Les poètes Français traduit en Hongrois. Linda et Tebinfea-Francia költök magyarra fordított
jeudi 19 avril 2012
mardi 17 avril 2012
Heureux l'homme occupé
Heureux l'homme occupé ...
Heureux l'homme, occupé de l'éternel destin,
Qui, tel qu'un voyageur qui part de grand matin,
Se réveille, l'esprit rempli de rêverie,
Et, dès l'aube du jour, se met à lire et prie !
A mesure qu'il lit, le jour vient lentement
Et se fait dans son âme ainsi qu'au firmament.
Il voit distinctement, à cette clarté blême,
Des choses dans sa chambre et d'autres en lui-même ;
Tout dort dans la maison; il est seul, il le croit ;
Et, cependant, fermant leur bouche de leur doigt,
Derrière lui, tandis que l'extase l'enivre,
Les anges souriants se penchent sur son livre.
Victor Hugo.
Heureux l'homme, occupé de l'éternel destin,
Qui, tel qu'un voyageur qui part de grand matin,
Se réveille, l'esprit rempli de rêverie,
Et, dès l'aube du jour, se met à lire et prie !
A mesure qu'il lit, le jour vient lentement
Et se fait dans son âme ainsi qu'au firmament.
Il voit distinctement, à cette clarté blême,
Des choses dans sa chambre et d'autres en lui-même ;
Tout dort dans la maison; il est seul, il le croit ;
Et, cependant, fermant leur bouche de leur doigt,
Derrière lui, tandis que l'extase l'enivre,
Les anges souriants se penchent sur son livre.
Victor Hugo.
samedi 14 avril 2012
Nappal van- Éjszaka
Nappal van? Éjszaka?
Nappal van? Éjszaka? Iszonyú félhomály van.
Az óriási düh zsákmányra les az árnyban.
Mennydörgés, robbanás. Sápadtan hallgatom.
Vakon dörömböl az ostoba borzalom.
Az isteni kihunyt. Az emberi ledőlt már.
A véletlen vadul vérengzve föl-le kószál,
s a legyőzötteket kartáccsal szétveri,
kötelességtudó s bűnös: mindegy neki.
Bábelt árny falta be végső emeletéig.
A banditák ama hatvannégy túszt kivégzik,
s válaszul hatezer foglyot kiirtanak.
A túsznak része: könny, a rabnak: gúnyszavak.
Zúg a szél; szinte már kihunyt az éji mécses,
a lelkiismeret. Köd! éj! minden veszélyes!
A pusztítók dühe kevés;őrjöngjenek!
S ki így szól: Irgalom – a bére gyűlölet.
Itta had, ott a nép; vérzik Franciaország,
míg egymást esztelen esztelenségbe fojtják.
Nincs jog. Csak Káin áll talpon, más senki sem.
Egyfajta szétzilált bűn úszik mindenen.
Az ártatlanra is homály hull a sötétben.
Ez felgyújtotta a Louvre-t. Nos? Mért ne égjen?
Nem tudta, hogy mi az. A másik szörnyeteg
meg hatra-vakra lő. A törvény hova lett?
Az éj, s nővérei: a lángok már benyelték
Párizst, a szíveket, s benyeltek minden elmét.
Nem látok, és ölök. Nem értem, s meghalok.
Mind együtt, gyermekek és szörny gályarabok,
együtt apák, fiúk, a démon és az angyal,
a szellem embere az emberi varanggyal
közös örvénybe hull s ott veszti életét.
Ha perzsel a parázs, ki választhatja szét:
mily hangoktól hörög, bőg az ércbika szája
Jaj, a vak tömeget süket halál kaszálja.
Victor Hugo.
Nappal van? Éjszaka? Iszonyú félhomály van.
Az óriási düh zsákmányra les az árnyban.
Mennydörgés, robbanás. Sápadtan hallgatom.
Vakon dörömböl az ostoba borzalom.
Az isteni kihunyt. Az emberi ledőlt már.
A véletlen vadul vérengzve föl-le kószál,
s a legyőzötteket kartáccsal szétveri,
kötelességtudó s bűnös: mindegy neki.
Bábelt árny falta be végső emeletéig.
A banditák ama hatvannégy túszt kivégzik,
s válaszul hatezer foglyot kiirtanak.
