Külső - belső

Külső - belső (részletek)


Hol van az a hely

amit pótolni nem lehet?



Senki sem véd meg minket

megszokjuk a csendet

…

Amikor megyek

a világmindenség megy

velem



Én a lépés vagyok

a lépésben



Megyek

hogy találkozzam önmagammal

…

A bőrömet dátumok borítják

       – régi előjegyzési naptár



Nézem hogyan vonul el az élet

az erkélyem magasából

tanulmányozva a vasúti menetrendet

bár fel nem szállok már vonatra

…

A szerződés

a testemmel már

lejár



Egyenként

eltörlöm a lábnyomaimat

befedve azokat homokkal.


Anise Koltz verse


Fordította: Dabi István

Intérieur - Extérieur .

Interieur - Extérieur (détails. )


Où se trouve le lieu

de ce qui ne peut avoir lieu?

Personne ne nous sauve

nous nous habituons au silence

…

Quand je marche

l'univers marche

avec moi

Je suis le pas

dans le pas

Je marche

à ma rencontre

…


Ma peau est couverte de dates

         – agenda périmé


Je regarde défiler la vie

du haut de mon balcon

étudiant les horaires de train

que je ne prendrai plus

....

Déjà le contrat

avec mon corps

prend fin

Un à un

j'efface mes pas

en les comblant de sable.

Anise Koltz.

A malom.

 

A malom.

Egyetlen pont vagyok, órája

A tájnak, melyben szomszédos az est,

A folyó, a templom, s az öreg malom:

Harangláb tornyosul, a fa ellenáll,

Jár a kerék, s a szürke víz

Tovafut a téli szél alatt.

Menni hagyják hajnaltól hajnalig,

S így őröl gabonát, fűrésszel

Koporsódeszkát, s a henyélőt

Töprengésre készteti a nyugodt mozgás,

Mely folyvást erőt termel

Hasznosítván az anyagszerű időt

Míg az emberi kiáltozás elhal

A puha hótakaró felett.


Hédi Kaddour.

Fordította:Nagy Attila Kristóf

Le Moulin.

Le Moulin.
  

Je suis le point unique, la leçon

D’un paysage où se joignent, le soir,

Rivière, église et vieux moulin :

Le clocher monte, l’arbre tient,

La roue travaille, et l’eau grise

S’en va sous le vent d’hiver,

Laissant passer, entre chaque aube,

De quoi moudre le grain, scier

Les planches des cercueils, et faire

Rêver l’oisif, dans ce roulement calme

Qui continue à fabriquer de l’énergie

Avec le temps qui reste à la matière

Quand les hommes ont fini de crier

Sur le manteau doux de la neige.


Hédi   Kaddour.

A sofőr.

A sofőr.

Mi szállta meg azt a buszvezetőt,

Ki az autóbuszt otthagyva

A járdaszélre ült az Opera téren,

És könnyeinek szabad folyást engedett?

Az önsajnálat mámora? A járókelőknek

Tetszik a tetszetős bánat.

Szeretnék, ha így szólna hozzájuk:

Erdei szél zúduljon ezentúl miránk, és

Kapjon bele valahány szoknyába. Vagy így:

A bátyám egyszer azt vágta fejemhez:

Téged még az árnyékod is elhagy.

De mint aki együgyű, a sofőr csupán

Ennyit ismételget: nehéz ez a munka,

S a világ oly kegyetlen.


Hédi Kaddour verse.

Fordította:
Nagy Attila Kristóf

Le Chauffeur.

Le Chauffeur.
  

Qu’est-ce qui rôde autour du chauffeur

Qui a quitté son autobus, s’est assis

Place de l’Opéra au bord du trottoir

Et glisse dans la douceur de n’être

Déjà plus que ses larmes? Les passants

Qui se penchent sur une tristesse

Commune et présentable aimeraient

Qu’il leur dise que le vent naguère

Savait venir de la forêt vers une robe,

Ou qu’un jour son frère lui a lancé

Même ton ombre ne voudra plus de toi.

Les pieds dans l’eau, le chauffeur

Ne sait que répéter: ce travail est dur

Et le monde n’est pas complaisant.


Hédi Kaddour.

Nem jött özönvíz még a földre.

