Régi dal az ifjúságról.

 

Régi dal az ifjúságról.


Rózsáról én nem álmodoztam.

Mentünk az erdei úton

Rózsa meg én, fecsegve hosszan,

de hogy miről, már nem tudom.



Én hűvös voltam, mint a márvány,

szórakozott és ildomos;

ballagtam, fűt-fát magyarázván,

míg szeme azt kérdezte: Nos?



Friss gyöngyharmat szitálta berken,

napernyőt tárt a sarjuág;

én a rigó füttyét füleltem,

Rózsa a csalogány szavát.



Tizenhat voltam és mogorva,

ő húsz, a szeme csillogó;

fülemüle trillázta: Rózsa,

s engem kifütyült a rigó.



Aztán a lány feszes derékkal

nyújtózott, s míg gyümölcsöt ér,

a lomb közt reszketett a szép kar;

s én nem láttam, hogy hófehér.



Hűs csermely csobbant mély mederben,

dajkálta bársony mohaágy;

s aludt a néma rengetegben

a természet, mely csupa vágy.



Rózsa, a cipőjét lerúgva

ártatlan arccal, hirtelen,

pici lábát a vízbe dugta;

s én nem láttam, hogy meztelen.



Nem is tudtam, mit mondjak aztán;

mentem vele a sűrűn át,

olykor mosoly rezgett az arcán,

s hallottam egy-egy sóhaját.



Nem láttam, mily gyönyörű Rózsa,

csak kijövet. – Buta dolog!

Ne gondoljunk rá! – szólt. S azóta

örökké erre gondolok.



Victor Hugo verse.


Fordította : Nemes Nagy Ágnes