Le Chauffeur.

Le Chauffeur.
  

Qu’est-ce qui rôde autour du chauffeur

Qui a quitté son autobus, s’est assis

Place de l’Opéra au bord du trottoir

Et glisse dans la douceur de n’être

Déjà plus que ses larmes? Les passants

Qui se penchent sur une tristesse

Commune et présentable aimeraient

Qu’il leur dise que le vent naguère

Savait venir de la forêt vers une robe,

Ou qu’un jour son frère lui a lancé

Même ton ombre ne voudra plus de toi.

Les pieds dans l’eau, le chauffeur

Ne sait que répéter: ce travail est dur

Et le monde n’est pas complaisant.


Hédi Kaddour.

Nem jött özönvíz még a földre.

Nem jött özönvíz még a földre.


Nem jött özönvíz még a földre, az emberek össze-vissza

Virulnak, egy csöppet sem feszeng bűnük az ég alatt.

Megsokasodtak. Az ígéretek a kékség

Illethetetlen gyönyörébe vesznek.

Szeretnek. Mindenütt. Súlyos moraj.

Állnak a fák tömören s óriásan

Kányák keringnek s körülöttük a nappal

Összes küllője és az érdes zúgás

Az északi szél, töri a jámbor tölgyeket.

Zsongás száll fel a páncélos rovarokkal

Nyüzsgő fűből amit beszívott ajkak zabálnak

Fehér tépőfogak közt eltűnnek a tollak

És ott marad a vér hogy megelégítse a földet

S először

Tépi le most az ájtatos manó

Alvó párja fejét,

boldog idők mikor

Az égi gleccser a hízelkedő tenger felé tart,

S nagy mozdulatlan kemény fuvalommal

Megalkotja áhított gyermekét.



Pierre-Jean Jouve verse.


Lator László fordítása.

Le Déluge n’est pas encore venu.

Le Déluge n’est pas encore venu.

Le Déluge n’est pas encore venu, les hommes fleurissent

De travers, leur péché n’est point mal à l’aise sous le ciel

Ils ont fructifié. Les promesses s’éloignent

Jusque sur les douceurs immuables de bleu.

Ils aiment. Partout. Lourde rumeur.

Les arbres sont debout pleins et gigantesques

Les milans font la ronde et tous les rais du jour

Autour d’eux et les rauques souffles sont

Du vent du nord, qui casse la bonté des chênes.

Le chant monte de l’herbe emplie par les élytres

Que dévore la bouche absorbée par la gueule

Les plumages disparaissant sous les crocs blancs,

Et le sang reste là pour contenter la terre, et

Première fois

La mante religieuse a détaché la tête

De son époux qui sommeille,

heureux temps

Où le glacier de l’air marche vers l’océan

Câlin, et par un souffle dur immobile et fort

Lui fait l’enfant qu’il désire.


Pierre-Jean Jouve. 

A vízözön.

A vízözön.


A legtágasabb és legnyugodtabb

A legáttetszőbb a legteljesebb

Parttalan

Változatlan

Tengerzöld és békés egy fala-nincsen

Pohárban és mint az isteni szándék

Napsugaraiban meggyűlt olaj,

A legvízszerűbb a nyugalom

E sivatagában,

Egyszóval a legboldogabb

Ebben a tökéletes büntetésben

Hol bekerítve alszik csobbanatlan

A bűn mert nem vegyül a víz s a szellem

A vízözön

Tömör halott fényében a legszebb

Hogy a hegyek tízezer méter mélyre merültek

És a városok paráznasága a tengert kárpitozza –

Egy ágnyi csönd volt

Egy lepedőnyi csönd

A megülő csönd egy rebbenése;

Egy ellenőrizetlen csönd-mező

Amelyre majd újabb réteg rakódik

Egy csendben vajúdó galamb

Mely a tetőre száll majd

S újabb csöndet teremt.


Pierre-Jean  Jouve verse

Fordította :

Imreh András.

Le Déluge. 
  

Ce qu’il y avait de plus vaste et de plus tranquille

De plus plein, de plus transparent

Sans bords

Égal

Glauque et pacifique dans un verre

Sans parois et comme de l’huile assemblée au soleil

De la volonté divine, ce qu’il y avait

De plus aqueux en ce désert

Du calme,

Et ce qu’il y avait de plus heureux

Enfin dans cette punition parfaite

Du crime réduit, dormant, sans clapotement

Car l’eau ne se mélange pas avec l’esprit,

Ce qu’il y avait de plus beau à la massive morte lumière

Du Déluge,

Les montagnes ayant fondu de dix mille mètres

La fornication des villes tapissant les fonds de la mer,

C’était un rameau

De silence, une nappe de silence

Un mouvement de silence

Posé; une étendue non contrôlée

De silence qui lui-même allait être recouvert. C’était

Une colombe en gestation silencieuse

Qui viendra sur le toit

Avec un nouvel effet de silence.



Pierre-Jean  Jouve.

J'aime le verd laurier, dont l'hyver ny la glace.

J'aime le verd laurier, dont l'hyver ny la glace

N'effacent la verdeur en tout victorieuse,

Monstrant l'eternité à jamais bien heureuse

Que le temps, ny la mort ne change ny efface.


