Ha feltűnik a hold.

 

Ha feltűnik a hold.


Ha feltűnik a hold a pusztán, ködbe veszve,

s hangját az izgatott árnyék meglelte már,

este, ha megtelik, borzongva s lélegezve,

sóhajjal az erdő-homály,

 

ha megjön az ökör, kolomppal csengve-kongva,

mint vén költő, ki szép, szomorú, csüggeteg,

s kiben a gondolat csilingel, egyre ontva

sír szélén is a rímeket,

 

megyünk a völgyeken kószálni szerteszéjjel,

járunk a fű között halk lábbal, nesztelen,

nézzük a csillagos égboltot csendes éjjel

– mezőről látszik jól a menny –,

 

sétálgatunk, a zöld réten bolyongva olykor,

s el-elsiratva azt, mi múló, hervatag,

lelkünk lehajlik ott, kinyílva fájdalomtól,

egy-egy nyíló virágra majd.

 

Tűnődünk titkain a végtelen világnak.

Minden nagy és szelíd, habár minden sötét!

Szívünk kitárul a komor harmóniáknak,

amelyeket hullat az ég.

 

Ez az a perc, mikor csillag gyúl, s láng az asszony!

Sejtelmes, sápatag szépséged megigéz.

Megyünk majd, s álmodó lelkünk zavara lassan

a menny mély derűjébe vész.

 

A csöndes éjszaka csak egyetlen fohász már,

melyben a nap s az éj lármája elpihen,

s bennünk, kiket e föld minden gyötrelme átjár,

nincs semmi más, csak szerelem!


Victor Hugo.