Les poètes Français traduit en Hongrois. Linda et Tebinfea-Francia költök magyarra fordított
jeudi 5 avril 2012
Nyitott ablaknál
Nyitott ablaknál
Reggel-félálomban
Hangokat hallok. És fény ér szemembe lágyan.
Meglódul a harang Szent Péter templomában.
Fürdözök ricsaja. Odamenj! Jer ide!
Egy madár csivitel. Kicsi Jeanne is vele.
Georges hívja. Egy kakas szól. Vakolókanállal
motoznak egy tetőn. Ló megy a közön által.
Sarló nyomán a fű nyöszörgő hangot ad.
Zörgés. Kőmívesek mennek a ház alatt.
Kikötői zsivaj. Sivít a gép befűtve.
Katona-induló foszlánya ér a fülbe.
A parton hahota. Francia szó. Köszön;
búcsúzkodik. Késő lehet, mert íme, jön
s már itt dalol egész közel a kis vörösbegy.
A kovácsműhelyek üllői idedöngnek.
A víz csobog. Dohog egy gőzös odalent.
Beszáll egy légy. S a nagy tenger moraja zeng.
Victor Hugo.
Reggel-félálomban
Hangokat hallok. És fény ér szemembe lágyan.
Meglódul a harang Szent Péter templomában.
Fürdözök ricsaja. Odamenj! Jer ide!
Egy madár csivitel. Kicsi Jeanne is vele.
Georges hívja. Egy kakas szól. Vakolókanállal
motoznak egy tetőn. Ló megy a közön által.
Sarló nyomán a fű nyöszörgő hangot ad.
Zörgés. Kőmívesek mennek a ház alatt.
Kikötői zsivaj. Sivít a gép befűtve.
Katona-induló foszlánya ér a fülbe.
A parton hahota. Francia szó. Köszön;
búcsúzkodik. Késő lehet, mert íme, jön
s már itt dalol egész közel a kis vörösbegy.
A kovácsműhelyek üllői idedöngnek.
A víz csobog. Dohog egy gőzös odalent.
Beszáll egy légy. S a nagy tenger moraja zeng.
Victor Hugo.
J'ai cueilli cette fleur pour toi sur la colline.
J'ai cueilli cette fleur pour toi sur la colline.
J'ai cueilli cette fleur pour toi sur la colline.
Dans l'âpre escarpement qui sur le flot s'incline,
Que l'aigle connaît seul et seul peut approcher,
Paisible, elle croissait aux fentes du rocher.
L'ombre baignait les flancs du morne promontoire ;
Je voyais, comme on dresse au lieu d'une victoire
Un grand arc de triomphe éclatant et vermeil,
À l'endroit où s'était englouti le soleil,
La sombre nuit bâtir un porche de nuées.
Des voiles s'enfuyaient, au loin diminuées ;
Quelques toits, s'éclairant au fond d'un entonnoir,
Semblaient craindre de luire et de se laisser voir.
J'ai cueilli cette fleur pour toi, ma bien-aimée.
Elle est pâle, et n'a pas de corolle embaumée,
Sa racine n'a pris sur la crête des monts
Que l'amère senteur des glauques goémons ;
Moi, j'ai dit: Pauvre fleur, du haut de cette cime,
Tu devais t'en aller dans cet immense abîme
Où l'algue et le nuage et les voiles s'en vont.
Va mourir sur un coeur, abîme plus profond.
Fane-toi sur ce sein en qui palpite un monde.
Le ciel, qui te créa pour t'effeuiller dans l'onde,
Te fit pour l'océan, je te donne à l'amour. -
Le vent mêlait les flots; il ne restait du jour
Qu'une vague lueur, lentement effacée.
Oh! comme j'étais triste au fond de ma pensée
Tandis que je songeais, et que le gouffre noir
M'entrait dans l'âme avec tous les frissons du soir !
Victor Hugo.
J'ai cueilli cette fleur pour toi sur la colline.
Dans l'âpre escarpement qui sur le flot s'incline,
Que l'aigle connaît seul et seul peut approcher,
Paisible, elle croissait aux fentes du rocher.
L'ombre baignait les flancs du morne promontoire ;
Je voyais, comme on dresse au lieu d'une victoire
Un grand arc de triomphe éclatant et vermeil,
À l'endroit où s'était englouti le soleil,
La sombre nuit bâtir un porche de nuées.
Des voiles s'enfuyaient, au loin diminuées ;
Quelques toits, s'éclairant au fond d'un entonnoir,
Semblaient craindre de luire et de se laisser voir.