J'aime du hous aussi la toujours verte face,

Les poignans eguillons de sa fueille espineuse :

J'aime la lierre aussi, et sa branche amoureuse

Qui le chesne ou le mur estroitement embrasse.


J'aime bien tous ces trois, qui toujours verds ressemblent

Aux pensers immorteles, qui dedans moy s'assemblent,

De toy que nuict et jour idolatre, j'adore :


Mais ma playe, et poincture, et le Noeu qui me serre,

Est plus verte, et poignante, et plus estroit encore

Que n'est le verd laurier, ny le hous, ny le lierre.


Étienne Jodelle.

Szeretem a babért...

 

Szeretem a babért...


Szeretem a babért, melynek a tél se, jég se

őlheti ki soha győztes hatalmú zöldjét,

hisz a te képed ő, mindig-boldog öröklét,

kit idő, se halál nem merít feledésbe.



Szeretem a magyal sok szúrós tüske védte

lombjainak húsát, melynek zöldje örök-szép;

s a repkényt is, ahogy falat, tölgy barna törzsét

indázza szorosan szerelmes ölelésbe.



Mind hármát szeretem, hisz zöldjükhöz hasonlók

az örök képzetek, mik lelkemben kibomlók,

rólad, kit éj s napon bálványomként imádok:



de seb, tövis, hurok, mely rám tör fenyegetvén,

oly zöld és oly szúrós és oly szoros, ha átfog,

hogy nincs oly zöld babér, se oly magyal, se repkény.


Étienne Jodelle verse.


Fordította:Somlyó György

Mint aki elveszett...

 

Mint aki elveszett...



Mint aki elveszett egy erdő sűrűjében,

s utat, tisztást, irányt, élőlényt nem talál:

mint akit tengeren dühöngő ár dobál

s már-már elnyelnek a vad hullámok sötéten:



mint aki nagy mezőn bolyong, midőn vak éjben

merül el a világ: nincs ösvény, út, sugár

számomra, s eszemet vesztettem szinte már,

elvesztve, kitől üdvösségemet reméltem.



Ám aki végre lát,(ha múlnak a bajok),

erdőn, vízen, mezőn tisztást, révet, napot,

felejti kínjait s úgy örül új javának.



Magam is, aki így gyötrődtem nélküled,

mindent felejtek én, meglátva fényedet:

vak erdőt, vad vihart, fekete éjszakákat.


Étienne Jodelle verse.
   

Fordította: Rónay György

Comme un qui s'est perdu dans la forest profonde.

 


Comme un qui s'est perdu dans la forest profonde.


Comme un qui s'est perdu dans la forest profonde

Loing de chemin, d'orée et d'adresse, et de gens :

Comme un qui en la mer grosse d'horribles vens,

Se voit presque engloutir des grans vagues de l'onde :



Comme un qui erre aux champs, lors que la nuict au monde

Ravit toute clarté, j'avois perdu long temps

Voye, route, et lumiere, et presque avec le sens,

Perdu long temps l'object, où plus mon heur se fonde.



Mais quand on voit, ayans ces maux fini leur tour,

Aux bois, en mer, aux champs, le bout, le port, le jour,

Ce bien present plus grand que son mal on vient croire.



Moy donc qui ay tout tel en vostre absence esté,

J'oublie, en revoyant vostre heureuse clarté,

Forest, tourmente, et nuict, longue, orageuse, et noire.


Étienne Jodelle.

Régi dal az ifjúságról.

 

Régi dal az ifjúságról.


Rózsáról én nem álmodoztam.

Mentünk az erdei úton

Rózsa meg én, fecsegve hosszan,

de hogy miről, már nem tudom.



Én hűvös voltam, mint a márvány,

szórakozott és ildomos;

ballagtam, fűt-fát magyarázván,

míg szeme azt kérdezte: Nos?



Friss gyöngyharmat szitálta berken,

napernyőt tárt a sarjuág;

én a rigó füttyét füleltem,

Rózsa a csalogány szavát.



Tizenhat voltam és mogorva,

ő húsz, a szeme csillogó;

fülemüle trillázta: Rózsa,

s engem kifütyült a rigó.



Aztán a lány feszes derékkal

nyújtózott, s míg gyümölcsöt ér,

a lomb közt reszketett a szép kar;

s én nem láttam, hogy hófehér.



Hűs csermely csobbant mély mederben,

dajkálta bársony mohaágy;

s aludt a néma rengetegben

a természet, mely csupa vágy.



Rózsa, a cipőjét lerúgva

ártatlan arccal, hirtelen,

pici lábát a vízbe dugta;

s én nem láttam, hogy meztelen.



Nem is tudtam, mit mondjak aztán;

mentem vele a sűrűn át,

olykor mosoly rezgett az arcán,

s hallottam egy-egy sóhaját.



Nem láttam, mily gyönyörű Rózsa,

csak kijövet. – Buta dolog!

Ne gondoljunk rá! – szólt. S azóta

örökké erre gondolok.



Victor Hugo verse.


Fordította : Nemes Nagy Ágnes