A koldus.

A koldus.

A szélben, dérben egy öreg koldus haladt.

Megvertem ablakom; megállt a ház alatt,

várta, míg szívesen az ajtómat kitárom.

Parasztok jöttek ott, néhány nyerges szamáron

gubbasztva csöndesen a vásárból haza.

A koldus ismerős: ez él kint egymaga

vackán, a hegy alatt, álmodva s egyre várva

földi garasra és egy mennybéli sugárra,

Istenhez nyújtva és emberhez a kezét.

— Melegedjék kicsit, jöjjön csak közelébb,

hogy hívják? — A szegény; nincs más nevem — felelte.

Megfogtam a kezét: — Barátom, jöjjön erre. —

És egy szilke tejet hozattam hirtelen.

Didergett az öreg; aztán beszélt nekem,

s feleltem is, de csak mélán, szórakozottan.

— Lucskos ez a ruha, ki kell terítni — mondtam —

a kandalló előtt. — Ő odalépkedett,

szétteregette a forró tűzhely felett

a hajdan kék színű, féregrágta kabátot,

s amint a száz lyukon a tűzfény átparázslott,

olyan volt feketén, mint egy csillagos ég.

S míg szárogatta ott cafatos köntösét,

melyből dőlt az eső vegyest a tócsaszennyel,

gondoltam: telve van imával ez az ember,

és szóra süketen, csak néztem, réveteg,

s ott láttam göncein a csillagképeket.


Victor Hugo.