A túsznak része: könny, a rabnak: gúnyszavak.
Zúg a szél; szinte már kihunyt az éji mécses,
a lelkiismeret. Köd! éj! minden veszélyes!
A pusztítók dühe kevés;őrjöngjenek!
S ki így szól: Irgalom – a bére gyűlölet.
Itta had, ott a nép; vérzik Franciaország,
míg egymást esztelen esztelenségbe fojtják.
Nincs jog. Csak Káin áll talpon, más senki sem.
Egyfajta szétzilált bűn úszik mindenen.
Az ártatlanra is homály hull a sötétben.
Ez felgyújtotta a Louvre-t. Nos? Mért ne égjen?
Nem tudta, hogy mi az. A másik szörnyeteg
meg hatra-vakra lő. A törvény hova lett?
Az éj, s nővérei: a lángok már benyelték
Párizst, a szíveket, s benyeltek minden elmét.
Nem látok, és ölök. Nem értem, s meghalok.
Mind együtt, gyermekek és szörny gályarabok,
együtt apák, fiúk, a démon és az angyal,
a szellem embere az emberi varanggyal
közös örvénybe hull s ott veszti életét.
Ha perzsel a parázs, ki választhatja szét:
mily hangoktól hörög, bőg az ércbika szája
Jaj, a vak tömeget süket halál kaszálja.
Victor Hugo.
Sápadt volt s mégis rózsaszín volt
Sápadt volt s mégis rózsaszín volt
Sápadt volt, s mégis rózsaszín volt,
kicsiny, de dús hajú nagyon.
Nem, nem merem - nemegyszer így szólt,
de sose mondta: Akarom.
Vette a Bibliámat este,
hogy olvastassa kishúgát,
s az ifjabb szívet, mint az enyhe
lámpa világította át.
Tiszta szemük a tiszta könyvre,
amit csodálok, rásimult,
ez olvasni tanult belőle,
az meg gondolkodni tanult.
Betűk közt botladó húgára
hajolt szelíden szép feje,
azt mondtad volna: nagyanyácska,
oly komolyan beszélt vele!
Mondta: Jónak kell lenni, jónak!
A Rossznak nem adott nevet;
lapról lapra együtt bolyongtak
Mózes és Salamon felett,
Cyrust figyelték Perzsiából,
Leviathánt és Molochot,
Jézust, amint pokolba lábol,
s a Kertben a kígyó-nyomot.
Én néztem őket... – Ó, be drága
egymás mellett a két gyerek!
Szemem megittasodva látta
végtelen édességüket.
S az egyszerű, kopár szobában
hárman éreztük a sötét,
tárt ablakon belépni lágyan
az éj, a rét lehelletét,
s amíg a felséges szövegben
a szépet, jót és igazat
betűzték buzgón, önfeledten,
nekem úgy tetszett, álmatag,
hogy szobánk égi hangzatokra
visszhangzik, mint a szent helyek,
s angyal-ujjuk közt sustorogva
az Isten könyve fölremeg.
Victor Hugo.
Sápadt volt, s mégis rózsaszín volt,
kicsiny, de dús hajú nagyon.
Nem, nem merem - nemegyszer így szólt,
de sose mondta: Akarom.
Vette a Bibliámat este,
hogy olvastassa kishúgát,
s az ifjabb szívet, mint az enyhe
lámpa világította át.
Tiszta szemük a tiszta könyvre,
amit csodálok, rásimult,
ez olvasni tanult belőle,
az meg gondolkodni tanult.
Betűk közt botladó húgára
hajolt szelíden szép feje,
azt mondtad volna: nagyanyácska,
oly komolyan beszélt vele!
Mondta: Jónak kell lenni, jónak!
A Rossznak nem adott nevet;
lapról lapra együtt bolyongtak
Mózes és Salamon felett,
Cyrust figyelték Perzsiából,
Leviathánt és Molochot,
Jézust, amint pokolba lábol,
s a Kertben a kígyó-nyomot.
Én néztem őket... – Ó, be drága
egymás mellett a két gyerek!
Szemem megittasodva látta
végtelen édességüket.