J'ai cueilli cette fleur pour toi, ma bien-aimée.
Elle est pâle, et n'a pas de corolle embaumée,
Sa racine n'a pris sur la crête des monts
Que l'amère senteur des glauques goémons ;
Moi, j'ai dit: Pauvre fleur, du haut de cette cime,
Tu devais t'en aller dans cet immense abîme
Où l'algue et le nuage et les voiles s'en vont.
Va mourir sur un coeur, abîme plus profond.
Fane-toi sur ce sein en qui palpite un monde.
Le ciel, qui te créa pour t'effeuiller dans l'onde,
Te fit pour l'océan, je te donne à l'amour. -
Le vent mêlait les flots; il ne restait du jour
Qu'une vague lueur, lentement effacée.
Oh! comme j'étais triste au fond de ma pensée
Tandis que je songeais, et que le gouffre noir
M'entrait dans l'âme avec tous les frissons du soir !
Victor Hugo.
mardi 3 avril 2012
E virágot neked téptem
E virágot neked téptem
E virágot neked téptem egy sziklarésből.
A meredély fokán, amely a víz fölé dől,
melyet csupán a sas ismer és látogat,
békén rejtette ott egy málló szirtdarab.
A sivár hegyorom térdig fürdött a ködben;
láttam, a győzelem helyén magasba szökken
egy nagy diadalív, piros és villogó,
ott, hol az ár alá bukott a napgolyó,
láttam az éjt, amint építi fellegormát.
A távolban futó, vékonyuló vitorlák;
egy tölcsér-völgy ölén néhány kis házfedél,
úgy tetszett, látszani s ragyogni szinte fél.
E virágot neked szakítottam, szerelmem,
sápadt, és illatot sem érezhetsz a kelyhen,
a sziklán gyökere nem is szívhatta át
csak tengerzöld moszat keserű illatát;
s szóltam: Szegény virág, ha elhagyod e csúcsot,
innen az óriás örvénybe kéne hullnod,
hová az alga megy, s vitorlák, fellegek.
Halj meg egy szédítőbb örvényű szív felett.
Hervadj el ott, ahol egy világ keble dobban.
A víznek szánt az ég, hogy foszlódj a habokban,
lennél a tengeré – légy a szerelemé. –
Szél tépte a habot; az esti árny közé
csak kósza fény vegyült, lassanként eltűnőben.
Ó! Milyen szomorú voltam, amint tűnődtem,
amíg belém hatolt az est minden sötét
borzongásával az örvénylő szakadék.
Victor Hugo.
E virágot neked téptem egy sziklarésből.
A meredély fokán, amely a víz fölé dől,
melyet csupán a sas ismer és látogat,
békén rejtette ott egy málló szirtdarab.
A sivár hegyorom térdig fürdött a ködben;
láttam, a győzelem helyén magasba szökken
egy nagy diadalív, piros és villogó,
ott, hol az ár alá bukott a napgolyó,
láttam az éjt, amint építi fellegormát.
A távolban futó, vékonyuló vitorlák;
egy tölcsér-völgy ölén néhány kis házfedél,
úgy tetszett, látszani s ragyogni szinte fél.
E virágot neked szakítottam, szerelmem,
sápadt, és illatot sem érezhetsz a kelyhen,
a sziklán gyökere nem is szívhatta át
csak tengerzöld moszat keserű illatát;
s szóltam: Szegény virág, ha elhagyod e csúcsot,
innen az óriás örvénybe kéne hullnod,
hová az alga megy, s vitorlák, fellegek.
Halj meg egy szédítőbb örvényű szív felett.
Hervadj el ott, ahol egy világ keble dobban.
A víznek szánt az ég, hogy foszlódj a habokban,
lennél a tengeré – légy a szerelemé. –
Szél tépte a habot; az esti árny közé
csak kósza fény vegyült, lassanként eltűnőben.
Ó! Milyen szomorú voltam, amint tűnődtem,
amíg belém hatolt az est minden sötét
borzongásával az örvénylő szakadék.
Victor Hugo.
Meztélláb volt a lány
Meztélláb volt a lány
Meztélláb volt a lány, és a feje födetlen,
úgy ült a bókoló nádak közt csöndesen;
tündérlányt látok, azt hittem, hogy arra mentem,
s szóltam: Eljössz-e, mondd, a mezőkre velem?
