Mert színig telve minden óránk.
Mert színig telve minden óránk
gonddal, és percünk nyugtalan,
mert a csomók, miket csomóznánk,
szétbomlanak minduntalan,
mivel szülőink odamentek,
hová mindünknek menni kell;
mert alszik néhány drága gyermek,
s mert előttünk aludtak el;
mivel a föld, hová tekintesz
s mely könnyedtől lesz sárosabb,
gyökeredet befödte mindet,
s vele néhány virágodat;
mert kit szeretsz, annak szavába
akit szerettél szól bele;
mert vágyképeid is beszállja
régvolt árnyak lehellete;
mert áradó önkívületben
a perc fájdalmad nőtteti,
mert a lét kelyhét nem lehet sem
kiinni, sem megtölteni;
mert amikor haladna lépted,
annál több árnyék ing feléd;
mert a hazudozó remények
már nem mesélnek több mesét;
mert hallgasd órád, hogyha kongat,
holnapra nincs ígérete,
mert nézd az úton haladókat,
nincs ismerős már senki se,
hát vond ki elméd e világból!
Emeld máshova álmodat!
Gyöngyöd vizünkben nem világol!
Ösvényed nincs talpunk alatt!
Amikor elbújt csillag és hold,
a tengeren ringasd magad;
mint a halál, sötét az égbolt,
mint a lét, keserű a hab.
Titkot rejt az örvény, az árnyék,
mit meg nem fejthet, aki él;
Isten rótt rájuk hallgatást még,
míg egy napon minden beszél!
Más szem e végtelen vizeknek
mélyét sehogy sem lelte meg;
más szem árnyékkal töltözött meg,
míg bámulta e mély eget.
Te békét kérj az éjszakától
szívednek, mely oly elhagyott!
Egy cseppet kérj e mély pohárból!
Ez összhangból egy dallamot!
Más nők felé suhanj merészen,
s engedd bolyongni szép szemed
lelkek és sírok közt középen,
az ég alatt s a föld felett!
Victor Hugo.
Mert színig telve minden óránk
gonddal, és percünk nyugtalan,
mert a csomók, miket csomóznánk,
szétbomlanak minduntalan,
mivel szülőink odamentek,
hová mindünknek menni kell;
mert alszik néhány drága gyermek,
s mert előttünk aludtak el;
mivel a föld, hová tekintesz
s mely könnyedtől lesz sárosabb,
gyökeredet befödte mindet,
s vele néhány virágodat;
mert kit szeretsz, annak szavába
akit szerettél szól bele;
mert vágyképeid is beszállja
régvolt árnyak lehellete;
mert áradó önkívületben
a perc fájdalmad nőtteti,
mert a lét kelyhét nem lehet sem
kiinni, sem megtölteni;
mert amikor haladna lépted,
annál több árnyék ing feléd;
mert a hazudozó remények
már nem mesélnek több mesét;
mert hallgasd órád, hogyha kongat,
holnapra nincs ígérete,
mert nézd az úton haladókat,
nincs ismerős már senki se,
hát vond ki elméd e világból!
Emeld máshova álmodat!
Gyöngyöd vizünkben nem világol!
Ösvényed nincs talpunk alatt!
Amikor elbújt csillag és hold,
a tengeren ringasd magad;
mint a halál, sötét az égbolt,
mint a lét, keserű a hab.
Titkot rejt az örvény, az árnyék,
mit meg nem fejthet, aki él;
Isten rótt rájuk hallgatást még,
míg egy napon minden beszél!
Más szem e végtelen vizeknek
mélyét sehogy sem lelte meg;
más szem árnyékkal töltözött meg,
míg bámulta e mély eget.
Te békét kérj az éjszakától
szívednek, mely oly elhagyott!
Egy cseppet kérj e mély pohárból!
Ez összhangból egy dallamot!
Más nők felé suhanj merészen,
s engedd bolyongni szép szemed
lelkek és sírok közt középen,
az ég alatt s a föld felett!
Victor Hugo.
Aucun commentaire:
Enregistrer un commentaire