A lelkiismeret
Vad-bőrbe bugyolált fiai közt ziláltan
és sápadtan futott az utak viharában
vad Káin, menekült, az Úr elől futott,
s mikor leszállt az est, megtörten eljutott
a roppant síkon egy óriás hegy tövébe,
s kifulladt fiai és fáradt felesége
szóltak: „Dőljünk le itt, s háljunk e hegy kövén."
De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.
S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben
egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,
s e szem csak nézte őt, merőn, az árny megett,
„Nagyon közel vagyok" – mormogta s remegett.
Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán
megindult komoran, s futott tovább a pusztán.
És harminc éjen át és harminc napon át
némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,
lopvást, szünetlenül, még visszanézni sem mert,
csak ment, álomtalan. S elérte már a tengert –
asszírok földje lett utóbb e partvidék.
„Álljunk meg – mondta ott –, ez biztos menedék.
A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén."
S amint leülne, fönn a mennybolt méla kékjén
meglátta a szemet a horizont felett,
s fekete borzadás rabjaként reszketett,
„Rejtsetek el!" – sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,
néznek a bús fiak a vergődő apára.
S az Jábelt szólítá, akinek sarja kinn
a pusztán kóborol, a sátras beduin:
„Vonjátok föl körém a sátor sűrü vásznát!"
s a hullámló falat legottan fölcsigázták,
s mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,
a szőke Cilla szólt: „Látod-e még, apó?"
S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,
„Még mindig ott a szem!" – Káin felelte jajjal.
S Jubal, kinek fia most várról várra jár,
és dobját pergeti vagy vígan trombitál,
,,Építek én neki gátat – kiálts – nyomba!"
S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.
És Káin szólt: „A szem szünetlen idenéz!"
És Énoch szólt: „Torony kell ide, egy egész
ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.
Egy nagy várost rakunk, s egy várat is föléje.
Egy nagy várost rakunk, bezárva jól falát!"
Akkor Tubalkain, a kovács, nekiállt
s rakott egy óriás emberfeletti várost,
és míg ő dolgozott, a többi a lapályost
fölverve, hajszoló Enos és Seth fiát,
s kitolták a szemét, aki csak arra járt,
és este nyilaik a csillagokba vágtak.
Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,
nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyü tömb,
a poklok városa se volt talán különb,
a tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,
a temérdek falak olyanok, mint a szikla.
„Az Istennek tilos!" – a nagy kapun ez áll,
s hogy elkészült a fal, és elkészült a zár,
elrejték apjokat egy roppant kőtoronyban,
de az csak bús maradt. ,ó, mondd, eltűnt-e onnan –
rebegte Cilla most –, eltűnt-e már a szem?"
És Káin reszketeg felelte néki: „Nem."
És aztán szóla még: „A föld alatt kívánnék
lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,
nem látnék semmit, és nem volnék látható."
Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: „Jó."
Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,
ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,
a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton –
és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.
Victor Hugo