S az egyszerű, kopár szobában
hárman éreztük a sötét,
tárt ablakon belépni lágyan
az éj, a rét lehelletét,
s amíg a felséges szövegben
a szépet, jót és igazat
betűzték buzgón, önfeledten,
nekem úgy tetszett, álmatag,
hogy szobánk égi hangzatokra
visszhangzik, mint a szent helyek,
s angyal-ujjuk közt sustorogva
az Isten könyve fölremeg.
Victor Hugo.
vendredi 13 avril 2012
J'aime l'araignée.
J'aime l'araignée.
J'aime l'araignée et j'aime l'ortie,
Parce qu'on les hait ;
Et que rien n'exauce et que tout châtie
Leur morne souhait ;
Parce qu'elles sont maudites, chétives,
Noirs êtres rampants ;
Parce qu'elles sont les tristes captives
De leur guet-apens ;
Parce qu'elles sont prises dans leur oeuvre ;
Ô sort ! fatals noeuds !
Parce que l'ortie est une couleuvre,
L'araignée un gueux;
Parce qu'elles ont l'ombre des abîmes,
Parce qu'on les fuit,
Parce qu'elles sont toutes deux victimes
De la sombre nuit...
Passants, faites grâce à la plante obscure,
Au pauvre animal.
Plaignez la laideur, plaignez la piqure,
Oh ! plaignez le mal !
Il n'est rien qui n'ait sa mélancolie ;
Tout veut un baiser.
Dans leur fauve horreur, pour peu qu'on oublie
De les écraser,
Pour peu qu'on leur jette un oeil moins superbe,
Tout bas, loin du jour,
La vilaine bête et la mauvaise herbe
Murmurent : Amour !
Victor Hugo.
J'aime l'araignée et j'aime l'ortie,
Parce qu'on les hait ;
Et que rien n'exauce et que tout châtie
Leur morne souhait ;
Parce qu'elles sont maudites, chétives,
Noirs êtres rampants ;
Parce qu'elles sont les tristes captives
De leur guet-apens ;
Parce qu'elles sont prises dans leur oeuvre ;
Ô sort ! fatals noeuds !
Parce que l'ortie est une couleuvre,
L'araignée un gueux;
Parce qu'elles ont l'ombre des abîmes,
Parce qu'on les fuit,
Parce qu'elles sont toutes deux victimes
De la sombre nuit...
Passants, faites grâce à la plante obscure,
Au pauvre animal.
Plaignez la laideur, plaignez la piqure,
Oh ! plaignez le mal !
Il n'est rien qui n'ait sa mélancolie ;
Tout veut un baiser.
Dans leur fauve horreur, pour peu qu'on oublie
De les écraser,
Pour peu qu'on leur jette un oeil moins superbe,
Tout bas, loin du jour,
La vilaine bête et la mauvaise herbe
Murmurent : Amour !
Victor Hugo.
samedi 7 avril 2012
Est-il jour ? Est-il nuit ? horreur crépusculaire
Est-il jour ? Est-il nuit ? horreur crépusculaire !
Est-il jour ? Est-il nuit ? horreur crépusculaire !
Toute l'ombre est livrée à l'immense colère.
Coups de foudre, bruits sourds. Pâles, nous écoutons.
Le supplice imbécile et noir frappe à tâtons.
Rien de divin ne luit. Rien d'humain ne surnage.
Le hasard formidable erre dans le carnage,
Et mitraille un troupeau de vaincus, sans savoir
S'ils croyaient faire un crime ou remplir un devoir.
L'ombre engloutit Babel jusqu'aux plus hauts étages.
Des bandits ont tué soixante-quatre otages,
On réplique en tuant six mille prisonniers.
On pleure les premiers, on raille les derniers.
Le vent qui souffle a presque éteint cette veilleuse,
La conscience. Ô nuit ! brume ! heure périlleuse !
Les exterminateurs semblent doux, leur fureur
Plaît, et celui qui dit : Pardonnez ! fait horreur.
Ici l'armée et là le peuple ; c'est la France
Qui saigne ; et l'ignorance égorge l'ignorance.
Le droit tombe. Excepté Caïn, rien n'est debout.
Une sorte de crime épars flotte sur tout.
L'innocent paraît noir tant cette ombre le couvre.
L'un a brulé le Louvre. Hein ? Qu'est-ce que le Louvre ?
Il ne le savait pas. L'autre, horribles exploits,
Fusille devant lui, stupide. Où sont les lois ?
