Ultima Verba.
A lelkiismeret halott. E vad tivornyán
rátérdel ő, e szép holttest tetszik neki;
olykor visszatekint, szeme vérben forogván,
e víg győztes, és a holtat pofonvers.
A felbérelt bíró a legnagyobb segítség.
A jámbor híveket rémítik a papok.
A míves udvarán kiássák kicsi kincsét,
s most Sibour adja el, kit Judás eladott.
Mondják: — Cézár az úr, a Seregek Urának
fölkentje. Nép, te légy kötelességtudó!
S míg zárt marokkal és dalolva körbejárnak,
ujjaik közt gurul az arany zecchino.
Ó, míg a trónon e koldusherceg, mig ő az,
kit Őszentsége áld, e bankrabló nagyúr,
jobbjában a jogar, baljában feszítővas,
Mandrin és Charlemagne, kit Sátán egybegyúr;
amíg itt hentereg, s kiköpi gaz pofája
az istenfélelmet, esküt, becsületet,
s állati részegen dicsfényünk leokádja,
amíg ezt eltürik a földön az egek;
még ha addig megy is az aljas népbutítás,
hogy ez ocsmány csalót övezi bámulat;
ha már Angliában s Amerikában sincs más
a száműzöttnek, mint: „Félünk, hordd el magad";
ha a hulló levél halott sorsára jutnánk,
s a cézári kegyért mindenki megtagad;
ha bitangolva csak egy házról másra futnánk,
megtépve, mint a rongy, ha szögön fönnakad;
még ha ez istenvert pusztaság is kivetné
a kivetetteket, a meghajszoltakat;
még ha a sír is, mely nem jobb a többieknél,
kidobná magából gyáván a holtakat,
én akkor sem török meg! Néma megvetésben
a bamba nyáj iránt, csak szívben gyászolón,
téged karollak át a vad számkivetésben,
oltárom, ó, haza! s szabadság, lobogóm!
Veletek maradok, nemes és drága társak!
Velünk száműzve a Köztársaság lakik.
Én felmagasztalom mindazt, mit meggyaláznak,
és megbélyegzem azt, mi áldva áldatik!
Én leszek az a hang, bár holt hamvak lefojtják,
mely jajt kiált, s a szó, amely nemet dörög!
S míg szolgáid neked a Louvre-odat mutatják,
majd én megmutatom, cézár, a börtönöd!
Látva a talpnyalást, a megszegett sok esküt,
karom – feldúlva, de némán – összefonom.
Ó, komor-szép hűség irántad, elveszett ügy,
légy erőm s örömöm, tartó érc-oszlopom!
Míg ő lesz itt az úr, akármit is csinálnak,
szép francia hazám, te könnyek kútfeje,
én nem látom viszont szelíd-szomoru tájad,
őseim sírja és csókjaim fészke te!
Nem láthatom viszont partjaid, én hazátlan,
s jaj! mindent feledek a hűségen kívül.
A próbált harcosok közt ütve fel a sátram,
élek kivetve, de rendíthetetlenül.
A sziklás számüzést vállalom, és ha éltem
végéig tart is az, nem méricskélve le,
hogy hány tört meg, akit szilárdabbnak reméltem,
s hogy hány szökik, kinek maradni kellene.
Ha csak ezren leszünk, én itt leszek! Ha majd csak
százan – e Sullával én nem egyezkedek;
ha tíz marad csupán, tizedikül maradjak,
s ha nem marad csak egy, az az egy én legyek!
Victor Hugo verse.
Fordította: Somlyó György
A lelkiismeret halott. E vad tivornyán
rátérdel ő, e szép holttest tetszik neki;
olykor visszatekint, szeme vérben forogván,
e víg győztes, és a holtat pofonvers.
A felbérelt bíró a legnagyobb segítség.
A jámbor híveket rémítik a papok.
A míves udvarán kiássák kicsi kincsét,
s most Sibour adja el, kit Judás eladott.
Mondják: — Cézár az úr, a Seregek Urának
fölkentje. Nép, te légy kötelességtudó!
S míg zárt marokkal és dalolva körbejárnak,
ujjaik közt gurul az arany zecchino.
Ó, míg a trónon e koldusherceg, mig ő az,
kit Őszentsége áld, e bankrabló nagyúr,
jobbjában a jogar, baljában feszítővas,
Mandrin és Charlemagne, kit Sátán egybegyúr;
amíg itt hentereg, s kiköpi gaz pofája
az istenfélelmet, esküt, becsületet,
s állati részegen dicsfényünk leokádja,
amíg ezt eltürik a földön az egek;
még ha addig megy is az aljas népbutítás,
hogy ez ocsmány csalót övezi bámulat;
ha már Angliában s Amerikában sincs más
a száműzöttnek, mint: „Félünk, hordd el magad";
ha a hulló levél halott sorsára jutnánk,
s a cézári kegyért mindenki megtagad;
ha bitangolva csak egy házról másra futnánk,
megtépve, mint a rongy, ha szögön fönnakad;
még ha ez istenvert pusztaság is kivetné
a kivetetteket, a meghajszoltakat;
még ha a sír is, mely nem jobb a többieknél,
kidobná magából gyáván a holtakat,
én akkor sem török meg! Néma megvetésben
a bamba nyáj iránt, csak szívben gyászolón,
téged karollak át a vad számkivetésben,
oltárom, ó, haza! s szabadság, lobogóm!
Veletek maradok, nemes és drága társak!
Velünk száműzve a Köztársaság lakik.
Én felmagasztalom mindazt, mit meggyaláznak,
és megbélyegzem azt, mi áldva áldatik!
Én leszek az a hang, bár holt hamvak lefojtják,
mely jajt kiált, s a szó, amely nemet dörög!
S míg szolgáid neked a Louvre-odat mutatják,
majd én megmutatom, cézár, a börtönöd!
Látva a talpnyalást, a megszegett sok esküt,
karom – feldúlva, de némán – összefonom.
Ó, komor-szép hűség irántad, elveszett ügy,
légy erőm s örömöm, tartó érc-oszlopom!
Míg ő lesz itt az úr, akármit is csinálnak,
szép francia hazám, te könnyek kútfeje,
én nem látom viszont szelíd-szomoru tájad,
őseim sírja és csókjaim fészke te!
Nem láthatom viszont partjaid, én hazátlan,
s jaj! mindent feledek a hűségen kívül.
A próbált harcosok közt ütve fel a sátram,
élek kivetve, de rendíthetetlenül.
A sziklás számüzést vállalom, és ha éltem
végéig tart is az, nem méricskélve le,
hogy hány tört meg, akit szilárdabbnak reméltem,
s hogy hány szökik, kinek maradni kellene.
Ha csak ezren leszünk, én itt leszek! Ha majd csak
százan – e Sullával én nem egyezkedek;
ha tíz marad csupán, tizedikül maradjak,
s ha nem marad csak egy, az az egy én legyek!
Victor Hugo verse.
Fordította: Somlyó György
Aucun commentaire:
Enregistrer un commentaire