Orpheus.

Orpheus.

Tanum a Tanais, a hatöblű sötét ár,
s Zeusz, kinek kegyén az éj nagy szekerén jár
Rhea ökreivel és Nyx lovaival,
tűnt óriások és tanúm a mai faj,
Pluto, ki fölfal és Uranus, a teremtő:
imádok egy leányt s számomra drága szent.
Poseidon, kék hajú szörnyeteg, szómra hív:
hallgass meg. Én vagyok a zengő férfiszív,
és szeretek. Az ős árny öle csupa felleg;
rezdül a lomb, amit a zápor árja ellep.
Mint erdőn Boreas, Zephir a réteken,
zavart szívünkön úgy borzong a szerelem.
Szeretem ezt a nőt, édes Eurydikémet,
mindig és mindenütt! S ha nem, verjen az ég meg,
verje a zsendülő bimbót s az ért magot!
A falra mágikus igét ne írjatok.

Victor Hugo.

Megnyugtató látvány.

Megnyugtató látvány.

Megnyugtató látvány.

Minden sugárzó és vidám ma.
Most sző a fürge lábú pók
a tiszta selyem tulipánra
csipkét, színezüstből valót.

A reszketeg szitakötőcske
nagy gömb-szemmel lesi magát
a tükrös tóban, hol nyüzsögve
rajzik egy rejtélyes világ.

Úgy tetszik, ifjodik a rózsa,
a bíbor bimbóval rokon,
s csupa gyönyörrel szól a nóta
a csupa napfény ágakon.

Szól a madár, Urát dicsérve,
ki tiszta szívekben lakik,
s rávonja a kék szemű égre
a hajnal láng-szemhéjait.

Hol elhal minden lárma lágyan,
a fák közt őzgida suhan,
s az ékszertartó, zöld mohában
bogár ragyog, élő arany.

Lankadt a hold, sápadt a napban,
mint víg, lábadozó beteg,
opál-szeméből hullva, lassan,
lágy égi édesség pereg.

Csókolva száll a violára
s a vén falig vonja a méh;
moccantja a forró barázda
vak csíráit a nap felé.

Minden él, s minden a helyén van,
tárt ajtóban sugárnyi nap,
futó víz, ingó árnykaréjban,
zöld domb felett kék boltozat.

A síkság boldog fénye villog,
a fű virít, a lomb susog.
- Ember! ne félj! tudja a titkot
a természet és mosolyog.

Victor Hugo.

Ábránd télre.

Ábránd télre.

Ábránd télre.

Tél van, egy kék párnás kis rózsaszín kupéban
Utazom együtt veled.
Kedvünk kerek. Csókfészkek mind és őrült, léha-
puhák a szegletek.

Szemed hunyva, nem látod túl az ablakon, miképp
Grimaszolnak az esti árnyak
Démonjai, e formátlan civódó csőcselék,
Az éjsötét farkas-hadának.

Aztán arcodra furakszik egy aprócska csók...
Puha érintés, és mint bolondos, szemtelen pók
Nyakad felé tör, ó...

S megkérsz majd engem: « Keresd!» fejed lehajtva,
Üldözzük hosszan, ne félj, meglesz a mihaszna
Öntelt nagy utazó!

Arthur Rimbaud.

Múlt

Múlt

Múlt

Valaha, hogy a párom lettél,
most három éve már,
riadva-tétován szerettél.
De minderről letettél.
S úgy érzem, érte kár.

Ma idejössz hozzám, levetkezel,
feltűzöd a hajad, enyém leszel...
Bezzeg nem voltál, akkor ily gyors.
Így hívtalak becézve: kislány.

Halkan suhantál, drága-titkos,
a fénytől is remegve, tisztán.
A legnagyobb lázunkba sem
adtad magad át teljesen...

S haragudtam rád. Hogy a csókod
oly roppant-szűzi, elfogódott,
és nem jutott ki soha részem.
Emlékszel, ezt mondtam: "Hohó,
nem félsz te majd így, kis bohó,
csak egyszer megszeress, egészen..."

S most a komolykodó lányt visszavágyom,
és visszasírva fordulok feléje,
ki, hogy szemérmesebb legyen, az ágyon
mezítelen karját nyomta a szemére.

Paul Géraldy.

Orphée.

Orphée.

Orphée.

J’atteste Tana?s, le noir fleuve aux six urnes,
Et Zeus qui fait traîner sur les grands chars nocturnes
Rhéa par des taureaux et Nyx par des chevaux,
Et les anciens géants et les hommes nouveaux,
Pluton qui nous dévore, Uranus qui nous crée,
Que j’adore une femme et qu’elle m’est sacrée.
Le monstre aux cheveux bleus, Poséidon, m’entend;
Qu’il m’exauce. Je suis l’âme humaine chantant,
Et j’aime. L’ombre immense est pleine de nuées,
La large pluie abonde aux feuilles remuées,
Borée émeut les bois, Zéphyre émeut les blés,
Ainsi nos coeurs profonds sont par l’amour troublés.
J’aimerai cette femme appelée Eurydice,
Toujours, partout! Sinon que le ciel me maudisse,
Et maudisse la fleur naissante et l’épi mûr!
Ne tracez pas de mots magiques sur le mur.

Victor Hugo.

Olvassa el szerelmes leveleimet.