Le Homard

Le Homard.

Le Homard.


Homard le pacha de la mer,

Homard le bleu, homard le rouge,

Homard le nageur à l'envers,

Homard, si tu remues, tu bouges.


Homard, ermite des rochers,

Homard, mauvais garçon, bon prince,

Homard, la gloire des marchés,

Homard, Monseigneur de la Pince.


Robert Desnos.

A homár

A homár

A homár

Homár, zengjen téged Homér!
Óh, kövér kék és rőt homár,
Igényöst mégy, vár homály,
Ha már hátra fordultál.

Barlangod jól rejti bár
Hinár. Ne légy király, primőr,
Piacon még! Hí’ egy amúr:
Játszani jöjj

Robert Desnos.

Aphrodite szerelem istene

Stanzák az Állhatatlansághoz

Stanzák az Állhatatlansághoz

Ó, Állhatatlanság, szép lelkek ősi lelke,
kit Aeolustól a hullám fogantatott,
világunk második rugójától teremtve,
fogadd hatalmadat-dicsérő versemet te,
mint lelkem egykoron téged is fogadott.

Kinek nincsen sehol s van mindenütt lakása,
istennő, éltetőm, ki sírba is viszen,
ki vágyat szül s megöl egyik percről a másra,
te tészed, hogy az ég forogjon meg sem állva,
s azt is, hogy szebb, nagyobb ne légyen semmi sem.

Ha a nagy súlya föld alapjához szegezve:
a te különböző atomjaid teszik;
hatalmad Neptunus roppant hátán lefestve,
s mutatják évszakok, te tartod fenn lebegve,
mint lélek, a világegyetem testeit.

A szellem szél csupán, elszálló fuvalom csak;
mit konstánsnak nevez, hanyatló hőkölés.
Amit ma gondol, az merő zavar maholnap,
semmi a múlt, jövőnk egy felhőcskére sorvadt,
s tudja: amit ma bír, másnapra elenyész.

Leírnék örömest minden kis röpke gondot,
de már gondolva is másul a gondolat;
mit tudtam, elsuhan, s minden iménti dolgot
eltüntet a jelen, már minden elmosódott,
e változás szerint így fordul a tudat.

Szint így mióta már nagyságod vélem egy lett,
sértést, aláztatást kivédek könnyedén,
most már kigúnyolok minden oly esze-mentet,
nyugalmat elvetőn ki zsarnok kénynek enged,
s javának halva, csak a megbánásnak él.

Tengernyi jég között tudok pingálni lángot,
ezer gyönyör között a búsat színlelem,
egyik nő ajkamon, a más lelkembe szállott,
s véteknek tartanám, ha a legszebb leányzót
tovább megőrzené a szívem, mint szemem.

Ezért hát, levegő tarka-tollas leánya,
ki rabból, mi valék, szabaddá engedett,
csődtömegét e szív ajándékul kínálja:
másutt szerelmemet, melynek kihunyt a lángja,
s a csélcsap holmit is, mely rabként sínyletett.

Fantasztikus a kép, melyet festek tenéked;
rajt kéz a kézben áll a játék s szerelem,
s remény és feledés, dühödt epekedések,
esdeklő esküvés, bús méla kór, mely éget,
asszonyok és szelek – rajt lesznek mívesen.

Tenger-víz és homok, viharok, sűrű felleg,
az ég kirobbanó hevén támadt tüzek,
láttuk előtt haló villámok, az egeknek
festményei, melyek nem láthatók a szemnek,
adják majd isteni képemhez színüket.

Szentséges templomul neked adom a szépem,
oltárodul szívét is felajánlom ím;
időtöltés gyanánt tanyázhatsz velejében,
s nekem, szent templomod hűséges papja képen,
az örök változás mutatja napjaim.

Étienne Durand.

Csuka

Csuka

Csuka

A csuka
álmokat sző csakugyan.
Mint ég kékjét a nyíl, huss,
átszeli a Gangeszt, Nílust.

A Tajón, a Teverén,
a Jangce táján úszik ő.
Aszongya: Mer’ én
nem vesztegetem az időm.

Kész? Ennyi volna az egész?!
S a hold? A finom derengés?
A szív fáj, te vizet szelő ezüst csuka,
kegyetlen kés!
Ki messzi utakra ment és
a halak között igencsak szerencsés!

Robert Desnos.

Stances à l'Inconstance.

Stances à l'Inconstance.

Stances à l'Inconstance.


Esprit des beaux-esprits, vagabonde Inconstance,

Qu'Éole roi des vents avec l'onde conçut

Pour être de ce monde une seconde essence,

Reçois ces vers sacrés à ta seule puissance,

Aussi bien que mon âme autrefois te reçut.


Déesse qui partout et nulle part demeure,

Qui préside à nos jours et nous porte au tombeau,

Qui fais que le désir d'un instant naisse et meure,

Et qui fais que les cieux se tournent à toute heure,

Encor qu'il ne soit rien ni si grand, ni si beau.


Si la terre pesante en sa base est contrainte,

C'est par le mouvement des atomes divers,

Sur le dos de Neptun' ta puissance est dépeinte,

Et les saisons font voir que ta majesté sainte

Est l'âme qui soutient le corps de l'univers.


Notre esprit n'est que vent, et comme un vent volage,

Ce qu'il nomme constance est un branle rétif,

Ce qu'il pense aujourd'hui, demain n'est qu'un ombrage,

Le passé n'est plus rien, le futur un nuage,

Et ce qu'il tient présent, il le sent fugitif.


Je peindrais volontiers mes légères pensées,

Mais déjà le pensant, mon penser est changé,

Ce que je tiens m'échappe, et les choses passées

Toujours par le présent se tiennent effacées,

Tant à ce changement mon esprit est rangé.


Ainsi, depuis qu'à moi ta grandeur est unie,

Des plus cruels dédains j'ai su me garantir,

J'ai gaussé les esprits dont la folle manie

Esclave leur repos, sous une tyrannie,

Et meurent à leur bien pour vivre au repentir.


Entre mille glaçons je sais feindre une flamme,

Entre mille plaisirs je fais le soucieux,

J'en porte une à la bouche, une autre dedans l'âme,

Et tiendrais à péché si la plus belle dame

Me retenait le coeur plus longtemps que les yeux.


Donque fille de l'air de cent plumes couverte,

Qui de serf que j'étais m'a mis en liberté,

Je te fais un présent des restes de ma perte,

De mon amour changé, de sa flamme déserte,

Et du folâtre objet qui m'avait arrêté.


Je te fais un présent d'un tableau fantastique,

Où l'amour et le jeu par la main se tiendront,

L'oubliance, l'espoir, le désir frénétique,

Les serments parjurés, l'humeur mélancolique,

Les femmes et les vents ensemble s'y verront.


Les sables de la mer, les orages, les nues,

Les feux qui font en l'air les tonnantes chaleurs,

Les flammes des éclairs plus tôt mortes que vues,

Les peintures du ciel à nos yeux inconnues,

A ce divin tableau serviront de couleurs.


Pour un temple sacré je te donne ma Belle,

Je te donne son coeur pour en faire un autel,

Pour faire ton séjour tu prendras sa cervelle,

Et moi je te serai comme un prêtre fidèle

Qui passera ses jours en un change immortel.



Étienne Durand.