Les ténèbres avec leurs sombres soeurs, les flammes,
Ont pris Paris, ont pris les coeurs, ont pris les âmes.
Je tue et ne vois pas. Je meurs et ne sais rien.
Tous mêlés, l'enfant blond, l'affreux galérien,
Pères, fils, jeunes, vieux, le démon avec l'ange,
L'homme de la pensée et l'homme de la fange,
Dans on ne sait quel gouffre expirent à la fois.
Dans l'effrayant brasier sait-on de quelles voix
Se compose le cri du boeuf d'airain qui beugle ?
La mort sourde, ô terreur, fauche la foule aveugle.
Victor Hugo.
Est-il jour ? Est-il nuit ? horreur crépusculaire !
Toute l'ombre est livrée à l'immense colère.
Coups de foudre, bruits sourds. Pâles, nous écoutons.
Le supplice imbécile et noir frappe à tâtons.
Rien de divin ne luit. Rien d'humain ne surnage.
Le hasard formidable erre dans le carnage,
Et mitraille un troupeau de vaincus, sans savoir
S'ils croyaient faire un crime ou remplir un devoir.
L'ombre engloutit Babel jusqu'aux plus hauts étages.
Des bandits ont tué soixante-quatre otages,
On réplique en tuant six mille prisonniers.
On pleure les premiers, on raille les derniers.
Le vent qui souffle a presque éteint cette veilleuse,
La conscience. Ô nuit ! brume ! heure périlleuse !
Les exterminateurs semblent doux, leur fureur
Plaît, et celui qui dit : Pardonnez ! fait horreur.
Ici l'armée et là le peuple ; c'est la France
Qui saigne ; et l'ignorance égorge l'ignorance.
Le droit tombe. Excepté Caïn, rien n'est debout.
Une sorte de crime épars flotte sur tout.
L'innocent paraît noir tant cette ombre le couvre.
L'un a brulé le Louvre. Hein ? Qu'est-ce que le Louvre ?
Il ne le savait pas. L'autre, horribles exploits,
Fusille devant lui, stupide. Où sont les lois ?
Les ténèbres avec leurs sombres soeurs, les flammes,
Ont pris Paris, ont pris les coeurs, ont pris les âmes.
Je tue et ne vois pas. Je meurs et ne sais rien.
Tous mêlés, l'enfant blond, l'affreux galérien,
Pères, fils, jeunes, vieux, le démon avec l'ange,
L'homme de la pensée et l'homme de la fange,
Dans on ne sait quel gouffre expirent à la fois.
Dans l'effrayant brasier sait-on de quelles voix
Se compose le cri du boeuf d'airain qui beugle ?
La mort sourde, ô terreur, fauche la foule aveugle.
Victor Hugo.
Elle était pâle, et pourtant rose
Elle était pâle, et pourtant rose...
Elle était pâle, et pourtant rose,
Petite avec de grands cheveux.
Elle disait souvent : je n'ose,
Et ne disait jamais : je veux.
Le soir, elle prenait ma Bible
Pour y faire épeler sa soeur,
Et, comme une lampe paisible,
Elle éclairait ce jeune coeur.
Sur le saint livre que j'admire
Leurs yeux purs venaient se fixer ;
Livre où l'une apprenait à lire,
Où l'autre apprenait à penser !
Sur l'enfant, qui n'eut pas lu seule,
Elle penchait son front charmant,
Et l'on aurait dit une aïeule,
Tant elle parlait doucement !
Elle lui disait: Sois bien sage!
Sans jamais nommer le démon ;
Leurs mains erraient de page en page
Sur Moïse et sur Salomon,
Sur Cyrus qui vint de la Perse,
Sur Moloch et Léviathan,
Sur l'enfer que Jésus traverse,
Sur l'éden où rampe Satan.
Moi, j'écoutais... - Ô joie immense
De voir la soeur près de la soeur!
Mes yeux s'enivraient en silence
De cette ineffable douceur.
Et, dans la chambre humble et déserte,
Où nous sentions, cachés tous trois,
Entrer par la fenêtre ouverte
Les souffles des nuits et des bois,
Tandis que, dans le texte auguste,
Leurs coeurs, lisant avec ferveur,
Puisaient le beau, le vrai, le juste,
Il me semblait, à moi rêveur,
Entendre chanter des louanges
Autour de nous, comme au saint lieu,
Et voir sous les doigts de ces anges
Tressaillir le livre de Dieu !
