Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,

Mivel ajkamhoz ért.


Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,

és sápadt homlokom kezedben nyughatott,

mivel beszívtam én nemegyszer drága lelked

leheletét, e mély homályú illatot,


mivel titokzatos szíved nekem kitárult,

s olykor megadatott beszédét hallanom,

mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult

szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,


mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta,

örökké fátyolos világú csillagod,

és nyaradból lehullt egy gyenge szirmu rózsa,

amelyet életem árja elringatott,


most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll:

— Vágtass, ha jólesik! Az én időm örök!

Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál

nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!


Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót

vad szárnycsapásaid. Minden hamud kevés:

lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!

Szerelmes szívemen nem győz a feledés!


Victor Hugo.

Puisque j'ai mis ma lèvre à ta coupe encor pleine.

Puisque j'ai mis ma lèvre à ta coupe encor pleine.


Puisque j'ai mis ma lèvre à ta coupe encor pleine ;

Puisque j'ai dans tes mains posé mon front pâli ;

Puisque j'ai respiré parfois la douce haleine

De ton âme, parfum dans l'ombre enseveli ;


Puisqu'il me fut donné de t'entendre me dire

Les mots où se répand le cœur mystérieux ;

Puisque j'ai vu pleurer, puisque j'ai vu sourire

Ta bouche sur ma bouche et tes yeux sur mes yeux ;


Puisque j'ai vu briller sur ma tête ravie

Un rayon de ton astre, hélas ! voilé toujours ;

Puisque j'ai vu tomber dans l'onde de ma vie

Une feuille de rose arrachée à tes jours ;


Je puis maintenant dire aux rapides années :

- Passez ! passez toujours ! je n'ai plus à vieillir !

Allez-vous-en avec vos fleurs toutes fanées ;

J'ai dans l'âme une fleur que nul ne peut cueillir !


Votre aile en le heurtant ne fera rien répandre

Du vase où je m'abreuve et que j'ai bien rempli.

Mon âme a plus de feu que vous n'avez de cendre !

Mon cœur a plus d'amour que vous n'avez d'oubli !


   
Victor  Hugo.

Szavak a dünén.

Szavak a dünén.

Most, mikor életem mint gyertya csonkig ég,

és immár próbáim beteltek,

most, mikor annyi gyász engem és annyi év

a sírgödör felé terelget,


s fönn azon az egen, ahová fiatal

álmom hajtott, röpül a múltnak

forgataga — lejárt szép óráim hamar,

látom, már árnyékba borulnak;


most mondogatom én: „Eljön az én napom!

Holnap az egész múlt elévül"

A mélységes vizek partját búsan rovom,

és görnyedten, álomba révült


szemmel nézem, ahogy hegyen és völgyön át

sascsőrével tovaragadja

az északi vihar gyapjas felhők hadát

a szüntelen mozgó habokra.


A szélvészt hallom, a szirtet a tengeren

s embert, ki ért kévét köt által.

Tűnődve hallgatom, ahogy összevetem

a szavakat a mormolással.


És moccanatlanul heverek néhanap

a ritkás növényű dünéra,

míg csak föl nem tűnik a holdnak álmatag,

baljóslatú szemvillanása.


Fölkél, bő fénysugár árasztja réveteg

a rejtélyes örvényt s a tért el,

így nézünk mereven ketten farkasszemet:

a ragyogás a szenvedéssel.


De régvolt napjaim hová is tűntek el?

Ki ismer engem a világon?

Káprázó szememen egyszer még tündököl

vajon elillant ifjuságom?


Minden elszállt? Magam vagyok, s fáradt vagyok.

Válasz kiáltásomra nincsen.

Én is csak fuvalom volnék? Oh, szél, habok,

oh, csak hullám volnék a vízben?


Bennem már alkonyul. Amit szerettem, az

már vissza többé sohse térhet?

Oh, föld, ki hegyeket homállyal borítasz,

a sír vagy, és én a kísértet?


Élet, öröm, remény, kéj, mind kiittalak?

Várok, kérdezek és könyörgök,

és fel-felfordítom egy-egy poharamat:

csurran-e még egy csepp belőlük?


Emlékezéssel a megbánás beh rokon!

