Stella.

Stella.

Homokos partszegély mellett aludtam éjjel.

Fölpattant a szemem, álmom szél fújta széjjel,

s megláttam hirtelen a hajnalcsillagot.

A messzi boltozat legmélyén csillogott,

kimondhatatlanul lágyan és hófehéren.

Északi szél elől vihar futott az égen;

a fényben már pihés bolyhok a fellegek.

S a csillag szinte élt, érzett, elmélkedett,

csitította a szirt dühét, hol küzd az árral,

mintha gyöngy harmaton egy lélek sütne által.

Éj volt még, de az árny uralma haldokolt,

világolt isteni mosollyal fenn a bolt.

Ezüsten reszketett a hajlós árboc orma;

sötét volt a hajó, de fehér a vitorla;

meredek hegyfokon leste egy nagy csapat

sirály a csillagot, komolyan, hallgatag,

mint szikrából szakadt tűzmadarát a mennynek;

a néppel oly rokon tenger felé-kerengett,

zúgása csillapult, látván őt fényleni,

s úgy tetszett, szinte fél, hogy elhessentheti.

A térben végtelen szerelem árja áradt.

Lábamnál boldogan borzongtak a füszálak,

felbúgott két madár, és egy fölserkenő

virág hozzámhajolt: csillagnővérem ő.

S míg bontotta az árny fátyla öblös redőit,

egy hang hatolt felém, mely az égből szürődik,

és szólt: – Csillag vagyok és az első vagyok,

én, kiről azt hiszik, meghalt – s feltámadott.

Én, tűz-arany kavics, mit isteni parittya

dobott ki, hogy az éj homlokába hajítsa.

Égtem a Sinai, a Tajgetosz hegyén;

széthullhat egy világ: újjászületek én.

Ó, népek! én vagyok a költészet parázsa,

Mózesre szállt tüzem és Dante homlokára.

Szeret az óceán-oroszlán engemet.

Jövök már. Vakmerés, hit, erkölcs, keljetek!

Elmék, gondolkodók, a csúcsra, őrszemek, ti!

Szemhéjak, nyíljatok, pupillák, gyúljatok ki,

mozdulj, barázda, zengj, zsibongj fel újra, lét,

talpra, álmodozók! – mert ki nyomomba lép,

mert ki előreküld tündöklő híradásnak,

Szabadság-angyal az, a Fény, az óriás Nap!


Victor Hugo verse.


fordította: Nemes Nagy Ágnes

Stella.

Stella.


Je m'étais endormi la nuit près de la grève.

Un vent frais m'éveilla, je sortis de mon rêve,

J'ouvris les yeux, je vis l'étoile du matin.

Elle resplendissait au fond du ciel lointain

Dans une blancheur molle, infinie et charmante.

Aquilon s'enfuyait emportant la tourmente.

L'astre éclatant changeait la nuée en duvet.

C'était une clarté qui pensait, qui vivait ;

Elle apaisait l'écueil où la vague déferle ;

On croyait voir une âme à travers une perle.

Il faisait nuit encor, l'ombre régnait en vain,

Le ciel s'illuminait d'un sourire divin.

La lueur argentait le haut du mât qui penche ;

Le navire était noir, mais la voile était blanche ;

Des goëlands debout sur un escarpement,

Attentifs, contemplaient l'étoile gravement

Comme un oiseau céleste et fait d'une étincelle ;

L'océan, qui ressemble au peuple, allait vers elle,

Et, rugissant tout bas, la regardait briller,

Et semblait avoir peur de la faire envoler.

Un ineffable amour emplissait l'étendue.

L'herbe verte à mes pieds frissonnait éperdue,

Les oiseaux se parlaient dans les nids ; une fleur

Qui s'éveillait me dit : c'est l'étoile ma soeur.

Et pendant qu'à longs plis l'ombre levait son voile,

J'entendis une voix qui venait de l'étoile

Et qui disait : - Je suis l'astre qui vient d'abord.

Je suis celle qu'on croit dans la tombe et qui sort.

J'ai lui sur le Sina, j'ai lui sur le Taygète ;

Je suis le caillou d'or et de feu que Dieu jette,

Comme avec une fronde, au front noir de la nuit.

Je suis ce qui renaît quand un monde est détruit.

Ô nations ! je suis la poésie ardente.

J'ai brillé sur Moïse et j'ai brillé sur Dante.

Le lion océan est amoureux de moi.

J'arrive. Levez-vous, vertu, courage, foi !

Penseurs, esprits, montez sur la tour, sentinelles !

Paupières, ouvrez-vous, allumez-vous, prunelles,

Terre, émeus le sillon, vie, éveille le bruit,

Debout, vous qui dormez ! - car celui qui me suit,

Car celui qui m'envoie en avant la première,

C'est l'ange Liberté, c'est le géant Lumière !


Victor Hugo.

