A szatír (részlet)

A szatír (részlet)

A szatír most megállt, várt egy pillanatig,

zihálva, mint aki az árból felbukik,

s arcvonásain át egy másik lény derengett;

a döbbent istenek Jupiterre figyeltek,

Es dermedt urukat bámulták hallgatag.


És ő tovább beszélt:


„A fojtó súly alatt

újranőtt a való, a Rossz megfékezője.

Mi a föld, istenek? mit tudtok ti felőle?

Legyőztétek, de nem értettétek soha.

Ott é1 fölöttetek más szellemek sora,

kik tűz, víz, köd mögött és fellegben lakozva

várnak, álmodozón, roppant bukásotokra.

De mindez mít nekem! aki a végtelen

éjek alján vagyok riasztó-fényü szem!

Van más szfinx, istenek, mint a thébai, ősi,

tudjátok meg, ti föld s pokol rettegtetői,

vér-ontó istenek, átlátunk rajtatok:

belőlünk banditát formált hegyormotok,

hol egyensúlyt mimel föld és ég, mert tiétek

lett így a hatalom – s a szabadság enyém lett.

Míg ti gyűlöletet szórtok, cselt és halált,

és minden bűnökön könnyen láboltok át,

én álmodom. Vagyok a barlang szeme. Látok.

S mindegy: Olimpuszok, vagy fátylas alvilágok,

lombok, sas, jégmadár, fal, templom, cinterem:

ugyanegy látomást tükröz tekintetem;

gyötrelmek, istenek, a volt nap és a holnap

szemem fényét szelik és újra szétfoszolnak.

Tanú vagyok reá: minden eltűnik, el.

Valaki van. De azt ember nem éri fel.

Az ember les, kutat, próbál, ezt-azt kimódol,

márványtömböt farag, levés a szirtoromból

egy szoborra valót és szól: megleltem Őt.

És elkáprázva áll a kődarab előtt;

és mindnek, bármilyen, megvan a maga papja.

A Halhatatlanok ti legyetek! No rajta!

A kőre dobjatok reszkető lényeket,

uralkodjatok; ám mikor bevérzitek

az ég színét, amely a fénytől kapja kékjét,

mikor, ti győztesek, végleg betelt a mérték,

majd helyetekre lép a végső, a sötét

isten, kit úgy nevez az ember, hogy: Elég!

Mert Delphi, Pisa is szekérként elgörögnek,

és minden összedől, gondolják bár öröknek,

tízig se számolok és idejük lejárt."


Így szólván a szatír mérhetetlenre vált,

Polüphémosz se volt ily óriás, temérdek;

nagyobb lett, mint Tüphón, ki bőgve tört az égnek,

s öklével iszonyú pörölyként csapdosott,

nagyobb lett, mint Titán, az Athosznál nagyobb,

a Térrel lett tele ez a fekete forma;

s mint tengerész előtt a szökkenő hegy orma,

úgy nőtt az istenek előtt a rémalak;

homlokán különös, derengő pirkadat;

bozontja dzsungel, és áradva kifelé tör

száz csermely, száz folyam patakzó csipejéből;

két szarva Atlasz és Kaukázus, melyen

szárazvillám tüzel, villódzva nesztelen;

lágyékán a mezők tágas lapálya lüktet,

és gyűrött púpjai hegységekké feszülnek;

az állat-had, melyet zenéje elbüvöl,

a tigris és az őz testén vonul le-föl,

karján az április virít szirom-selyemmel,

hónalja hajlatán bujdokol a december;

s bolygó népek hada útját tévesztve áll

öt ujja képtelen keresztútjainál;

nyíló ajkai közt saskeselyűk kerengnek;

s mert testéhez simult, a lant is végtelen lett,

dalol, sír és üvölt, sikolt és mennydörög,

és hét húrja között még az orkán se több,

mint hálóba szorult, felzümmögő szunyog-dal;

s melle-boltozata tele van csillagokkal.


 S kiált:

 „Nem, nem egyéb az ég-adta jövő,

mint örök áradás, mely végtelenbe nő,

és szellem, mely a tárgy minden ízéig áthat!

Csonkítja a hatást, ki az oknak határt szab;

a rossz az istenek formájából fakad,

homályt terjesztenek a fényes sugarak;

fantomot tenni az Élő fölé miért kell?

Nem, nem birodalom a kristály ég, az éter.

Helyet a dél, az est, helyet a pirkadat,

kék és sötét egek nyüzsgő rajainak!

Az atomnak helyet, ha izzik vagy ha árad!

És az egyetemes lélek fényfolyamának!

Egy király: háború, egy isten: éjszaka.

Dőljön a dogma! jöjj, szabadság, hit kora!

Ragyog a fény, a lét, a lángész szerte-lángol,

sarjad a szeretet örök harmóniából!

A tiszta ég szelíd farkasokat nevel;

a Mindenség vagyok: Pán; térdre, Jupiter!"


Victor Hugo.