Victor Hugo.
Elle était pâle, et pourtant rose,
Petite avec de grands cheveux.
Elle disait souvent : je n'ose,
Et ne disait jamais : je veux.
Le soir, elle prenait ma Bible
Pour y faire épeler sa soeur,
Et, comme une lampe paisible,
Elle éclairait ce jeune coeur.
Sur le saint livre que j'admire
Leurs yeux purs venaient se fixer ;
Livre où l'une apprenait à lire,
Où l'autre apprenait à penser !
Sur l'enfant, qui n'eut pas lu seule,
Elle penchait son front charmant,
Et l'on aurait dit une aïeule,
Tant elle parlait doucement !
Elle lui disait: Sois bien sage!
Sans jamais nommer le démon ;
Leurs mains erraient de page en page
Sur Moïse et sur Salomon,
Sur Cyrus qui vint de la Perse,
Sur Moloch et Léviathan,
Sur l'enfer que Jésus traverse,
Sur l'éden où rampe Satan.
Moi, j'écoutais... - Ô joie immense
De voir la soeur près de la soeur!
Mes yeux s'enivraient en silence
De cette ineffable douceur.
Et, dans la chambre humble et déserte,
Où nous sentions, cachés tous trois,
Entrer par la fenêtre ouverte
Les souffles des nuits et des bois,
Tandis que, dans le texte auguste,
Leurs coeurs, lisant avec ferveur,
Puisaient le beau, le vrai, le juste,
Il me semblait, à moi rêveur,
Entendre chanter des louanges
Autour de nous, comme au saint lieu,
Et voir sous les doigts de ces anges
Tressaillir le livre de Dieu !
Victor Hugo.
vendredi 6 avril 2012
Fenêtres ouvertes .
Fenêtres ouvertes .
Le matin - En dormant
J'entends des voix. Lueurs à travers ma paupière.
Une cloche est en branle à l'église Saint-Pierre.
Cris des baigneurs. Plus près ! plus loin ! non, par ici !
Non, par là ! Les oiseaux gazouillent, Jeanne aussi.
Georges l'appelle. Chant des coqs. Une truelle
Racle un toit. Des chevaux passent dans la ruelle.
Grincement d'une faux qui coupe le gazon.
Chocs. Rumeurs. Des couvreurs marchent sur la maison.
Bruits du port. Sifflement des machines chauffées.
Musique militaire arrivant par bouffées.
Brouhaha sur le quai. Voix françaises. Merci.
Bonjour. Adieu. Sans doute il est tard, car voici
Que vient tout près de moi chanter mon rouge-gorge.
Vacarme de marteaux lointains dans une forge.
L'eau clapote. On entend haleter un steamer.
Une mouche entre. Souffle immense de la mer.
Victor Hugo.
Le matin - En dormant
J'entends des voix. Lueurs à travers ma paupière.
Une cloche est en branle à l'église Saint-Pierre.
Cris des baigneurs. Plus près ! plus loin ! non, par ici !
Non, par là ! Les oiseaux gazouillent, Jeanne aussi.
Georges l'appelle. Chant des coqs. Une truelle
Racle un toit. Des chevaux passent dans la ruelle.
Grincement d'une faux qui coupe le gazon.
Chocs. Rumeurs. Des couvreurs marchent sur la maison.
Bruits du port. Sifflement des machines chauffées.
Musique militaire arrivant par bouffées.
Brouhaha sur le quai. Voix françaises. Merci.
Bonjour. Adieu. Sans doute il est tard, car voici
Que vient tout près de moi chanter mon rouge-gorge.
Vacarme de marteaux lointains dans une forge.
L'eau clapote. On entend haleter un steamer.
Une mouche entre. Souffle immense de la mer.
Victor Hugo.
jeudi 5 avril 2012
Nyitott ablaknál
Nyitott ablaknál
Reggel-félálomban
Hangokat hallok. És fény ér szemembe lágyan.
Meglódul a harang Szent Péter templomában.
Fürdözök ricsaja. Odamenj! Jer ide!
Egy madár csivitel. Kicsi Jeanne is vele.
Georges hívja. Egy kakas szól. Vakolókanállal
motoznak egy tetőn. Ló megy a közön által.
