A dzsinnek.

 A dzsinnek.

Part, város

alél,

halálos

az éj,

most halkabb

a halk hab

és hallgat

a szél.


Bujdosó jaj,

gyenge nesz,

éji sóhaj

lengedez,

riad és ráng,

bús lidércláng-

űzte, vészhányt

lélek ez.


A hang rikoltoz,

mint fura dob.

Fürge kobold torz

tánca, galopp.

Fut tova, mintha

lábhegyen ingna,

s szökdelli ringva

a langy habot.


A zaj ideszálldos,

ekhózza a táj,

mint klastromi, átkos

harang szava száll,

tömeg zaja, durva,

mely döngve, gurulva

lohad, de megújra

növeszti dagály.


Nagy Ég! a dzsinnek kripta-

zúgása!... - Szörnyű zaj!

Lapuljunk, elföd itt a

kanyargó grádics-alj!

Lámpám kilobban immár,

a párkány árnya himbál

s a mennyezetre ring már,

amerre fut a fal.


Itt dzsinni hadak robognak

s örvényük füttye nő.

A fák röptükre ropognak,

mint a lángoló fenyő,

ez a nyáj súlyos, de fürge,

tovaszáll a csöndes űrbe,

mint villámos méhű, szürke

ólomfelleg zúg elő.


Egész közel már! - Ámde könnyű

kacagnunk őket zár mögött.

Mily lárma forr künn! Csúnya-szörnyű

vámpírok, sárkány, ördögök!

Tört szerelem dől most a kertre,

mint fű, ha zápor mosta-verte,

s öreg kapunk, a rozsda verte,

majd sarka bomlik, úgy döbög.



Pokoli jaj! üvöltöz sírva, döngve!

E banda, melyet hajszol a vihar,

irgalmas Ég! bizton leszáll tetőnkre.

Kormos haduktól görnyedez a fal.

A ház sikolt és imbolyog botorkán,

talán tövestül tépte ki az orkán,

s fonnyadt levélként messzi elsodorván

görgeti örvénylő hullámaival.


E szennyes, esti démonoktól,

próféta! ha megment erőd,

tar homlokom, a porba bókol

oltárköved, a szent előtt!

E hű kapukról fúdd le skarlát

leheletük sziklás viharját

s ablakunk hasztalan csikarják

e körmös szárnyú vakmerők.


Elmentek! - A ronda horda

elinal, suhan s patás

lábuktól nem nyög a porta,

melyet nyűtt ezer csapás.

Zúg a lég, láncuk csörögvén

s átráng a rengeteg öblén

tűz röptüktől deli tölgy vén

sudarán a borzadás.


Szárnyuknak már joházik

vad verdesése fönn,

a síkon tétovázik

oly gyöngén, elveszőn,

mintha kis szöcske fogna

törékeny, halk dalokba,

vagy jégeső kopogna

egy vén ólomtetőn.


Foszló szavakat küld

hozzánk csak a szél:

mint messzi arab kürt,

hab bongva zenél,

fojtott dala fájón

fel-felbúg a tájon

s a gyermeki álmon

aranylik az éj.


A dzsinni népség,

síri csapat,

sürg a sötétség

sátra alatt;

mormol a méla

had zaja, néha

ily zene kél, ha

rezzen a hab.


Zaj csitul, lám

aluszik,

parti hullám

elúszik;

lágy panasz zeng,

ájtatos szent

gyászol ott fent

valakit.


Borong a

nagy éj...

Nesz hangja,

ha kél,

oly gyenge,

hogy lengve

a csendbe

alél.


Victor Hugo.