Nem jött özönvíz még a földre.


Nem jött özönvíz még a földre, az emberek össze-vissza

Virulnak, egy csöppet sem feszeng bűnük az ég alatt.

Megsokasodtak. Az ígéretek a kékség

Illethetetlen gyönyörébe vesznek.

Szeretnek. Mindenütt. Súlyos moraj.

Állnak a fák tömören s óriásan

Kányák keringnek s körülöttük a nappal

Összes küllője és az érdes zúgás

Az északi szél, töri a jámbor tölgyeket.

Zsongás száll fel a páncélos rovarokkal

Nyüzsgő fűből amit beszívott ajkak zabálnak

Fehér tépőfogak közt eltűnnek a tollak

És ott marad a vér hogy megelégítse a földet

S először

Tépi le most az ájtatos manó

Alvó párja fejét,

boldog idők mikor

Az égi gleccser a hízelkedő tenger felé tart,

S nagy mozdulatlan kemény fuvalommal

Megalkotja áhított gyermekét.



Pierre-Jean Jouve verse.


Lator László fordítása.

Le Déluge n’est pas encore venu.

Le Déluge n’est pas encore venu.

Le Déluge n’est pas encore venu, les hommes fleurissent

De travers, leur péché n’est point mal à l’aise sous le ciel

Ils ont fructifié. Les promesses s’éloignent

Jusque sur les douceurs immuables de bleu.

Ils aiment. Partout. Lourde rumeur.

Les arbres sont debout pleins et gigantesques

Les milans font la ronde et tous les rais du jour

Autour d’eux et les rauques souffles sont

Du vent du nord, qui casse la bonté des chênes.

Le chant monte de l’herbe emplie par les élytres

Que dévore la bouche absorbée par la gueule

Les plumages disparaissant sous les crocs blancs,

Et le sang reste là pour contenter la terre, et

Première fois

La mante religieuse a détaché la tête

De son époux qui sommeille,

heureux temps

Où le glacier de l’air marche vers l’océan

Câlin, et par un souffle dur immobile et fort

Lui fait l’enfant qu’il désire.


Pierre-Jean Jouve. 

A vízözön.

A vízözön.


A legtágasabb és legnyugodtabb

A legáttetszőbb a legteljesebb

Parttalan

Változatlan

Tengerzöld és békés egy fala-nincsen

Pohárban és mint az isteni szándék

Napsugaraiban meggyűlt olaj,

A legvízszerűbb a nyugalom

E sivatagában,

Egyszóval a legboldogabb

Ebben a tökéletes büntetésben

Hol bekerítve alszik csobbanatlan

A bűn mert nem vegyül a víz s a szellem

A vízözön

Tömör halott fényében a legszebb

Hogy a hegyek tízezer méter mélyre merültek

És a városok paráznasága a tengert kárpitozza –

Egy ágnyi csönd volt

Egy lepedőnyi csönd

A megülő csönd egy rebbenése;

Egy ellenőrizetlen csönd-mező

Amelyre majd újabb réteg rakódik

Egy csendben vajúdó galamb

Mely a tetőre száll majd

S újabb csöndet teremt.


Pierre-Jean  Jouve verse

Fordította :

Imreh András.

Le Déluge. 
  

Ce qu’il y avait de plus vaste et de plus tranquille

De plus plein, de plus transparent

Sans bords

Égal

Glauque et pacifique dans un verre

Sans parois et comme de l’huile assemblée au soleil

De la volonté divine, ce qu’il y avait

De plus aqueux en ce désert

Du calme,

Et ce qu’il y avait de plus heureux

Enfin dans cette punition parfaite

Du crime réduit, dormant, sans clapotement

Car l’eau ne se mélange pas avec l’esprit,

Ce qu’il y avait de plus beau à la massive morte lumière

Du Déluge,

Les montagnes ayant fondu de dix mille mètres

La fornication des villes tapissant les fonds de la mer,

C’était un rameau

De silence, une nappe de silence

Un mouvement de silence

Posé; une étendue non contrôlée

De silence qui lui-même allait être recouvert. C’était

Une colombe en gestation silencieuse

Qui viendra sur le toit

Avec un nouvel effet de silence.



Pierre-Jean  Jouve.