E virágot neked téptem

E virágot neked téptem


E virágot neked téptem egy sziklarésből.

A meredély fokán, amely a víz fölé dől,

melyet csupán a sas ismer és látogat,

békén rejtette ott egy málló szirtdarab.

A sivár hegyorom térdig fürdött a ködben;

láttam, a győzelem helyén magasba szökken

egy nagy diadalív, piros és villogó,

ott, hol az ár alá bukott a napgolyó,

láttam az éjt, amint építi fellegormát.

A távolban futó, vékonyuló vitorlák;

egy tölcsér-völgy ölén néhány kis házfedél,

úgy tetszett, látszani s ragyogni szinte fél.

E virágot neked szakítottam, szerelmem,

sápadt, és illatot sem érezhetsz a kelyhen,

a sziklán gyökere nem is szívhatta át

csak tengerzöld moszat keserű illatát;

s szóltam: Szegény virág, ha elhagyod e csúcsot,

innen az óriás örvénybe kéne hullnod,

hová az alga megy, s vitorlák, fellegek.

Halj meg egy szédítőbb örvényű szív felett.

Hervadj el ott, ahol egy világ keble dobban.

A víznek szánt az ég, hogy foszlódj a habokban,

lennél a tengeré – légy a szerelemé. –

Szél tépte a habot; az esti árny közé

csak kósza fény vegyült, lassanként eltűnőben.

Ó! Milyen szomorú voltam, amint tűnődtem,

amíg belém hatolt az est minden sötét

borzongásával az örvénylő szakadék.


Victor Hugo.