Sillabizál egy rajnyi szőke.
Sillabizál egy rajnyi szőke
kisiskolás, én hallgatom.
Dünnyög a mester zsörtölődve
a fénylő tavaszi napon.
A nyitott ajtón át belátni.
Járom a lápos réteket.
Erdők mélyén az óriási
zöld évszak sustorog-remeg.
Minden zeng-zsong a végtelenség
e tündökletes ünnepén,
minden virág oly képtelen-szép,
úgy ragyog, hogy már szinte fény.
Hajolok derűs lapjaidra,
roppant könyv, én is olvasok.
Ó rét, loncod micsoda líra!
Ó ég, micsoda vers sasod!
De – rejtély! – semmi sem hibátlan.
Semmi! – Ugyan micsoda bog
köthet e buja sarjadásban
mord bogáncshoz szűz liljomot?
Míg itt rigó fütyül fölöttem,
egy ruca a nádból kiszáll,
a csőrében gyönyörű gyöngyszem,
s az a gyöngy, jaj, agonizál!
A hal az – s űzte az imént még
a pókot, mely az ingatag,
áttetsző, baljóslatu mélység:
kék háza tetején szaladt.
A ciheresben puska dörren:
a vadász! Felcsahol az eb.
S ebben az olvatag gyönyörben
hirtelen fölsajog a seb.
S a gyep alatt sarat taposva,
szomorú vándor, a fura
talányra gondolok: a rosszra,
Isten írás-hibáira.
Victor Hugo.
Aucun commentaire:
Enregistrer un commentaire