Sarló nyomán a fű nyöszörgő hangot ad.
Zörgés. Kőmívesek mennek a ház alatt.
Kikötői zsivaj. Sivít a gép befűtve.
Katona-induló foszlánya ér a fülbe.
A parton hahota. Francia szó. Köszön;
búcsúzkodik. Késő lehet, mert íme, jön
s már itt dalol egész közel a kis vörösbegy.
A kovácsműhelyek üllői idedöngnek.
A víz csobog. Dohog egy gőzös odalent.
Beszáll egy légy. S a nagy tenger moraja zeng.
Victor Hugo.
Reggel-félálomban
Hangokat hallok. És fény ér szemembe lágyan.
Meglódul a harang Szent Péter templomában.
Fürdözök ricsaja. Odamenj! Jer ide!
Egy madár csivitel. Kicsi Jeanne is vele.
Georges hívja. Egy kakas szól. Vakolókanállal
motoznak egy tetőn. Ló megy a közön által.
Sarló nyomán a fű nyöszörgő hangot ad.
Zörgés. Kőmívesek mennek a ház alatt.
Kikötői zsivaj. Sivít a gép befűtve.
Katona-induló foszlánya ér a fülbe.
A parton hahota. Francia szó. Köszön;
búcsúzkodik. Késő lehet, mert íme, jön
s már itt dalol egész közel a kis vörösbegy.
A kovácsműhelyek üllői idedöngnek.
A víz csobog. Dohog egy gőzös odalent.
Beszáll egy légy. S a nagy tenger moraja zeng.
Victor Hugo.
J'ai cueilli cette fleur pour toi sur la colline.
J'ai cueilli cette fleur pour toi sur la colline.
J'ai cueilli cette fleur pour toi sur la colline.
Dans l'âpre escarpement qui sur le flot s'incline,
Que l'aigle connaît seul et seul peut approcher,
Paisible, elle croissait aux fentes du rocher.
L'ombre baignait les flancs du morne promontoire ;
Je voyais, comme on dresse au lieu d'une victoire
Un grand arc de triomphe éclatant et vermeil,
À l'endroit où s'était englouti le soleil,
La sombre nuit bâtir un porche de nuées.
Des voiles s'enfuyaient, au loin diminuées ;
Quelques toits, s'éclairant au fond d'un entonnoir,
Semblaient craindre de luire et de se laisser voir.
J'ai cueilli cette fleur pour toi, ma bien-aimée.
Elle est pâle, et n'a pas de corolle embaumée,
Sa racine n'a pris sur la crête des monts
Que l'amère senteur des glauques goémons ;
Moi, j'ai dit: Pauvre fleur, du haut de cette cime,
Tu devais t'en aller dans cet immense abîme
Où l'algue et le nuage et les voiles s'en vont.
Va mourir sur un coeur, abîme plus profond.
Fane-toi sur ce sein en qui palpite un monde.
Le ciel, qui te créa pour t'effeuiller dans l'onde,
Te fit pour l'océan, je te donne à l'amour. -
Le vent mêlait les flots; il ne restait du jour
Qu'une vague lueur, lentement effacée.
Oh! comme j'étais triste au fond de ma pensée
Tandis que je songeais, et que le gouffre noir
M'entrait dans l'âme avec tous les frissons du soir !
Victor Hugo.
J'ai cueilli cette fleur pour toi sur la colline.
Dans l'âpre escarpement qui sur le flot s'incline,
Que l'aigle connaît seul et seul peut approcher,
Paisible, elle croissait aux fentes du rocher.
L'ombre baignait les flancs du morne promontoire ;
Je voyais, comme on dresse au lieu d'une victoire
Un grand arc de triomphe éclatant et vermeil,
À l'endroit où s'était englouti le soleil,
La sombre nuit bâtir un porche de nuées.
Des voiles s'enfuyaient, au loin diminuées ;
Quelques toits, s'éclairant au fond d'un entonnoir,
Semblaient craindre de luire et de se laisser voir.
J'ai cueilli cette fleur pour toi, ma bien-aimée.
Elle est pâle, et n'a pas de corolle embaumée,
Sa racine n'a pris sur la crête des monts
Que l'amère senteur des glauques goémons ;
Moi, j'ai dit: Pauvre fleur, du haut de cette cime,
Tu devais t'en aller dans cet immense abîme
Où l'algue et le nuage et les voiles s'en vont.