Megnyugtató látvány.

Megnyugtató látvány.


Minden sugárzó és vidám ma.

Most sző a fürge lábu pók

a tisztaselyem tulipánra

csipkét, színezüstből valót.



A reszketeg szitakötőcske

nagy gömb-szemmel lesi magát

a tükrös tóban, hol nyüzsögve

rajzik egy rejtélyes világ.



Úgy tetszik, ifjodik a rózsa,

a bíbor bimbóval rokon,

s csupa gyönyörrel szól a nóta

a csupa napfény ágakon.



Szól a madár, Urát dicsérve,

ki tiszta szívekben lakik,

s rávonja a kékszemü égre

a hajnal láng-szemhéjait.



Hol elhal minden lárma lágyan,

a fák közt őzgida suhan,

s az ékszertartó, zöld mohában

bogár ragyog, élő arany.



Lankadt a hold, sápadt a napban,

mint víg, lábadozó beteg,

opál-szeméből hullva, lassan,

lágy égi édesség pereg.



Csókolva száll a violára

s a vén falig vonja a méh;

moccantja a forró barázda

vak csíráit a nap felé.



Minden él, s minden a helyén van,

tárt ajtóban sugárnyi nap,

futó víz, ingó árnykaréjban,

zöld domb felett kék boltozat.



A síkság boldog fénye villog,

a fű virít, a lomb susog.

- Ember! ne félj! tudja a titkot

a természet és mosolyog.


Victor Hugo verse.


fordító: Nemes Nagy Ágnes

Spectacle rassurant.

Spectacle rassurant.


Tout est lumière, tout est joie,

L'araignée au pied diligent

Attache aux tulipes de soie

Ses rondes dentelles d'argent.



La frissonnante libellule

Mire les globes de ses yeux

Dans l'étang splendide où pullule

Tout un monde mystérieux !



La rose semble, rajeunie,

S'accoupler au bouton vermeil ;

L'oiseau chante plein d'harmonie

Dans les rameaux pleins de soleil.



Sa voix bénit le Dieu de l'âme

Qui, toujours visible au coeur pur,

Fait l'aube, paupière de flamme,

Pour le ciel, prunelle d'azur !



Sous les bois, où tout bruit s'émousse,

Le faon craintif joue en rêvant ;

Dans les verts écrins de la mousse

Luit le scarabée, or vivant.



La lune au jour est tiède et pâle

Comme un joyeux convalescent ;

Tendre, elle ouvre ses yeux d'opale

D'où la douceur du ciel descend !



La giroflée avec l'abeille

Folâtre en baisant le vieux mur ;

Le chaud sillon gaîment s'éveille,

Remué par le germe obscur.



Tout vit, et se pose avec grâce,

Le rayon sur le seuil ouvert,

L'ombre qui fuit sur l'eau qui passe,

Le ciel bleu sur le coteau vert !



La plaine brille, heureuse et pure ;

Le bois jase ; l'herbe fleurit.

- Homme ! ne crains rien ! la nature

Sait le grand secret, et sourit.


Victor Hugo.

Szóljatok szüntelen...

Szóljatok szüntelen, gondolat harsonái.


Hogy méne Józsua kürtszóval körbejárni

a várost, ég felé fordítván a szemét,

s követte haragos prófétáját a nép,

első nap a király nevetett vára ormán;

másnap is nevetett s kiüzent néki, mondván:

– Hiszed tán, hogy a szél elfújja a falat? –

Harmadnap legelöl a frigyláda haladt,

aztán a kürtösök, s hadsorok dübörögtek,

s bentről leköpdösék a frigyládát a kölykek,

és játéktrombitán sikongtak, mint a kürt;

a negyedik napon az asszonynép kiült

a rozsdamarta, vén, pártázatos tetőkre,

ott fonván meg a szöszt, a héberrel kötődve,

s Áron fiaira köveket dobtanak;

ötödnap feketén lepték el a falat

a sánták és vakok, s hujjogva ordibáltak,

csúfolván az eget zördítő trombitákat;

hatodnap a falon, mely oly erős, magas,

hogy gránitcsücskein megfészkelhet a sas,

s csúcsairól maga a mennykő is levásik,

megint csak a király kacagott, szakadásig,

s szólt: — Be jól muzsikál ez a héber sereg! —

S így megnevetteté körül a véneket,

a szentély bölcseit és bíráit a sorsnak.



A hetedik napon a falak leomoltak.


Victor Hugo verse.


Magyarra fordította : Nemes Nagy Ágnes

Sonnez, sonnez toujours, clairons de la pensée.

Sonnez, sonnez toujours, clairons de la pensée.