Már folyton csak könnyek buzognak!

S beh hideg is, halál, téged tapintanom,

te sötét retesze kapunknak!


Töprengve hallgatom, szél zúg keservesen

s a győzhetetlen ráncu tajték -

nevet a nyár, s ime a parti fövenyen

a kékszirmú bogáncs kihajt még.


Victor Hugo.

Paroles sur la dune.


Maintenant que mon temps décroît comme un flambeau,

Que mes tâches sont terminées ;

Maintenant que voici que je touche au tombeau

Par les deuils et par les années,



Et qu'au fond de ce ciel que mon essor rêva,

Je vois fuir, vers l'ombre entraînées,

Comme le tourbillon du passé qui s'en va,

Tant de belles heures sonnées ;



Maintenant que je dis : - Un jour, nous triomphons ;

Le lendemain, tout est mensonge ! -

Je suis triste, et je marche au bord des flots profonds,

Courbé comme celui qui songe.



Je regarde, au-dessus du mont et du vallon,

Et des mers sans fin remuées,

S'envoler sous le bec du vautour aquilon,

Toute la toison des nuées ;



J'entends le vent dans l'air, la mer sur le récif,

L'homme liant la gerbe mure ;

J'écoute, et je confronte en mon esprit pensif

Ce qui parle à ce qui murmure ;



Et je reste parfois couché sans me lever

Sur l'herbe rare de la dune,

Jusqu'à l'heure où l'on voit apparaître et rêver

Les yeux sinistres de la lune.



Elle monte, elle jette un long rayon dormant

A l'espace, au mystère, au gouffre ;

Et nous nous regardons tous les deux fixement,

Elle qui brille et moi qui souffre.



Où donc s'en sont allés mes jours évanouis ?

Est-il quelqu'un qui me connaisse ?

Ai-je encor quelque chose en mes yeux éblouis,

De la clarté de ma jeunesse ?



Tout s'est-il envolé ? Je suis seul, je suis las ;

J'appelle sans qu'on me réponde ;

Ô vents ! ô flots ! ne suis-je aussi qu'un souffle, hélas !

Hélas ! ne suis-je aussi qu'une onde ?



Ne verrai-je plus rien de tout ce que j'aimais ?

Au-dedans de moi le soir tombe.

Ô terre, dont la brume efface les sommets,

Suis-je le spectre, et toi la tombe ?



Ai-je donc vidé tout, vie, amour, joie, espoir ?

J'attends, je demande, j'implore ;

Je penche tour à tour mes urnes pour avoir

De chacune une goutte encore !



Comme le souvenir est voisin du remord !

Comme à pleurer tout nous ramène !

Et que je te sens froide en te touchant, ô mort,

Noir verrou de la porte humaine !


Et je pense, écoutant gémir le vent amer,

Et l'onde aux plis infranchissables ;

L'été rit, et l'on voit sur le bord de la mer

Fleurir le chardon bleu des sables.


Victor Hugo.

Orpheus.

Orpheus.

Tanum a Tanais, a hatöblű sötét ár,
s Zeusz, kinek kegyén az éj nagy szekerén jár
Rhea ökreivel és Nyx lovaival,
tűnt óriások és tanúm a mai faj,
Pluto, ki fölfal és Uranus, a teremtő:
imádok egy leányt s számomra drága szent.
Poseidon, kékhajú szörnyeteg, szómra hív:
hallgass meg. Én vagyok a zengő férfiszív,
és szeretek. Az ős árny öle csupa felleg;
rezdül a lomb, amit a zápor árja ellep.
Mint erdőn Boreas, Zephir a réteken,
zavart szívünkön úgy borzong a szerelem.
Szeretem ezt a nőt, édes Eurydikémet,
mindig és mindenütt! S ha nem, verjen az ég meg,
verje a zsendülő bimbót s az ért magot!
A falra mágikus igét ne írjatok.

Victor  Hugo.

Orphée.

Orphée.


