Sápadt volt s mégis rózsaszín volt

Sápadt volt s mégis rózsaszín volt


Sápadt volt, s mégis rózsaszín volt,

kicsiny, de dús hajú nagyon.

Nem, nem merem - nemegyszer így szólt,

de sose mondta: Akarom.


Vette a Bibliámat este,

hogy olvastassa kishúgát,

s az ifjabb szívet, mint az enyhe

lámpa világította át.


Tiszta szemük a tiszta könyvre,

amit csodálok, rásimult,

ez olvasni tanult belőle,

az meg gondolkodni tanult.


Betűk közt botladó húgára

hajolt szelíden szép feje,

azt mondtad volna: nagyanyácska,

oly komolyan beszélt vele!


Mondta: Jónak kell lenni, jónak!

A Rossznak nem adott nevet;

lapról lapra együtt bolyongtak

Mózes és Salamon felett,


Cyrust figyelték Perzsiából,

Leviathánt és Molochot,

Jézust, amint pokolba lábol,

s a Kertben a kígyó-nyomot.


Én néztem őket... – Ó, be drága

egymás mellett a két gyerek!

Szemem megittasodva látta

végtelen édességüket.


S az egyszerű, kopár szobában

hárman éreztük a sötét,

tárt ablakon belépni lágyan

az éj, a rét lehelletét,


s amíg a felséges szövegben

a szépet, jót és igazat

betűzték buzgón, önfeledten,

nekem úgy tetszett, álmatag,


hogy szobánk égi hangzatokra

visszhangzik, mint a szent helyek,

s angyal-ujjuk közt sustorogva

az Isten könyve fölremeg.


Victor Hugo.