Mert mélybe hullott.

Mert mélybe hullott.


Mert mélybe hullott az igazság,

mert a jogart a bűnnek adják,

mert a jog eltiporva rég,

mert elhúzódnak mind a büszkék,

mert utcasarkokra kitűzték

plakátnak hazám szégyenét;



ó, apáink köztársasága,

nagy Pantheon, napfényű lámpa,

arany dóm szabad ég alatt,

kit laknak halhatatlan elmék:

mert létráról faladra kenték

a császárságot a minap;



mert elgyöngül az is, ki büszke,

mert görnyednek, s nem jut eszükbe

a tiszta, nagy, a szép, a jó,

sem múltunk szeme, haragos szem,

hír, név, jog, törvény, becsület sem,

se senki sírban nyugovó;



azért, száműzetés, szeretlek!

Kín, légy koronája fejemnek!

Szegénység, kedves vagy nekem!

Szeretlek, szél, ajtón zörögve,

szeretlek, gyász, nehéz szobor te,

ki mellém ültél csöndesen.



Szeretem próbád, sűrű bánat,

az árnyékot, hol megtalállak,

kit szívemben nem győz le más,

méltóság, hit, erkölcsi nagyság,

téged, te száműzött szabadság,

s kitiltott önfeláldozás.



Szeretem Jersey szigetének

magányát, mit Anglia véd meg,

szabad zászlaja fennlobog,

sötét vizét, mely feltoronylik,

a sok bolygó ekét, hajóit,

s a mély barázdát, a habot.



Szeretem, óceán, sirályod,

rőt szárnyáról, amint kiszállott,

pereg a víz, mint gyöngysorív,

elsüllyed nagy hullámközökben,

s tátongó torkokból kiröppen,

akár a bánatból a szív.



Szeretem az ünnepi szirtet,

hol a panasz sosem szűnik meg,

mint lelkifurdalás, örök,

hallom újulva és kitartón,

hullámok gyötrődnek a parton,

anyák, holt gyermekük fölött.


Victor Hugo.