J’atteste Tana?s, le noir fleuve aux six urnes,
Et Zeus qui fait traîner sur les grands chars nocturnes
Rhéa par des taureaux et Nyx par des chevaux,
Et les anciens géants et les hommes nouveaux,
Pluton qui nous dévore, Uranus qui nous crée,
Que j’adore une femme et qu’elle m’est sacrée.
Le monstre aux cheveux bleus, Poséidon, m’entend;
Qu’il m’exauce. Je suis l’âme humaine chantant,
Et j’aime. L’ombre immense est pleine de nuées,
La large pluie abonde aux feuilles remuées,
Borée émeut les bois, Zéphyre émeut les blés,
Ainsi nos coeurs profonds sont par l’amour troublés.
J’aimerai cette femme appelée Eurydice,
Toujours, partout! Sinon que le ciel me maudisse,
Et maudisse la fleur naissante et l’épi mûr!
Ne tracez pas de mots magiques sur le mur.


Victor Hugo.

Élsz, mondod.

Élsz, mondod.

Élsz, mondod ezt meg azt, ég és felhők fölötted,

kedvtelve forgatod könyvét sok régi bölcsnek;

Dantét, Vergiliust; felkerekedsz vígan

s kies tájak felé tartsz postakocsiban;

jó ízűen kacagsz, a szállás odafenn vár;

rád villan s szíven üt egy futó női szempár;

szeretnek és szeretsz – királyi jó dolog!

Az erdőn madarak trilláit hallgatod;

felébredsz reggel, és ott vár csókkal fogadván

a család, az anya, a kislány és a nagylány!

Újságot olvasol ebéd közben; s a nap

szerelmet és reményt és munkát váltogat;

rád rohan zavaros szenvedéllyel az élet;

komor gyűléseken fel-felhangzik beszéded;

amíg a cél igéz, amíg a sors igáz,

gyenge vagy és erős, törpe és óriás;

árként hord a tömeg, lélek vagy a viharban;

minden jön s megy; s te majd búsabban, majd vígabban

hátrálsz, előretörsz, a harc kénye dobál... –

És aztán – iszonyú csöndjével a halál!


Victor Hugo.

Oceano Nox.

Océano Nox. 


Oh ! combien de marins, combien de capitaines

Qui sont partis joyeux pour des courses lointaines,

Dans ce morne horizon se sont évanouis ?

Combien ont disparu, dure et triste fortune ?

Dans une mer sans fond, par une nuit sans lune,

Sous l’aveugle océan à jamais enfoui ?



Combien de patrons morts avec leurs équipages ?

L’ouragan de leur vie a pris toutes les pages

Et d’un souffle il a tout dispersé sur les flots !

Nul ne saura leur fin dans l’abîme plongée,

Chaque vague en passant d’un butin s’est chargée ;

L’une a saisi l’esquif, l’autre les matelots !



Nul ne sait votre sort, pauvres têtes perdues !

Vous roulez à travers les sombres étendues,

Heurtant de vos fronts morts des écueils inconnus

Oh ! que de vieux parents qui n’avaient plus qu’un rêve,

Sont morts en attendant tous les jours sur la grève

Ceux qui ne sont pas revenus !



On demande ” Où sont-ils ? Sont-ils rois dans quelque île ?

Nous ont’ ils délaissés pour un bord plus fertile ? ”

Puis, votre souvenir même est enseveli.

Le corps se perd dans l’eau, le nom dans la mémoire.

Le temps qui sur toute ombre en verse une plus noire,

Sur le sombre océan jette le sombre oubli



On s’entretient de vous parfois dans les veillées,

Maint joyeux cercle, assis sur les ancres rouillées,

Mêle encore quelque temps vos noms d’ombre couverts,

Aux rires, aux refrains, aux récits d’aventures,

Aux baisers qu’on dérobe à vos belles futures

Tandis que vous dormez dans les goémons verts !



Bientôt des yeux de tous votre ombre est disparue.

L’un n’a-t-il pas sa barque et l’autre sa charrue ?

Seules, durant ces nuits où l’orage est vainqueur,

Vos veuves aux fronts blancs, lasses de vous attendre,

Parlent encore de vous en remuant la cendre

De leur foyer et de leur cœur !



Et quand la tombe enfin a fermé leur paupière,

Rien ne sait plus vos noms, pas même une humble pierre

Dans l’étroit cimetière où l’écho nous répond,

Pas même un saule vert qui s’effeuille à l’automne,

Pas même la chanson naïve et monotone



Que chante un mendiant à l’angle d’un vieux pont !

