A költő a mezőn sétálgat.

A költő a mezőn sétálgat.


A költő a mezőn sétálgat, és a lelke

ámul, imádkozik; egy lant szól zengve benne;

s hogy észreveszik, a sok virág mindahány,

az, melyhez mérve a rubint is halavány,

az, melynek színe a pávatollnál merészebb,

s a kis aranyszínűk meg a parányi kékek

csokrukkal mind felé intenek, ez kecses

mosollyal bókol, az kacéran is begyes,

s meghitten, mivel a szépnemhez ez az illő:

Vigyázz, szerelmesünk — suttogják —, aki itt jő!

Száz nesszel, fénnyel és árnnyal telten a mély

lombú öreg fa mind, mely az erdőben él,

e sok vén: a juhar, az éger és a hársfa,

a ráncos fűz s a tölgy, e tisztes pátriárka,

a sötétágu szil, mit a moha benő,

mint ulemák, mikor a mufti lép elő,

mélységes bókokat vágva egész a földre

hajtják lombos fejük s loncszakálluk előtte,

s úgy sugják, látva a derűsen ragyogó,

tiszta fényt homlokán: Ez ő, az álmodó!


Victor Hugo.