Quand Josué rêveur, la tête aux cieux dressée,

Suivi des siens, marchait, et, prophète irrité,

Sonnait de la trompette autour de la cité,

Au premier tour qu'il fit, le roi se mit à rire ;

Au second tour, riant toujours, il lui fit dire :

" Crois-tu donc renverser ma ville avec du vent ? "

À la troisième fois l'arche allait en avant,

Puis les trompettes, puis toute l'armée en marche,

Et les petits enfants venaient cracher sur l'arche,

Et, soufflant dans leur trompe, imitaient le clairon ;

Au quatrième tour, bravant les fils d'Aaron,

Entre les vieux créneaux tout brunis par la rouille,

Les femmes s'asseyaient en filant leur quenouille,

Et se moquaient, jetant des pierres aux Hébreux ;

À la cinquième fois, sur ces murs ténébreux,

Aveugles et boiteux vinrent, et leurs huées

Raillaient le noir clairon sonnant sous les nuées ;

À la sixième fois, sur sa tour de granit

Si haute qu'au sommet l'aigle faisait son nid,

Si dure que l'éclair l'eut en vain foudroyée,

Le roi revint, riant à gorge déployée,

Et cria : " Ces Hébreux sont bons musiciens ! "

Autour du roi Joyeux riaient tous les anciens

Qui le soir sont assis au temple, et délibèrent.


À la septième fois, les murailles tombèrent.


Victor Hugo.

A vetés évszaka. Este.

A vetés évszaka. Este.


Ez már az alkonyati óra.

Nézem a kapu küszöbén:

a végső munkafordulóra

hogy hull a végső, esti fény.



Az árnyék-mosta nagy mezőben

vén embert látok, rongy-ruhást,

barázda-hosszat hinti bőven

az eljövendő aratást.



Hatalmas, fekete alakja

a földeknek fölébe nő,

s a bizonyosság átitatja,

hogy hasznosan fut az idő.



Lép, lép a tág síkon keresztül,

nagy, széles ívben szór magot,

keze nyílik, majd újralendül –

titkos tanú, én hallgatok,



amíg az est, fátylát kibontva,

a felmorajló árnyon át

beleírja a csillagokba

a magvető mozdulatát.



Victor Hugo verse.

Fordította : Nemes Nagy Ágnes

Saison des semailles. Le soir.

Saison des semailles. Le soir.


C'est le moment crépusculaire.

J'admire, assis sous un portail,

Ce reste de jour dont s'éclaire

La dernière heure du travail.



Dans les terres, de nuit baignées,

Je contemple, ému, les haillons

D'un vieillard qui jette à poignées

La moisson future aux sillons.



Sa haute silhouette noire

Domine les profonds labours.

On sent à quel point il doit croire

A la fuite utile des jours.



Il marche dans la plaine immense,

Va, vient, lance la graine au loin,

Rouvre sa main, et recommence,

Et je médite, obscur témoin,



Pendant que, déployant ses voiles,

L'ombre, où se mêle une rumeur,

Semble élargir jusqu'aux étoiles

Le geste auguste du semeur.


Victor Hugo.

Mikor a könyv..

Mikor a könyv..


Mikor a könyv, amely elaltat minden éjre,

mikor a házi lég, a tűzhely gondjai,

mikor az esztelen város zörömbölése,

hol mindig hallani ezt-azt rikoltani,



mikor nyűg és öröm ezernyi aggodalma,

megtöltve a napot, míg szűk lesz és sötét,

nyakam soká, soká súlyos igába hajtja,

és földre szögezi lelkem tekintetét:



akkor váratlanul kiszáll, szökik a lélek,

réti ösvényre hág, ma s holnap újra csak,

mely eltéved vele, de mindig visszatéved,

minta bölcs paripa, mely tudja az utat,



lelkem erdőbe fut, hol annyi kósza fény gyűl

az árny közt, s annyi hang, lágy zsongás vár reá,

s vár az Álmodozás, az első fa tövén ül,

s együtt indulnak el a lomb, a lomb alá!


Victor Hugo verse.

Fordította: Nemes Nagy Ágnes

Quand le livre où s'endort chaque soir ma pensée.

Quand le livre où s'endort chaque soir ma pensée.


Quand le livre où s'endort chaque soir ma pensée,

Quand l'air de la maison, les soucis du foyer,

Quand le bourdonnement de la ville insensée

Où toujours on entend quelque chose crier,



Quand tous ces mille soins de misère ou de fête

Qui remplissent nos jours, cercle aride et borné,

Ont tenu trop longtemps, comme un joug sur ma tête,

Le regard de mon âme à la terre tourné ;



Elle s'échappe enfin, va, marche, et dans la plaine

Prend le même sentier qu'elle prendra demain,

Qui l'égare au hasard et toujours la ramène,

Comme un coursier prudent qui connaît le chemin.



Elle court aux forêts où dans l'ombre indécise

Flottent tant de rayons, de murmures, de voix,

Trouve la rêverie au premier arbre assise,

Et toutes deux s'en vont ensemble dans les bois !


Victor Hugo.