Où sont-ils, les marins sombrés dans les nuits noires ?

O flots ! que vous savez de lugubres histoires !

Flots profonds redoutés des mères à genoux !

Vous vous les racontez en montant les marées,

Et c’est ce qui vous fait ces voix désespérées

Que vous avez le soir, quand vous venez vers nous…


Victor Hugo.

Oceano nox.

Oceano nox.

Haj, hány jó tengerész, hány derék kapitány volt,
ki bátran és vígan hajózta be a távolt,
s kit elnyelt végleg e borongó láthatár!
Hányat eltemetett kegyetlen, vak szeszéllyel
a feneketlen ár egy csillagtalan éjjel;
őket az óceán nem adja vissza már.

Hány parancsnok halott, és velük a legénység!
Életüket a vad viharok nem kímélték,
jött egy nagy szélroham, s mindenkit elsodort.
Nem tudja senki, hogy hajójuk hol veszett el.
Minden hull most ily zsákmányok súlya terhel,
ez deszkaroncsot, az matrózokat rabolt.

Nem tudjuk sorsotokat, elveszett, árva lelkek!
A sötét vízfenék árama tovagörget,
fejetek idegen sziklákba ütközik.
Végső reményei ti az öreg szülőknek,
kik várták napra nap a vissza nem jövőket
a parton mind halálukig!

Néha említenek, kik este összegyűlne4k,
s rozsdás horgonyokon víg kört alkotva ülnek,
hol nóta hallható, kacaj s matrózkaland,
vagy csókot lopnak elhagyott mátkáitoktól;
porlepte nevetek fölhangzik olykor-olykor,
míg ti alusztok a zöld hínár közt, alant.

Kérdik: - Hol vannak ők? Királyok holmi gazdag
szigeten? Kincseket találtak, s ott maradtak?
Később emléketek végképpen elenyész;
a test sírja az ár, névé az ész homálya.
Feketébb árnyakat vet az idő az árnyra,
a sötét vízre hull a sötét feledés.

Így foszlik semmivé árnyatok nemsokára.
Fontosabb nálatok az eke és a bárka!
Sápadt özvegyetek említ csak néhanap,
s viharos éjeken, bár ő sem vár reátok,
tűzhelye és szíve mélyén hunyó zsarátnok
lángol fel a hamu alatt.

S ha lecsukják szemük, s többé nem lesznek ők sem,
nem őrzi nevetek sírkő a temetőben,
hol ha megszólalunk, a visszhang válaszol,
egy őszi fűzfa sem, mely lombját vesztve oly bús,
sem a korhadozó hídkorlátnál a koldus,
ki egy érzelmes és egyhangú dalt dalol.

Az éjben elveszett matrózok hova lettek?
Ő, tenger, tára vagy e bús történeteknek!
Mélyedtől retteg az anya, ki térden áll!
Rémségektől regélsz, míg vized közelebb jő
házainkhoz; azért olyan kétségbeejtő
hangod estefelé, ha megjön a dagály!

Victor Hugo.

On vit, on parle...

On vit, on parle...


On vit, on parle, on a le ciel et les nuages

Sur la tête ; on se plaît aux livres des vieux sages ;

On lit Virgile et Dante ; on va joyeusement

En voiture publique à quelque endroit charmant,

En riant aux éclats de l'auberge et du gîte ;

Le regard d'une femme en passant vous agite ;

On aime, on est aimé, bonheur qui manque aux rois !

On écoute le chant des oiseaux dans les bois

Le matin, on s'éveille, et toute une famille

Vous embrasse, une mère, une soeur, une fille !

On déjeune en lisant son journal. Tout le jour

On mêle à sa pensée espoir, travail, amour ;

La vie arrive avec ses passions troublées ;

On jette sa parole aux sombres assemblées ;

Devant le but qu'on veut et le sort qui vous prend,

On se sent faible et fort, on est petit et grand ;

On est flot dans la foule, âme dans la tempête ;

Tout vient et passe ; on est en deuil, on est en fête ;

On arrive, on recule, on lutte avec effort... --

Puis, le vaste et profond silence de la mort !


Victor Hugo.