélek...

Te alszod álmod ott, ó, szent emlékezet!"


Victor Hugo versét fordította: Kálnoky László