Va mourir sur un coeur, abîme plus profond.
Fane-toi sur ce sein en qui palpite un monde.
Le ciel, qui te créa pour t'effeuiller dans l'onde,
Te fit pour l'océan, je te donne à l'amour. -
Le vent mêlait les flots; il ne restait du jour
Qu'une vague lueur, lentement effacée.
Oh! comme j'étais triste au fond de ma pensée
Tandis que je songeais, et que le gouffre noir
M'entrait dans l'âme avec tous les frissons du soir !
Victor Hugo.
mardi 3 avril 2012
E virágot neked téptem
E virágot neked téptem
E virágot neked téptem egy sziklarésből.
A meredély fokán, amely a víz fölé dől,
melyet csupán a sas ismer és látogat,
békén rejtette ott egy málló szirtdarab.
A sivár hegyorom térdig fürdött a ködben;
láttam, a győzelem helyén magasba szökken
egy nagy diadalív, piros és villogó,
ott, hol az ár alá bukott a napgolyó,
láttam az éjt, amint építi fellegormát.
A távolban futó, vékonyuló vitorlák;
egy tölcsér-völgy ölén néhány kis házfedél,
úgy tetszett, látszani s ragyogni szinte fél.
E virágot neked szakítottam, szerelmem,
sápadt, és illatot sem érezhetsz a kelyhen,
a sziklán gyökere nem is szívhatta át
csak tengerzöld moszat keserű illatát;
s szóltam: Szegény virág, ha elhagyod e csúcsot,
innen az óriás örvénybe kéne hullnod,
hová az alga megy, s vitorlák, fellegek.
Halj meg egy szédítőbb örvényű szív felett.
Hervadj el ott, ahol egy világ keble dobban.
A víznek szánt az ég, hogy foszlódj a habokban,
lennél a tengeré – légy a szerelemé. –
Szél tépte a habot; az esti árny közé
csak kósza fény vegyült, lassanként eltűnőben.
Ó! Milyen szomorú voltam, amint tűnődtem,
amíg belém hatolt az est minden sötét
borzongásával az örvénylő szakadék.
Victor Hugo.
E virágot neked téptem egy sziklarésből.
A meredély fokán, amely a víz fölé dől,
melyet csupán a sas ismer és látogat,
békén rejtette ott egy málló szirtdarab.
A sivár hegyorom térdig fürdött a ködben;
láttam, a győzelem helyén magasba szökken
egy nagy diadalív, piros és villogó,
ott, hol az ár alá bukott a napgolyó,
láttam az éjt, amint építi fellegormát.
A távolban futó, vékonyuló vitorlák;
egy tölcsér-völgy ölén néhány kis házfedél,
úgy tetszett, látszani s ragyogni szinte fél.
E virágot neked szakítottam, szerelmem,
sápadt, és illatot sem érezhetsz a kelyhen,
a sziklán gyökere nem is szívhatta át
csak tengerzöld moszat keserű illatát;
s szóltam: Szegény virág, ha elhagyod e csúcsot,
innen az óriás örvénybe kéne hullnod,
hová az alga megy, s vitorlák, fellegek.
Halj meg egy szédítőbb örvényű szív felett.
Hervadj el ott, ahol egy világ keble dobban.
A víznek szánt az ég, hogy foszlódj a habokban,
lennél a tengeré – légy a szerelemé. –
Szél tépte a habot; az esti árny közé
csak kósza fény vegyült, lassanként eltűnőben.
Ó! Milyen szomorú voltam, amint tűnődtem,
amíg belém hatolt az est minden sötét
borzongásával az örvénylő szakadék.
Victor Hugo.
Meztélláb volt a lány
Meztélláb volt a lány
Meztélláb volt a lány, és a feje födetlen,
úgy ült a bókoló nádak közt csöndesen;
tündérlányt látok, azt hittem, hogy arra mentem,
s szóltam: Eljössz-e, mondd, a mezőkre velem?
Rám nézett, azzal a pillantással, ahogy csak
a szépség néz, ha más oltalma nem maradt;
s szóltam: A szerelem ideje ez a hónap,
nem sétálnál velem a sűrű fák alatt?