Rám nézett, azzal a pillantással, ahogy csak
a szépség néz, ha más oltalma nem maradt;
s szóltam: A szerelem ideje ez a hónap,
nem sétálnál velem a sűrű fák alatt?
Beletörülte a lábát a part füvébe;
aztán másodszor is rám nézett, s valami
ábrándos fény szökött a bolondos szemébe.
Ó, hogy daloltak az erdő madarai!
A partokat a hab hogy simogatta halkan!
Láttam, hogy jön felém a nyurga nádon át
a szép, boldog leány, vadócan és riadtan,
haja szemébe hull, s elfödi mosolyát.
Victor Hugo.
Meztélláb volt a lány, és a feje födetlen,
úgy ült a bókoló nádak közt csöndesen;
tündérlányt látok, azt hittem, hogy arra mentem,
s szóltam: Eljössz-e, mondd, a mezőkre velem?
Rám nézett, azzal a pillantással, ahogy csak
a szépség néz, ha más oltalma nem maradt;
s szóltam: A szerelem ideje ez a hónap,
nem sétálnál velem a sűrű fák alatt?
Beletörülte a lábát a part füvébe;
aztán másodszor is rám nézett, s valami
ábrándos fény szökött a bolondos szemébe.
Ó, hogy daloltak az erdő madarai!
A partokat a hab hogy simogatta halkan!
Láttam, hogy jön felém a nyurga nádon át
a szép, boldog leány, vadócan és riadtan,
haja szemébe hull, s elfödi mosolyát.
Victor Hugo.
Fölvette azt a jó szokást
Fölvette azt a jó szokást
Fölvette azt a jó szokást, mint kicsi lány,
hogy reggel beszökött a szobám ajtaján,
úgy vártam rá, akár a remény sugarára;
egy percre hát bejött s szólt: Jó reggelt, apácska,
fölkapta tollamat, nyitotta könyvemet,
ágyra ült, papírom széttúrta, s nevetett,
majd eltűnt hirtelen: madár, ki messze röppen.
Én folytattam tovább, kevésbé elgyötörten,
ami félbeszakadt, és írva mondatom,
hányszor találtam én a kéziratlapon
jó néhány kis bolond rajzot vagy irkafirkát,
s üres ívet, minek ő gyűrte meg papírját,
s arra, nem tudni, mért, versem java jutott.
Istent szerette o, a rétet, csillagot,
szellem volt, mielőtt nő lett volna belőle.
A szeme tiszta volt, szívének tükrözője.
És engem faggatott mindenről untalan.
Hány téli esten át tűnődtünk boldogan
a történelmen és a nyelvtanon, a nyelven;
négy gyermek térdemen, anyjuk ott a közelben;
a kályhánál vidám barátok kis köre.
Mondtam: jó élet az, kevéssel érni be.
S most mondjam, hogy halott! Isten, segíts meg engem!
Ha tudtam: szomorú, nem volt egy tiszta percem;
s a legszebb bálban is komor maradtam én,
ha indulás előtt felhő volt a szemén.
Victor Hugo.
Fölvette azt a jó szokást, mint kicsi lány,
hogy reggel beszökött a szobám ajtaján,
úgy vártam rá, akár a remény sugarára;
egy percre hát bejött s szólt: Jó reggelt, apácska,
fölkapta tollamat, nyitotta könyvemet,
ágyra ült, papírom széttúrta, s nevetett,
majd eltűnt hirtelen: madár, ki messze röppen.
Én folytattam tovább, kevésbé elgyötörten,
ami félbeszakadt, és írva mondatom,
hányszor találtam én a kéziratlapon
jó néhány kis bolond rajzot vagy irkafirkát,
s üres ívet, minek ő gyűrte meg papírját,
s arra, nem tudni, mért, versem java jutott.
Istent szerette o, a rétet, csillagot,
szellem volt, mielőtt nő lett volna belőle.
A szeme tiszta volt, szívének tükrözője.
És engem faggatott mindenről untalan.
Hány téli esten át tűnődtünk boldogan
a történelmen és a nyelvtanon, a nyelven;
négy gyermek térdemen, anyjuk ott a közelben;
a kályhánál vidám barátok kis köre.
Mondtam: jó élet az, kevéssel érni be.
S most mondjam, hogy halott! Isten, segíts meg engem!
Ha tudtam: szomorú, nem volt egy tiszta percem;
s a legszebb bálban is komor maradtam én,
ha indulás előtt felhő volt a szemén.
Victor Hugo.
Inscription à :
Articles (Atom)