Fölvette azt a jó szokást

Fölvette azt a jó szokást


Fölvette azt a jó szokást, mint kicsi lány,

hogy reggel beszökött a szobám ajtaján,

úgy vártam rá, akár a remény sugarára;

egy percre hát bejött s szólt: Jó reggelt, apácska,

fölkapta tollamat, nyitotta könyvemet,

ágyra ült, papírom széttúrta, s nevetett,

majd eltűnt hirtelen: madár, ki messze röppen.

Én folytattam tovább, kevésbé elgyötörten,

ami félbeszakadt, és írva mondatom,

hányszor találtam én a kéziratlapon

jó néhány kis bolond rajzot vagy irkafirkát,

s üres ívet, minek ő gyűrte meg papírját,

s arra, nem tudni, mért, versem java jutott.

Istent szerette o, a rétet, csillagot,

szellem volt, mielőtt nő lett volna belőle.

A szeme tiszta volt, szívének tükrözője.

És engem faggatott mindenről untalan.

Hány téli esten át tűnődtünk boldogan

a történelmen és a nyelvtanon, a nyelven;

négy gyermek térdemen, anyjuk ott a közelben;

a kályhánál vidám barátok kis köre.

Mondtam: jó élet az, kevéssel érni be.

S most mondjam, hogy halott! Isten, segíts meg engem!

Ha tudtam: szomorú, nem volt egy tiszta percem;

s a legszebb bálban is komor maradtam én,

ha indulás előtt felhő volt a szemén.


Victor Hugo.