Beletörülte a lábát a part füvébe;
aztán másodszor is rám nézett, s valami
ábrándos fény szökött a bolondos szemébe.
Ó, hogy daloltak az erdő madarai!
A partokat a hab hogy simogatta halkan!
Láttam, hogy jön felém a nyurga nádon át
a szép, boldog leány, vadócan és riadtan,
haja szemébe hull, s elfödi mosolyát.
Victor Hugo.
Meztélláb volt a lány, és a feje födetlen,
úgy ült a bókoló nádak közt csöndesen;
tündérlányt látok, azt hittem, hogy arra mentem,
s szóltam: Eljössz-e, mondd, a mezőkre velem?
Rám nézett, azzal a pillantással, ahogy csak
a szépség néz, ha más oltalma nem maradt;
s szóltam: A szerelem ideje ez a hónap,
nem sétálnál velem a sűrű fák alatt?
Beletörülte a lábát a part füvébe;
aztán másodszor is rám nézett, s valami
ábrándos fény szökött a bolondos szemébe.
Ó, hogy daloltak az erdő madarai!
A partokat a hab hogy simogatta halkan!
Láttam, hogy jön felém a nyurga nádon át
a szép, boldog leány, vadócan és riadtan,
haja szemébe hull, s elfödi mosolyát.
Victor Hugo.
Fölvette azt a jó szokást
Fölvette azt a jó szokást
Fölvette azt a jó szokást, mint kicsi lány,
hogy reggel beszökött a szobám ajtaján,
úgy vártam rá, akár a remény sugarára;
egy percre hát bejött s szólt: Jó reggelt, apácska,
fölkapta tollamat, nyitotta könyvemet,
ágyra ült, papírom széttúrta, s nevetett,
majd eltűnt hirtelen: madár, ki messze röppen.
Én folytattam tovább, kevésbé elgyötörten,
ami félbeszakadt, és írva mondatom,
hányszor találtam én a kéziratlapon
jó néhány kis bolond rajzot vagy irkafirkát,
s üres ívet, minek ő gyűrte meg papírját,
s arra, nem tudni, mért, versem java jutott.
Istent szerette o, a rétet, csillagot,
szellem volt, mielőtt nő lett volna belőle.
A szeme tiszta volt, szívének tükrözője.
És engem faggatott mindenről untalan.
Hány téli esten át tűnődtünk boldogan
a történelmen és a nyelvtanon, a nyelven;
négy gyermek térdemen, anyjuk ott a közelben;
a kályhánál vidám barátok kis köre.
Mondtam: jó élet az, kevéssel érni be.
S most mondjam, hogy halott! Isten, segíts meg engem!
Ha tudtam: szomorú, nem volt egy tiszta percem;
s a legszebb bálban is komor maradtam én,
ha indulás előtt felhő volt a szemén.
Victor Hugo.
Fölvette azt a jó szokást, mint kicsi lány,
hogy reggel beszökött a szobám ajtaján,
úgy vártam rá, akár a remény sugarára;
egy percre hát bejött s szólt: Jó reggelt, apácska,
fölkapta tollamat, nyitotta könyvemet,
ágyra ült, papírom széttúrta, s nevetett,
majd eltűnt hirtelen: madár, ki messze röppen.
Én folytattam tovább, kevésbé elgyötörten,
ami félbeszakadt, és írva mondatom,
hányszor találtam én a kéziratlapon
jó néhány kis bolond rajzot vagy irkafirkát,
s üres ívet, minek ő gyűrte meg papírját,
s arra, nem tudni, mért, versem java jutott.
Istent szerette o, a rétet, csillagot,
szellem volt, mielőtt nő lett volna belőle.
A szeme tiszta volt, szívének tükrözője.
És engem faggatott mindenről untalan.
Hány téli esten át tűnődtünk boldogan
a történelmen és a nyelvtanon, a nyelven;
négy gyermek térdemen, anyjuk ott a közelben;
a kályhánál vidám barátok kis köre.
Mondtam: jó élet az, kevéssel érni be.
S most mondjam, hogy halott! Isten, segíts meg engem!
Ha tudtam: szomorú, nem volt egy tiszta percem;
s a legszebb bálban is komor maradtam én,
ha indulás előtt felhő volt a szemén.
Victor Hugo.
Inscription à :
Articles (Atom)