Ultima Verba.

Ultima Verba.


A lelkiismeret halott. E vad tivornyán

rátérdel ő, e szép holttest tetszik neki;

olykor visszatekint, szeme vérben forogván,

e víg győztes, és a holtat pofonvers.



A felbérelt bíró a legnagyobb segítség.

A jámbor híveket rémítik a papok.

A míves udvarán kiássák kicsi kincsét,

s most Sibour adja el, kit Judás eladott.



Mondják: — Cézár az úr, a Seregek Urának

fölkentje. Nép, te légy kötelességtudó!

S míg zárt marokkal és dalolva körbejárnak,

ujjaik közt gurul az arany zecchino.



Ó, míg a trónon e koldusherceg, mig ő az,

kit Őszentsége áld, e bankrabló nagyúr,

jobbjában a jogar, baljában feszítővas,

Mandrin és Charlemagne, kit Sátán egybegyúr;



amíg itt hentereg, s kiköpi gaz pofája

az istenfélelmet, esküt, becsületet,

s állati részegen dicsfényünk leokádja,

amíg ezt eltürik a földön az egek;



még ha addig megy is az aljas népbutítás,

hogy ez ocsmány csalót övezi bámulat;

ha már Angliában s Amerikában sincs más

a száműzöttnek, mint: „Félünk, hordd el magad";



ha a hulló levél halott sorsára jutnánk,

s a cézári kegyért mindenki megtagad;

ha bitangolva csak egy házról másra futnánk,

megtépve, mint a rongy, ha szögön fönnakad;



még ha ez istenvert pusztaság is kivetné

a kivetetteket, a meghajszoltakat;

még ha a sír is, mely nem jobb a többieknél,

kidobná magából gyáván a holtakat,



én akkor sem török meg! Néma megvetésben

a bamba nyáj iránt, csak szívben gyászolón,

téged karollak át a vad számkivetésben,

oltárom, ó, haza! s szabadság, lobogóm!



Veletek maradok, nemes és drága társak!

Velünk száműzve a Köztársaság lakik.

Én felmagasztalom mindazt, mit meggyaláznak,

és megbélyegzem azt, mi áldva áldatik!



Én leszek az a hang, bár holt hamvak lefojtják,

mely jajt kiált, s a szó, amely nemet dörög!

S míg szolgáid neked a Louvre-odat mutatják,

majd én megmutatom, cézár, a börtönöd!



Látva a talpnyalást, a megszegett sok esküt,

karom – feldúlva, de némán – összefonom.

Ó, komor-szép hűség irántad, elveszett ügy,

légy erőm s örömöm, tartó érc-oszlopom!



Míg ő lesz itt az úr, akármit is csinálnak,

szép francia hazám, te könnyek kútfeje,

én nem látom viszont szelíd-szomoru tájad,

őseim sírja és csókjaim fészke te!



Nem láthatom viszont partjaid, én hazátlan,

s jaj! mindent feledek a hűségen kívül.

A próbált harcosok közt ütve fel a sátram,

élek kivetve, de rendíthetetlenül.



A sziklás számüzést vállalom, és ha éltem

végéig tart is az, nem méricskélve le,

hogy hány tört meg, akit szilárdabbnak reméltem,

s hogy hány szökik, kinek maradni kellene.



Ha csak ezren leszünk, én itt leszek! Ha majd csak

százan – e Sullával én nem egyezkedek;

ha tíz marad csupán, tizedikül maradjak,

s ha nem marad csak egy, az az egy én legyek!


Victor Hugo verse.


Fordította: Somlyó György