Kézen fogva a két kicsit

Kézen fogva a két kicsit

Kézen fogva a két kicsit, elindulok.

Az erdőt szeretem, hol őzbak andalog,

és foltos szarvasok űznek fehér ünőket,

felágaskodva, ha egy ág rettenti őket;

mert a vadállatok olyan izgékonyak,

lomb lágy neszétől is félve iramlanak.

A fáknak az a mély, nagyszerű tanusága,

hogy van éden, s a szív ott lel szívbéli társra,

s hogy semmi mit sem ér, csak a fészek s a csók.

Hajdan Theokritosz az isteni bozót

mélyén hallotta, hogy suhannak a menádok.

Sétámra jó helyet majd én is ott találok

a két kicsivel. És közben kihallgatom,

mit magyaráz a kis Jeanne-nak Georges oly nagyon,

s mikre tanítja Jeanne Georges-ot. Mint pátriárka,

kit a gyerek vezet sétálva s meg-megállva,

ahogy étvágyuk és játékuk rendeli,

léptem picike kis léptüket követi,

virágot szednek, és eszegetik a szedret.

Ó erdők óriás nyugalma! drága zengzet!

Április illata és békéje lebeg.

Egyetlen dolgom e földön a szeretet.

Victor Hugo

Je prendrai par la main les deux petits enfants.

Je prendrai par la main les deux petits enfants.


Je prendrai par la main les deux petits enfants ;

J'aime les bois où sont les chevreuils et les faons,

Où les cerfs tachetés suivent les biches blanches

Et se dressent dans l'ombre effrayés par les branches ;

 
Car les fauves sont pleins d'une telle vapeur

Que le frais tremblement des feuilles leur fait peur.

Les arbres ont cela de profond qu'ils vous montrent

Que l'éden seul est vrai, que les cœurs s'y rencontrent,

Et que, hors les amours et les nids, tout est vain ;

Théocrite souvent dans le hallier divin

Crut entendre marcher doucement la ménade.

C'est là que je ferai ma lente promenade

Avec les deux marmots. J'entendrai tour à tour

Ce que Georges conseille à Jeanne, doux amour,

Et ce que Jeanne enseigne à George. En patriarche

Que mènent les enfants, je réglerai ma marche

Sur le temps que prendront leurs jeux et leurs repas,

Et sur la petitesse aimable de leurs pas.

Ils cueilleront des fleurs, ils mangeront des mures.

Ô vaste apaisement des forêts ! ô murmures !

Avril vient calmer tout, venant tout embaumer.

Je n'ai point d'autre affaire ici-bas que d'aimer.

Victor Hugo.

Heureux l'homme occupé

Heureux l'homme occupé

Heureux l'homme occupé ...



Heureux l'homme, occupé de l'éternel destin,

Qui, tel qu'un voyageur qui part de grand matin,

Se réveille, l'esprit rempli de rêverie,

Et, dès l'aube du jour, se met à lire et prie !

A mesure qu'il lit, le jour vient lentement

Et se fait dans son âme ainsi qu'au firmament.

Il voit distinctement, à cette clarté blême,

Des choses dans sa chambre et d'autres en lui-même ;

Tout dort dans la maison; il est seul, il le croit ;

Et, cependant, fermant leur bouche de leur doigt,

Derrière lui, tandis que l'extase l'enivre,

Les anges souriants se penchent sur son livre.


Victor Hugo.

Nappal van- Éjszaka

Nappal van- Éjszaka

Nappal van? Éjszaka?


Nappal van? Éjszaka? Iszonyú félhomály van.

Az óriási düh zsákmányra les az árnyban.

Mennydörgés, robbanás. Sápadtan hallgatom.

Vakon dörömböl az ostoba borzalom.

Az isteni kihunyt. Az emberi ledőlt már.

A véletlen vadul vérengzve föl-le kószál,

s a legyőzötteket kartáccsal szétveri,

kötelességtudó s bűnös: mindegy neki.

Bábelt árny falta be végső emeletéig.

A banditák ama hatvannégy túszt kivégzik,

s válaszul hatezer foglyot kiirtanak.

A túsznak része: könny, a rabnak: gúnyszavak.

Zúg a szél; szinte már kihunyt az éji mécses,

a lelkiismeret. Köd! éj! minden veszélyes!

A pusztítók dühe kevés;őrjöngjenek!

S ki így szól: Irgalom – a bére gyűlölet.

Itta had, ott a nép; vérzik Franciaország,

míg egymást esztelen esztelenségbe fojtják.

Nincs jog. Csak Káin áll talpon, más senki sem.

Egyfajta szétzilált bűn úszik mindenen.

Az ártatlanra is homály hull a sötétben.

Ez felgyújtotta a Louvre-t. Nos? Mért ne égjen?

Nem tudta, hogy mi az. A másik szörnyeteg

meg hatra-vakra lő. A törvény hova lett?

Az éj, s nővérei: a lángok már benyelték

Párizst, a szíveket, s benyeltek minden elmét.

Nem látok, és ölök. Nem értem, s meghalok.

Mind együtt, gyermekek és szörny gályarabok,

együtt apák, fiúk, a démon és az angyal,

a szellem embere az emberi varanggyal

közös örvénybe hull s ott veszti életét.

Ha perzsel a parázs, ki választhatja szét:

mily hangoktól hörög, bőg az ércbika szája

Jaj, a vak tömeget süket halál kaszálja.


Victor Hugo.

Sápadt volt s mégis rózsaszín volt

Sápadt volt s mégis rózsaszín volt

Sápadt volt s mégis rózsaszín volt


Sápadt volt, s mégis rózsaszín volt,

kicsiny, de dús hajú nagyon.

Nem, nem merem - nemegyszer így szólt,

de sose mondta: Akarom.


Vette a Bibliámat este,

hogy olvastassa kishúgát,

s az ifjabb szívet, mint az enyhe

lámpa világította át.


Tiszta szemük a tiszta könyvre,

amit csodálok, rásimult,

ez olvasni tanult belőle,

az meg gondolkodni tanult.


Betűk közt botladó húgára

hajolt szelíden szép feje,

azt mondtad volna: nagyanyácska,

oly komolyan beszélt vele!


Mondta: Jónak kell lenni, jónak!

A Rossznak nem adott nevet;

lapról lapra együtt bolyongtak

Mózes és Salamon felett,


Cyrust figyelték Perzsiából,

Leviathánt és Molochot,

Jézust, amint pokolba lábol,

s a Kertben a kígyó-nyomot.


Én néztem őket... – Ó, be drága

egymás mellett a két gyerek!

Szemem megittasodva látta

végtelen édességüket.


S az egyszerű, kopár szobában

hárman éreztük a sötét,

tárt ablakon belépni lágyan

az éj, a rét lehelletét,


s amíg a felséges szövegben

a szépet, jót és igazat

betűzték buzgón, önfeledten,

nekem úgy tetszett, álmatag,


hogy szobánk égi hangzatokra

visszhangzik, mint a szent helyek,

s angyal-ujjuk közt sustorogva

az Isten könyve fölremeg.


Victor Hugo.

J'aime l'araignée.